Surján László (KDNP)

1995. június 7.

DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elmúlt évek folyamán hozzászoktunk ahhoz, hogy a társadalombiztosításról szóló parlamenti viták zárt körű klubban, kis szobában is megtarthatók. Ezt a hagyományt az új parlament is követi: ismerős arcok bár lassan már mind a háromszáznyolcvanhatan ismerjük egymást, de mégiscsak ismerősebb arcok vannak jelen, és tulajdonképpen helyénvaló is ez. Helyénvaló. Én mindig nehezen élem meg azokat az újságírói vagy lakossági megnyilatkozásokat, amelyek egy ilyen tömegű szabaddemokrata képviseletet például kifogásolnak de mondhatnék kereszténydemokratát is, most nem pártoskodni akarok. Miről is van szó? Egy-egy szakmai törvény tárgyalása során azok szoktak jelen lenni a polgári demokratikus parlamentekben, akiknek ott érdemi mondanivalójuk van, vagy akik a vitában érdemben részt akarnak venni. Ez belefér az egészséges parlament működésébe. Nem fér bele azonban az, hogy most, amikor júniusban végre tárgyaljuk az ez évi költségvetést... minek a költségvetését? A nyugdíjágazat, az egészségbiztosítási ágazat költségvetését -.., akkor a területért felelős tárca nem képviselteti magát.

Nem ügyrendi a megjegyzésem, mert nagyon jól tudom, hogy a törvény beterjesztője a Pénzügyminisztérium, és már a klubba tartozónak számít a pénzügyminiszter politikai államtitkára... (Derültség.) gyorsan változó, 16 milliós főnökök mellett stabil pontja a pénzügyi kormányzatnak. (Derültség, taps a jobb oldalon.) Jogilag tehát helyénvaló ez a megoldás. Szakmailag azonban..? Mit gondolnak most azok a nyugdíjasok, akik a népjóléti tárcától várják azt, hogy érdekeik, gondjaik és bajaik kormányzati szinten a lehetőségekhez képest képviseltessenek; vagy mit gondolnak azok az orvosok, akik azt képzelik, hogy az ágazatért felelős minisztérium, noha nem érdekképviseleti szerv, de mégis a szakmai szempontok érvényesítésére hivatott legfőbb kormányszerv.

(9.50)

Nincs jelen az ágazat, és ez önmagáért beszél. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy ennek a vitának itt nagyon sok értelme nincs. Ez arról szól, hogy a dolgok eldőltek, a szavazógépek szavazni fognak, s itt sem védeni nem érdemes az ellenzék kérdéseit vagy támadásait, sem valamifajta jobb eredményt nem lehet kihozni.

Ennek ellenére azt hiszem, hogy nekünk, ellenzékieknek mégiscsak fel kell tennünk kérdéseinket, illetve el kell mondani gondolatainkat; ennyivel tartozunk azoknak, akik ideküldtek minket ebbe a Házba. De más rosszkedvűségről is számot adhatok ezen anyag kapcsán. A magam részéről öt pontban kívánom most az általános vita jelen szakaszában elmondani a társadalombiztosítási alapok költségvetésével kapcsolatos gondokat.

Az első pont sokak által érintett: ez a bizonyos késedelmes benyújtás kérdése. Nincs értelme már elsorolni a különféle fázisokat, beterjesztéseket és visszavonásokat; képviselőtársaim ezt már megtették. Nem tudom megállni, hogy egy minősítő szót azért bár igyekszem indulatok nélkül és visszafogottan szólni a kérdésről , ne mondjak: szánalmas vergődés volt az kormányzati munka helyett, ami a tavalyi beterjesztés hiányától a mostani beterjesztés megvalósulásáig, majd a parlamenti szakértők megdolgoztatása után a B-változat visszavonásáig terjedt.

De mi lehetett e mögött? Tegnap a Kereszténydemokrata Párt sajtótájékoztatóján már elmondtuk, hogy fel lehetett volna tételezni, hogy e mögött a hatalmas időcsúszás mögött egy olyan nagyon komoly tevékenység van, amihez kellett az idő, aminek az eredményeképpen egy megbízható, szakmailag megalapozott, jó költségvetés van a kezünkben. Őszintén szólva, képviselőtársaim, ezt nem láttam. Nem látható, nem fogadható el, hogy az ide beírt számok reális számok, hogy ezek a számok tarthatók, hogy egyes tételek nem lesznek sokkal magasabbak, mások sokkal kevesebbek. Nem megalapozott ez a költségvetés nagyon sok szempontból, tehát nem megalapozó munka húzta el az időt.

Érzésem szerint itt egy ugyanolyan jelenség zajlott le, amely a kormány első évét tulajdonképpen jellemzi: egy belső hatalmi harc, ha tetszik hogy egy kicsit vidámabbra vegyem a kifejezést , egy kakaskodás a Pénzügyminisztérium és a tb-önkormányzatok között.

