Kávássy Sándor (FKGP)

1995. június 11.

DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Nem kolosszális felfedezés ugyan, mégis el lehet, sőt, mint egészen általános észrevételt, el is kell mondani, hogy sokkal nagyobb és jelentősebb ügy a maradandó értékű és az egyéb, őrzésre érdemes dokumentumok védelme, feldolgozása és rendeltetésszerű használatának biztosítása, semhogy akár csak az idetartozó fő kérdéseket is egyetlen törvény keretében lehetne tartósan szabályozni. Itt elsősorban nem a minden törvény esetében magától értetődő természetes elévülésre gondolok, hanem arra a szövegszerkesztők által is pontosan és jól érzékelt tényre, hogy itt és ebben a tárgykörben az iratoknál, az iratképző szerveknél, az iratkezelésnél, az irattáraknál, az iratanyag biztonságos őrzésénél kezdődnek a dolgok.

(17.40)

Ebből is nyilvánvaló lehet, hogy a jó levéltári törvény előfeltétele a jó irattörvény, amely széles alapon veti fel és körültekintően szabályozza az iratokkal, az irattárakkal kapcsolatos kérdéseket és tennivalókat.

Ugyancsak általános észrevételként szeretném szóvá tenni, hogy bár a magam részéről el tudom fogadni a törvényjavaslat által használt, illetve bevezetni kívánt fogalmakat, mégsem hallgathatom el, hogy korántsem mind megfelelően és kellően kimunkált. Lássunk erre néhány példát!

A legkevésbé sem pontos például a levéltár meghatározása, mert mint eléggé ismert, a levéltárak korántsem csak a maradandó értékű iratok gyűjtését és tartós megőrzését végzik, hanem még több más dokumentumét is. Így levéltári őrzés tárgyai különféle képek, térképek, tervrajzok, vázlatok, könyvek, fényképek, pecsétek és pecsétnyomók, modern fény- és hangfelvételek stb. Helyénvaló hát a definíciót így módosítani: A levéltár a maradandó értékű iratok és dokumentumok tartós megőrzését szolgáló intézmény.

Legkevésbé sem világos továbbá a törvényjavaslat alapján, mely szervezetek intézményei tekintendők úgynevezett nyilvános magánlevéltárnak. A törvényjavaslat szavai szerint "a nem közfeladatot ellátó szervek levéltárai". De melyek ezek? Csak a sorok között olvasva derül ki egy utalásból, hogy ide a törvényjavaslat megalkotóinak szándéka szerint többek között az egyházi levéltárak sorolandók. Senki se vegye bántásnak, de az egyházakat mint nem közfeladatot ellátó szervezeteket meghatározni akkora tudati beszűkülés, amit a törvényjavaslat megfogalmazóiról feltételezni se merek. A behatároltságnak akkora foka, amely nagyobb és kolosszálisabb, mint Kheopsz fáraó piramisa. Ugyanezt mondhatjuk a történelmi pártok levéltárait illetően is.

Hasonlóan komikus az a kitétel, mely szerint a nyilvános magánlevéltárak nem gyűjthetnek köziratnak minősülő levéltári iratot. Ha akarják, ha nem, az ilyen levéltárak fenntartói is tartanak kapcsolatot miniszterekkel, államtitkárokkal, politikusokkal, és kapnak közokiratnak minősülő kiadványokat, amikhez adott esetben nagyon is fontos érdekük fűződik, és így nem tehetnek mást, mint azt, hogy levéltárukba helyezik el. Ezt tiltani kellően végig nem gondolt zöldség, sületlenség. És ha ez esetben valóban az egyházi és a pártlevéltárakról volna szó, akkor a magam részéről az elnevezéstől is ódzkodnék. Ami érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a "magán" név nyelvünkben a következőket jelenti: egyéni, egyedüli, személyes, magántulajdonban lévő, önműködő, nem hivatalos, közélettől független stb. Nem sorolom föl a teljes listát. Feltétlenül okos és helyénvaló volna jobb terminológiát keresni.

És azt sem értem, mi értelme az irat fogalmát parttalanná tenni, legalábbis annyira tágítani, hogy abba a térkép, tervrajz, sőt a fény- és hangfelvétel is beleférjen. Felesleges erőlködés, merőben mesterséges, teljesen életszerűtlen kategorizálás. A szilvafa akkor is szilvafa marad, ha konyhakertbe, szántóföldbe, tanyaudvarra, vagy út mentére szegényfának ültetik. Így van ez kimondhatatlan szerencsénkre a térképpel is: akkor se változik a minősége, ha irat mellékleteként, vagy anélkül, levéltárban, múzeumban vagy könyvtárban őrzik.

Hasonlóképp vitatnám a közirat használatának szükségességét is. Az irat fogalmában ugyanis külön kiemelés, előtag nélkül is benne van a "köz", amennyiben "irat"-on általában a hivatali ügyintézés során létrejött, az azt szolgáló és az azzal összefüggő írásokat, írásféleségeket értjük. És ugyanígy nyilvánvaló, hogy nemcsak a könyveknek, hanem a tanulmányoknak, cikkeknek és az egyéb, felsorolni nem kívánt közleményeknek is van kéziratuk.

A társadalmi-gazdasági változásokat figyelembe véve törvényjavaslatunk jelentősen növeli a levéltár alapítására jogosultak körét. A 14. § (1) bekezdése települési önkormányzati levéltárakról beszélve elméletileg minden önkormányzatnak megadja a lehetőséget levéltár alapítására. Ez így rendkívül szép és feltétlenül demokratikusnak látszik, de a legnagyobb mértékben célszerűtlen. A levéltári anyag indokolatlan szétaprózódásához vezet, a legjobb szándék mellett is veszélyezteti a maradandó értékű anyagok biztonságos őrzését és kutathatóságát. Sem gazdasági, sem szakmai okból nem célszerű a levéltár-alapítási jog városi szint alatt történő megadása. Hasonlóan indokolatlanul tág az állami szaklevéltárak alapítására jogosultak köre. Hosszú távon mindez a magyar történelem forrásanyagának anarchikus széthullását eredményezheti, nem szólva róla, hogy a települési és szaklevéltári kör kellően nem felügyelhető, legfeljebb csak nyilvántartható, mindennek szakmai következményei pedig kiszámíthatatlanok.

Figyelemre méltó továbbá, hogy a törvényjavaslat minden természetes személy számára lehetővé teszi a közlevéltárak használatát. A kutatási korlátozásoktól és kivételes anyagvédelmi okoktól eltekintve nem ad lehetőséget a kutatási engedély egyéb okból való megtagadására. Figyelmen kívül hagyja, hogy a közlevéltáraknak nemcsak azt az állampolgári jogot kell figyelembe venniük, hogy a köziratokba mindenkinek joga van betekinteni, de az is felelősségük, hogy biztosítsák az iratok fennmaradását a jövő nemzedékek számára. A korlátozás nélküli használat a legnagyobb elővigyázatosság mellett is az iratok pusztulásához vezet.

Az állampolgári jogok tiszteletben tartása mellett a korlátozott felelősségrevonási lehetőség miatt is ki kellene zárni a 18. életévet be nem töltött személyek levéltári kutatását. Iskoláskorúak kutatását azért sem tartjuk indokoltnak, mert tisztelet a kivételnek nincs megfelelő felkészültségük a levéltári anyag használatára. Ez a másik ok, aminek alapján indokolt lehet a kutatási kérelem megtagadása a levéltár részéről.

Több paragrafushoz kötődő általános észrevétel, hogy hiányzik a törvényjavaslatból a megfelelő szankcionálás. Több évtizedes gyakorlat bizonyítja, hogy sem a polgári törvénykönyv, sem egyéb jogszabályok nem nyújthatnak kellő védelmet a levéltári anyagot veszélyeztető, illetve az azt megsemmisítő tevékenységgel szemben. Eszmei értékétől függően kellene bűncselekménynek minősüljön minden rongálás, melyet komolyabb pénzbírsággal, esetleg elzárással lehessen szankcionálni. A gyakorlat igazolja, hogy védett anyag eltűnése, vélelmezett külföldre vitele esetén a levéltár gyakorlatilag teljesen tehetetlen. A szankcionálás témakörébe tartoznék, hogy az a kutató, aki súlyos mértékben sérti valamely levéltár rendjét, kitiltható legyen.

Több paragrafus szabályozza pontosan a levéltárak kötelezettségeit, de jogosítványait igen szerény keretek közé szorítja. Fokozottan érvényes ez a kutatások tekintetében, ahol szinte csak a kutató, és nem a levéltári anyag védelme tűnik elsődleges szempontnak.

Többször is szerepel a javaslatban a Magyar Országos Levéltár iratbecslési feladata. A védett anyag elidegenítése előtti iratbecslést is a Magyar Országos Levéltár feladatává teszi. Megjegyzendő, hogy az antikváriumokkal szemben a levéltárak a becslést díjmentesen végzik, függetlenül attól, vajon létrejön-e az adásvétel vagy sem. Ezt a lehetőséget számosan használják ki, és keresik elsősorban az Országos Levéltárat az iratok értékének megismerése céljából. Indokolt lenne ezért, hogy az iratbecslés munkáját díjhoz kössék, becsérték százalékában meghatározva, abban az esetben, ha az adásvétel nem jön létre.

A középkori iratok többségének elpusztulása miatt a történetkutatás szempontjából is indokolt, hogy a középkori forrásanyag közlevéltárakban maradjon, ahol a megfelelő állományvédelmi feladatok e kiemelt fontosságú anyagok esetén biztosítottak.

(17.50)

A hártyaoklevelek például speciális állományvédelmi feladatot jelentenek.

Törvényjavaslatunk mint nemzeti levéltárra a Magyar Országos Levéltárra ruházza a szakmai felügyeletet. Szakmai szempontból ez indokolt és szükséges, megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Ehhez azonban elengedhetetlen a törvénytervezettel párhuzamosan kidolgozott személyi és dologi feltételek biztosítása. Ellenkező esetben a Magyar Országos Levéltár nem fogja tudni törvény által előírt feladatait ellátni.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a feladatbővülés szakmai szempontból indokolt, de ellentételezés nélkül csak formailag oldható meg. Köszönöm figyelmüket. (Szórványos taps a jobb oldalon.)