A Számvevőszék is arról beszél, hogy elvarratlanok a szálak, nincsenek eldöntve a kompetenciák. Megítélésem szerint valójában el vannak döntve a kompetenciák, mégis zajlik egy kakaskodás: mintha az önkormányzatok tágítani igyekeznének kereteiket. Létrejöttük óta érződik egy olyan törekvés, amelyben az önkormányzatok jogalkotói szerepet kívánnak maguknak, és noha való igaz, hogy az egyik felüket ugyanúgy lakosság választotta, mint mondjuk a parlamenti képviselőket, egy állam jogrendjébe nem illeszthető be a jogalkotás megduplázása.

Rendeleteket kormányszervek, parlamentnek felelős kormányszervek hozhatnak, törvényeket pedig parlament alkothat. És legyen bármilyen demokratikusan választott önkormányzat, közjogi értelemben ettől eltérni nem lehet. A jelenleg hatályos törvény azonban szinte példa nélküli gesztust gyakorolt az önkormányzatok felé, amikor a kormány rendeletalkotó tevékenységéhez vétójogot biztosított az önkormányzatoknak. Ez nem szokásos, hölgyeim és uraim, ez egy társadalmi békére törekvő lépés volt annak idején, amire nem az lett volna a méltó válasz, hogy akkor a parlamenttel szemben is legalább vétójogot akarunk. Hiszen ennek a két lépcsőnek meg kell lennie, valóban, ma is azt mondom nemcsak mint az akkori törvény beterjesztője, hanem mint mai ellenzéki politikus , hogy a kormány ne hozzon az önkormányzatok feje fölött és ellenükre őket érintő rendeleteket. Erre az önkorlátozásra, azt hiszem, erkölcsileg köteles minden kormányzat.

Ugyanakkor ellenzéki pozícióban is azt mondom, hogy a kormánynak kell legyen annyi szuverenitása, hogyha nem tud megegyezni egy konkrét szakmai ügyben az önkormányzatokkal, fordulhasson a saját parlamentjéhez. Azért mondom, hogy saját, mert minden kormánynak többsége van, tehát nagy valószínűséggel a kormány álláspontja győzedelmeskedni fog. De ez egy széles körű társadalmi kontrollnak van kitéve, ahol egyrészt az ellenzék egyfajta kritikával az igaz ügy mellé állhat, ha a kormány nem azt képviseli, és meggyőzheti kormánypárti képviselőtársait, hogy egy adott ügyben ne támogassák kormányukat. Erre az elvi lehetőséget meg kell adni, de arra nem, hogy nem törvényhozó testület törvényhozásra törekedjék.

Azt hiszem, hogy ez egy világos kompromisszum és jól leosztott szerep. Nem értem tehát, hogy mi az, ami itt megoldatlan, hacsak az nem, hogy valamelyik fél nagyobb hatalmat akar magának szerezni, mint amit egyszer az Országgyűlés már megtárgyalt és elfogadott; s eddigelé ez az Országgyűlés sem látta értelmét és remélem, hogy nem is fogja látni értelmét , hogy ezt megváltoztassa. Ez a hátsó bokszmeccs zajlott az elmúlt időszakban.

Azt lehet sérelmezni, hogy a kormány beterjeszt egy más változatot, de nem jogtalan, ha beterjeszti. A felelősség az övé ugyanis, hogy aztán visszavonja-e; nekem erről az az érzésem, hogy előbb kellett volna kompromisszumot kötni. Ez így annyira szétzilált, nem világos vonalvezetésű kormányzásra utal, ami semmiképpen nem fog a jelen parlamenti ciklus kormányzati munkájának dicsőségtáblájára felsorolható tényekhez tartozni.

Le is kellene zárni ezeket a vitákat egyszer s mindenkorra, mert ha minden költségvetés során újra meg újra előjönnek, akkor ki leszünk téve annak, hogy ezek a rekordok amelyek megszülettek , megdőlnek. Márpedig nagyon szeretném, hogy júniusban többet társadalombiztosítási költségvetésről csak akkor kelljen tárgyalni, ha átrendezzük az egész államháztartást és ha, mondjuk, szeptembertől kezdődik a költségvetési év, akkor ez még egy viszonylag elfogadható időpont lenne.

Itt két pótköltségvetés között vagyunk éppen, az egyiket rövidesen meg fogjuk szavazni, a másikat pedig, gondolom, már írják, tehát azt a hibát nem követtük el, hogy a költségvetéstől elszakítva tárgyalnánk a társadalombiztosítást; egy permanens pótköltségvetési folyamatban élvén, ez a helyzet végül is még decemberben is fennállhat.

De ennyire gúnyolódni talán nem méltó, mégis azt mondom, hogy nem volt méltó ez a hátsó vita és ez a lehetetlen helyzet. Én most nem vettem elő a komputerből azokat az idézeteket, amelyeket az előző ciklusban ellenzéki képviselőtársaimtól kaptam, amelyek elhangoztak az egyik év januárjában, a másik év februárjában, szidalmazandó az akkori népjóléti kormányzatot, hogyhogy nem tudta az előző tárgyévet megelőző évben keresztülvinni a társadalombiztosítási költségvetést. Nem hoztam elő az idézeteket, bár előhozhattam volna. Inkább azt kérem az érintettektől, nézzenek egy kicsit magukba, és most megint Eörsi Mátyást fogom idézni távollétében; egyszer már megtettem, amikor az egyik ilyen megnyilatkozását idéztem, majd ő megkeresett utólag és elismeréssel adózott a memóriámnak.

(10.00)

Mondtam: engem szidtatok, persze hogy megjegyeztem! S akkor a beszélgetés folyamán elhangzott egy mondat: bizony, mindenkinek kormányra kell kerülnie ahhoz, hogy belátóbb legyen. Ezt jövendő ellenzéki képviselőtársaimnak mondom... (Derültség. Taps.).., mert szeretném, ha '98-ban egy kicsit rendesebben mennének a dolgok.

Ehhez hozzátartozik persze egy kis öniróniával folytatva , hogy mindenkinek ellenzékbe is kell kerülnie, sőt az sem árt, ha egyesek örökre ott maradnak. (Derültség. Taps.) Ezt nem a polgári erőkre mondtam... (Derültség.).., és az ellenzék minden pártjának vagy nevében, vagy szellemében benne van a "polgári" szó. Hadd menjek tovább!

A második kosár, amelyről beszélnem kell, az egészségügyi reform kérdése, amely néhány ponton kapcsolódik ehhez az előttünk lévő törvényjavaslathoz. Ebben a reformban valami dogmatikus mondat jelent meg az elmúlt időszakban: a kórházi ágyak számát csökkenteni kell! S kérem, ez a dogma majdnem igaz, csak az a kérdés, hogy hol és mikor és ki által. Ez az előttünk fekvő törvényjavaslat nem foglalkozik a kórházi ágyak csökkentésével, egyetlen paragrafusa sem szól erről a maga konkrétságában; szól viszont egyfajta szerződésről, amelyet a társadalombiztosításnak kell az egészségügyi szolgáltatóval kötnie.

Meg kell mondanom, hogy ez a szerződéskötés kívánatos, sőt szükséges elem, a reform természetszerű, következő lépése, hiszen nem lehet az egészségügy világának tényezőit egy ilyenfajta szerződés nélkül kezelni. Arra gondolok, hogy igenis, világosan rögzíteni kell: egy rendelőintézet, egy kórház, egy orvos is, aki ellát egy bizonyos feladatot, mire kötelezhető és mire nem kötelezhető, milyen következményei vannak, ha nem teljesít, mire van joga, mit követelhet és őrajta mit követelhetnek. Egy ilyen szerződéses rendszer működése elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban egy biztosítási jellegű egészségügy legyen Magyarországon. Az, hogy most a törvény rögzíti, beszél róluk, meghatározza ezeket a kereteket, egy helyénvaló elem; persze az már egy nagyon nagy kérdés, mit jelent ebben a szerződésben, hogy adott kapacitásra kötjük a szerződést, amikor a finanszírozás maga a meggyógyított beteget állítja a dolog központjába, nem pedig az ágyat, amelyen vagy fekszik valaki, vagy nem. Ha nem az ágyak után fizetnénk a kórházat, akkor nem kellene itt nekünk, parlamenti szinten, de még a minisztériumban, miniszteri szinten sem kellene sokat törődni azzal, hogy éppen hány ágy van abban a kórházban, mert ha a fele üres, akkor ha egy körömkosznyi esze van annak a kórházigazgatónak előbb-utóbb be fogja zárni.

(Akar Lászlóhoz:) Államtitkár úr tagadólag rázza a fejét ez a negatív bólogatás intézménye. Államtitkár úr, tanulmányozza át, hogy 1993 közepétől '94 közepéig hány kórházi ágy szűnt meg Magyarországon! Én olvastam erről egy szakcikket, amelyet a Szekszárdi Informatikai Intézet munkatársai írtak, megítélésem szerint hiteles, mert hiszen ott összefutnak az adatok: 8800 ágy megszüntetéséről és ha jól jegyeztem meg a számot olyan 1500-nyi új ágy létesítéséről szólt a történet! Hiszen ki meri azt állítani ma Magyarországon, hogy az elmúlt negyven év alatt kialakult kórházi struktúra úgy jó, ahogy van? Sokkal nagyobb igazságtartalma lenne annak a mondásnak, hogy úgy rossz, ahogy van. Csak az a kérdés, ki változtassa meg, és ki dönti el, mi a jó. Hivatalnokok ezt csak rosszul tudják eldönteni és ezt ne vegye sértésnek az államtitkár úr, mert egyrészt nem ő fogja eldönteni; én önt hivatalnoknak tartom, amíg miniszter voltam, magamat is annak tartottam, és akkor így mondom: mi, hivatalnokok ezt csak rosszul tudjuk eldönteni. És ha a társadalombiztosítás csodapalotájában vagy más, romos épületben üldögélő emberek döntenek, ugyanúgy rosszul döntenek, mert ugyanúgy hivatalnokok!

Megkaptam Szabó miniszter úrtól ezt a vaskos anyagot azokról a tervekről, amelyek feléről most döntünk mellesleg az megint egy jópofa dolog, hogy a törvény most megy, a koncepció meg készül. Nos, ebben le vagyon írva, hogy a rendszerre lehet direkt és indirekt eszközökkel hatni, aztán hogy most a direkt eszközök, de egyébként az indirektek... Kérem, ilyen nincs! Csak az indirekt eszközök, vagyis a megfelelő gazdasági környezet az, ami jó döntéseket eredményezhet!

Az összes többi egy urambátyám világba illik bele: ha valamelyik céget preferálja valamelyik kórházigazgató, és a cég valamilyen volt munkatársa vezető állami beosztásban van, akkor megmaradnak az ágyak, ha nem, akkor nem maradnak meg az ágyak ilyen gondolatok merülhetnek fel. Remélhetőleg persze ez nem így van de soha nem adunk lehetőséget magunknak ilyenfajta csúsztatásra, gondolati felvetésre alkalmas helyzet kialakulására!

Tessék behatóan tanulmányozni a Népszabadság e témakörrel foglalkozó cikkét! A magam részéről az ott felsorolt aggályokkal maradéktalanul egyetértek. Az aggályokkal és nem a vádakkal. Nem vádaskodni kell meg mindenfajta dolgot feltételezni, de ha egy helyzet aggályos, akkor olyan helyzetet nem szabad előidézni.

Csökkenjenek tehát a kórházi ágyak ott, olyan ütemben és úgy, ahogy csökkenniük kell. Nem az üres és nem a tele ágyakat, hanem a gyógyító munkát kell finanszírozni.

Nagyon helyes eleme egyébként az előttünk fekvő törvényjavaslatnak, hogy valahol céloz arra: kötelező áttekinteni azokat a pontrendszereket, karban kell tartani azokat a paramétereket, amelyek megadják ezeket a finanszírozási, kórházfizetési kereteket, de ezen kívül nagyon hiányolok valamit: ebben a törvényben most már le lehetne írni azt a menetrendet, amelyben a kórházak közti különbségek eltüntetéséről van szó. Engedjék meg, hogy itt egy kicsit visszatekintsek!

Amikor egy teljesítményelvű finanszírozás irányába indult el a magyar egészségügy, nem álltak rendelkezésre árak, amelyeket a megfelelő teljesítmény mérése után hozzá lehetett volna rendelni a teljesítményhez. Átvettünk egy pontrendszert, amelyet megpróbáltunk a magunk körülményeihez, a magyar világhoz idomítani. Nem állítható, hogy ez a hozzáidomítás jól sikerült illetve állítható, hogy nem sikerülhetett jó. Ezért azonnal fel kellett állítani egy pontszámrevíziós bizottságot, és örülök annak, hogy most kilátásba helyezünk egy évenkénti karbantartást.

A kórházak között azonban óriási különbségek voltak; indokolt lett volna-e egy egységes magyar átlagárat bevezetni ezen nagy különbségek közepette? Ez a kórházak 30-40 százalékának azonnali tönkremenetelét eredményezte volna, méghozzá nem feltétlenül azért, mert az adott kórházban rosszul dolgoznak, hanem például azért, mert öreg a kazán és túl sok energiát használnak és így tovább, nem akarok most több példát mondani. Az azonban borzasztóan lényeges, hogyha úgy indultunk el, hogy először a teljesítményt ki-ki a maga árain számolhatja el, akkor a következő lépést is kimondjuk, és elvben ki is mondtuk, csak még nem volt elég tapasztalat ahhoz, hogy időrendet állítsunk fel, hogy ezeknek az eltérő értékeknek egymáshoz közeledniük kell.

Ezt a menetrendet fel kell állítani, hogy azok a kórházak, amelyek gazdaságosabban dolgoznak, tudják, hogy bővülni fognak a lehetőségeik, és ha például az anyagi gazdaságosság mellett szakmai hiányosság van az olcsóbb gyógyítás mögött, akkor készüljenek fel szakmai programokkal, mert hogy jövőre megveheti azt a gépet, amivel már jobb laborvizsgálatokat és így tovább tud csinálni.

(10.10)

Az a kórház, amelyik drágábban dolgozik, rendelkezzen idővel ahhoz, hogy fölmérje, hol kell változtatnia, mert jövőre már csak kevesebb és utána még kevesebb pénze lesz, és kialakul a Magyarországra jellemző egységes ár. Ebben az esetben pedig nem kell se kórházat bezárni, se nagyon átalakítani, mert ha az egységes árrendszer mellett életképes marad a kórház, ha a betegek oda mennek, akkor virulni fog, ha nem mennek oda, akkor meg becsukódik magától; legalábbis nem válhat politikai kérdéssé egy ilyen döntés.

Az már politikai kérdéssé válhat valóban, hogy egy aktív ágy leépítésével mi történjék: krónikuságy legyen, szociális részleg legyen, de mindenképpen a köz érdekében legyen fölhasználva. Ez azt jelenti, hogy harmonikus együttműködésre van szükség a szereplők között; a kormány egy ilyen szereplő, valahol a háta mögött a parlamenttel, a társadalombiztosítás, és amiről nagyon kevés szó esik, de muszáj szólni róla, a gazda. Mert a gazda valahol a területi önkormányzat, az ellátórendszernek durván mondjuk a 80 százaléka az önkormányzatok tulajdonában van. Ezen a téren az elmúlt négy évben nem sikerült jó megoldásokat találni, hogy az önkormányzatokat illető tulajdonosi jogok és kötelességek hogyan harmonizáljanak az alapvető szolgáltatást biztosító társadalombiztosítás és a kormány jogaival és kötelességeivel. Itt vannak megoldatlan problémák, maradtak is, az előttünk fekvő anyag ebből sajnos semmit nem old meg.

De nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy ide kapcsoljam a gazdasági destabilizációs törvénycsomagnak hogy egy új nevet használjak , tehát a most még nem jogerős Bokros-csomagnak azt a részét, ami ezzel foglalkozik. Ez az anyag ugyanis azt mondja ki bár államtitkár úr nagy figyelemmel kísérte módosító javaslatainkat, de semmifajta támogatásban nem részesítette , hogy ne szolgáltassuk ki ezt az egész rendszert a tb-önkormányzatoknak. Jelenleg ugyanis sajnos ez történik, ha törvényerőre emelkedik ez az anyag.

Ugyanis az önkormányzat, amely eddig tulajdonosi kötelezettségekkel rendelkezett és ellátási kötelezettsége volt az egészségügyet illetően, ezt a kötelezettségét csak akkor lesz köteles ellátni és olyan mértékig, ahogy a társadalombiztosítás állja a számlát. És ha a tb nem köti meg a szerződést a kórházzal, akkor az önkormányzat semmire sem lesz kötelezhető.

Lehet, hölgyeim és uraim, hogy a jelenlegi népjóléti kormányzat egyetlen kórházat sem akar bezárni, lehet, hogy a Pénzügyminisztériumban sem születnek ilyen ötletek, lehet, hogy a társadalombiztosítás szakemberei is elálltak ettől, vagy talán sose gondolták komolyan, hogy kórházbezárásokat terveznek, de a jogi rendszer megnyílt arra nézve, hogy ez bekövetkezhessék. Eddig az önkormányzatok háta mögött ilyet nem lehetett csinálni! S Murphy törvényei alapján tudjuk, hogy ha egy hibát el lehet követni, akkor azt előbb-utóbb el is követik. Ezért van a bizonytalanság, ezért van az aggodalom, ezért vannak a tüntetések, melyekre mondhatják az illetékes kormányhivatalnokok, hogy fölöslegesek, hogy micsoda indiszkréció, hogy ezek a buta ötletek megjelentek a sajtóban. Mindent mondhatnak. Csak akkor miért hoztak létre egy olyan jogi helyzetet, amely oda teszi a kést a nyakra, és kedvesen mosolyogva azt mondja: nem fogok ám bökni.

Én hiszem talán mert hívő vagyok a szó minden értelmében , hogy nem fognak bökni. De könyörgöm, akkor ilyen öngólokat miért méltóztatnak rúgni? Kétharmados többséggel megszavazták! És elmondtuk, és elmondjuk újra és újra, és újra elmondjuk, tisztelt kormánytöbbség bár ahogy itt számolom, pillanatnyilag kisebbség (Közbeszólások: Nana! Nana!), rosszul számoltam, rendben van. De nem ez a dolog lényege. A dolog lényege az, hogy itt érdemes lenne odafigyelnünk egymásra, sőt azt is mondom, hogy kötelességünk ám ezen a téren a konszenzusra törekvés.

Ugyanis az az ellátórendszer, amelyről most beszélünk, mindenképpen a stabilitást kell jelentse. S e tekintetben nagyon sok stabilitási jel van, amelyeket aktuális politikai célból nem szoktak volt túlságosan kihangsúlyozni. De napok óta hallom például és most előre veszek egy pontot, mert az idő nagyon előrehaladt, hogy az önök idejét túlságosan ne vegyem igénybe , hogy születik a nyugdíjreform, és annak gondolatai a következők: az állampolgári jogon járó alapnyugdíj, a biztosítási elven működő nyugdíj és a kiegészítés.

Ha jól emlékszem, ez az, amit az előző ciklusban lefektettünk elég széles körű támogatással bár erre most nem készültem, de Juhász képviselőtársam bólogat a Szabad Demokraták Szövetségétől , és bizony megvolt ott a konszenzus, és úgy tűnik, megmarad továbbra is. Akkor azért kijár az, hogy ezt egyrészt elismerjük, hogy egymásra építkezünk, még ha sok más téren ütközik is a véleményünk, ugyanis ez az egymásra építkezés a parlament mindkét oldala számára politikai tőke, mert ez ad biztonságot a sok változástól elbizonytalanodott, beteg és nyugdíjas állampolgár számára. Tehát én azt gondolom, ne méltóztassanak szégyellni, ha folytatnak valamit, amit mi elkezdtünk, és nagyon remélem, hogy mi sem fogjuk szégyellni, hogy folytatjuk azt, amit önök elkezdtek. De amit elrontottak és most rontanak, azt sajnos kénytelenek leszünk kijavítani. Ezzel viszont önök is így vannak, úgyhogy 1:1.

Akármennyire hosszúra is nyúlik ez a beszéd, mégis szólnom kell egy nagyon lényeges pontról. A szakmai részt már ugyancsak eldöntötte a Ház a Bokros-csomag kapcsán, mégpedig a fogorvosi ellátás átalakítását. Ámde a most előttünk lévő törvénytervezet még a Bokros-csomag vitája előtt íratott le, s a benne lévő számok például hogy a fogorvosi ellátás költségei mennyivel lesznek kisebbek , a parlament által elfogadott módosító indítványok ismerete nélkül születtek.

Márpedig ezen a téren, ha nem is jelentős a változás bár én számszerűsíteni nem mernék most semmit, mert akkor a kormányhoz hasonló bátorságról tennék tanúságot, hogy hasszámokat írok be például erre a pontra, mert nem megalapozott a kormány számítása sem , ennek ellenére azt mondom, hogy egyrészt végig kell elemezni, hogy végül is mit fog finanszírozni a fogászatból a tb és mit nem, s most még nem tudjuk, hogy miként dönt a köztársaság elnöke, aláír vagy nem ír alá tegnap is kapott petíciót társadalmi szervezettől, hogy ne írjon most alá , s ha nem ír alá, akkor vajon mit csinál: ide küldi vissza, vagy átküldi Budára az Alkotmánybírósághoz. Ha oda küldi, akkor mikor fog ez törvényerőre emelkedni nyilván sürgőssége van egy ilyen anyagnak, de azért mindenképpen megy az idő , s noha én nagyon szidalmazom a mélyen tisztelt kormányt azért, mert fél évet késett ezzel a költségvetéssel, mégis azt kell javasolnom, hogy amíg nem emelkedik törvényerőre az anyagot tulajdonképpen megszabó Bokros-csomag, addig az általános vitát itt ne zárjuk le, mert ennek megfelelő módosításokat kell készítenünk a megfelelő anyaghoz.

(10.20)

Utána pedig, azt hiszem, pillanatok alatt törvényerőre lehet emelni természetesen kormánypárti szavazatokkal a költségvetést, mert nagyon rossz egy rossz költségvetés, de a legrosszabb a nem létező költségvetés.

Szólni szeretnék még egy nagyon kényes, de nagyon fontos kérdésről. Ez a költségvetés a terhességmegszakításokért befolyó díjakat 300 millió forintra tervezi. Az elmúlt évi tényszám, ha jól jegyeztem meg, 167 millió forint, de mindenesetre ebben a nagyságrendben van. Tavaly 76 ezer terhességmegszakítás történt, abból 375 millió forintnak kellett volna befolynia. Tehát azt állíthatjuk, hogy körülbelül a fele folyt be. Nem tudjuk mert erről nem szól a törvény , mit tervez a kormány, miből lesz ez a közel duplájára való vagy 40 százalékos emelkedés, ez a 300 millió forint. Több lesz a terhességmegszakítás?

Közben az igazság és a hűség kedvéért jelzem, hogy Szabó miniszter úr megérkezett, innentől fogva nem érvényesek azok a megjegyzések, amelyeket távollétére tettem.

Nos, tehát nem tudjuk, mi indokolja ezt a többletet. Az nem kétséges, hogy noha még a Bokros-csomag nincs törvényerőre emelve, már a 25 pont beterjesztésének hónapjában az előző évi tényszámokhoz képest 10 százalékkal emelkedett a terhességmegszakítások száma; márciusban ez az emelkedés 23 százalék volt az előző évi márciusihoz képest. A társadalom tehát teljesen egyértelműen reagált: megértette a Bokros-csomag üzenetét, és ennek megfelelően lépett. Ennek a helyzetnek a tragikusságát, azt hiszem, nem lehet dramatizálni nem lehet túldramatizálni.

Az áprilisi adatok, amelyek rendelkezésemre állnak, nem véglegesek, de ott is egy 18 százalékos emelkedés van az előző évihez képest, s mondom, azok még nem a teljes adatok. Úgy tűnik tehát, idén februárban megállt az a leesés és stagnálás az abortuszok számában, amit a magzatvédelmi törvény elindított, és aminél az lenne a parlament kötelessége, hogy újabb és újabb intézkedésekkel még lejjebb vigye, beleértve ebbe az anyák segítését, a megelőzés kulturált módszereit; sok mindent bele lehet érteni, ki-ki a maga világnézete és felfogása szerint.

Egyet azonban hangsúlyoznom kell most e helyütt is. A régi magzatvédelmi vitánk nagyon heves volt, érzelmek, indulatok csaptak össze, egyben azonban szinte egységes volt a Ház: senki nem tekintette az abortuszt a születésszabályozás módszerének. Ha tehát a magyar társadalom most mégis ehhez a módszerhez nyúl, nagyobb mértékben, mint eddig, ez egy vészjelzés, és erre a vészjelzésre válaszolni kell! S ez a válasz nem lehet az, hogy például növelem a költségvetési tételt a terhességmegszakítások ügyében, és nem növelem a terhesgondozás ügyében mert az előttünk fekvő anyag ezt tartalmazza. Ez elfogadhatatlan!

A várandóssági pótlékot a kormánytöbbség megszüntette, a felét visszaadta más néven, más formában. Ugyanakkor itt elbújtatott vagy 757 milliót az én számításaim szerint, ugyanis még ha emelkedik is a terhességmegszakítások száma, a rendelkezésre álló keret lényegesen nagyobb, mint a szükséges pénz.

Ha lehetőség nyílik rá, akkor módosító indítványt, ha túl korán lezáródik a vita, akkor önálló törvényjavaslatot fogok beterjeszteni annak érdekében, hogy amikor visszafejlesztjük a társadalombiztosítási szolgáltatásokat, akkor a terhességmegszakítást és a társadalombiztosítást válasszuk egymástól teljesen külön.

Nem tartozik bele a társadalombiztosítási szolgáltatásokba ez a kérdés. S lehetne találni olyan megoldást, melyben a rendelkezésre álló pénzforrásokat nagyobb terhességi támogatásra fordítjuk anélkül, hogy bárki érdeke sérülne s ebbe most még a Pénzügyminisztériumot is beleértem.

Egy ilyen jellegű módosítványt készítünk. És mondom, ha az idő szorítása lehetővé teszi, ide benyújtjuk, ha nem, akkor "Az anyasági ellátás bővítéséről" címmel egy törvénymódosítás formájában szeretnénk érvényesíteni. Azt hiszem, senki érdekét nem sértjük, ha minden terhes anyának rögtön a terhessége igazolt, okmányszerű megismerése pillanatában juttatunk egy összeget és a születéskor egy másik összeget. Ezáltal két helyre kerül az eddig havonta adott támogatás, és elválasztjuk ettől a terhességmegszakításért szükségszerűen annak igénybevevője által fizetendő összegeket, mely összeg növelésére egyébként szabaddemokrata képviselőtársaim újságnyilatkozataiból tudom, hogy születtek elgondolások.

Ezek itt nem tudom, hogyan érvényesülnek, de nem volna szerencsés egy olyan rendszert létrehozni most az újra emelkedő terhességmegszakítási szám idején, amikor intézmények anyagilag érdekeltté válnak a terhességmegszakítások végzésében, mert ez megint egy ellenérdekeltség és egy nagyon rossz üzenet. Olyan rendszert kell kialakítani, amely a jelenlegi törvényi keretek között működőképes, de folytatja azt az üzenetet, ami a magzatvédelmi törvény üzenete, abban le van írva. Tehát törvényt idézek, ha mondom: a terhességmegszakítás nem születésszabályozási eszköz. És semmiképpen ne tegye ki magát a kormányzat annak, ami itt a nyugdíjasok világában már elhangzott, hogy úgy akarják megoldani a nyugdíjasok problémáját, hogy kevesebben legyenek. Ugyanezt az élet kezdetéről is el lehet mondani. Ne mondjunk ilyeneket, de ne is hozzunk létre olyan törvényeket, amelyeket így is lehet értelmezni, mert ezen a téren, azt hiszem, nagyon elkötelezetteknek kellene legyünk, és nagyon azon családok mellé kellene állni, akik a mai körülmények mellett is úgy érzik, a jövő érdekében vállalniuk kell a gyermekek fölnevelését.

Hölgyeim és Uraim! A nyugdíjakról kellene még beszélnem, de ránézek az órára és úgy érzem, nem élek vissza türelmükkel. Köszönöm, hogy meghallgatták az eddig elmondottakat. Egyetlenegy feszültséget még megemlítek zárásul.

Ha minden igaz, egész évre vonatkoztatva vagy 15 százalékos nyugdíjemelésre számíthatnak az érintettek. S most én nem inflációs jóslatokat, nem nettó bérkiáramlási jóslatokat fogok mondani, csak azt mondom, hogy ezen előttünk fekvő költségvetésben az a bértömeg, amely a társadalombiztosítás munkatársaira vonatkozik, 45 usque 67 százalékban emelkedik. Ezt a 15 és 67 százalékot állítom egymás mellé.

Tudom ugyan, hogy nem könnyű körülmények között dolgoznak azok, akik a társadalombiztosítás intézményrendszerében vannak állásban. Ugyanakkor, ha mellé teszem a közigazgatás egészében tervezett visszafogó lépéseket, a tervezett elbocsátásokat, a nullszaldós tervezéseket ezen a téren, a 3 százalékos meg isten tudja, hány százalékos elvonásokat, akkor ez a bértömeg-növekedés itt értelmezhetetlen vagy fölháborító és elfogadhatatlan.

(10.30)

Tehát azt kérem, hogy ezt gondolják végig a kormányzati oldalon. Nem ellenzéki feladat az, hogy például ezen a ponton módosító indítványt nyújtson be.

De itt vissza kell térnem a kakaskodás kérdésére: ki viseli a kalapot? Az elmúlt négy évben arra törekedtünk, hogy a kormányzat minél távolabb tartsa magát a társadalombiztosítás irányításától. Azzal a váddal kellett mindig megküzdenünk, ami a régi idők gyakorlatától való eltérés, hogy a kormányzat belenyúl, manipulál, elveszi a nyugdíjasok pénzét, a gyerekek pénzét, mert régen a gyerekellátás ment a társadalombiztosításból, nem az egészségügy.

Hogy ez ne legyen, ezért, utólag nézve, önkritikusan is azt kell mondanom, hogy az előző kormányzat túlságosan szabadjára engedte a gyeplőt ezen a téren. Ha itt az egységes államigazgatás szempontjai érvényesülnek, s a szakmai döntésekben való szuverenitását nem sértik az önkormányzatoknak, tehát ez a kritérium, az önkormányzatiság megmarad, de az, hogy ki viseli a kalapot, hogy az kormányzati felelősség, az viszont lemoshatatlan a kormányzatról. Ezért önök is úgy fognak járni, hogy noha nem önök emelik mint kormány vagy mint kormánypárti képviselők a fizetéseket ott ily módon, a felelősség, a politikai felelősség is önöket terheli. Mi nem kenhetjük másra, mint önökre, mert önökkel állunk kapcsolatban, és ez rögtön mutatja a helyzetet, hogy ez nem egy magánbiztosító. Ez nem önállóan és saját felelősségére gazdálkodik ez a mi közös felelősségünkre gazdálkodik!

Én, előttem fölszólaló képviselőtársammal ellentétben, már tudomást szereztem arról, hogy az erre a bizonyos forgóalapra való benyúlási lehetőség megmarad, de akkor meg kell legyen a kormánynak az a felelőssége is, hogy ráüssön a sokat markoló kézre. Nekünk korlátozott volt az ilyen irányú lehetőségünk egy adott politikai helyzetben. Önöknek látszólag a legkönnyebb lenne megoldani, mert a vezető politikai erő irányultsága az önkormányzatban és a parlamentben azonos.

Hát kérem, ne hozzanak létre még lehetetlenebb helyzetet, találják meg a harmóniát! Én tehát nem az önkormányzatiság korlátozása mellett, hanem a gazdasági és morális realitások mellett érvelek, és akkor van egy olyan érzésem, hogy nem emelkedhetnek a fizetések a nyugdíjakkal foglalkozó intézményekben jobban, mint a nyugdíjasok körében.

Ezzel a kívánsággal zárom beszédemet, köszönöm meg figyelmüket, és sajnálkozva ismétlem meg, hogy noha vannak közös pontok, de ezt a költségvetést most júliusban vagy augusztusban, vagy szeptemberben támogatni a zárószavazáson nem tudjuk. Néhány ponton azonban szakmai érvek alapján segíteni, illetve módosítani megpróbáljuk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a KDNP padsoraiban.)