Varga István (MDF)

1995. június 13.

DR. VARGA ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Amikor elmegyek valamely országba, nem azt vizsgálom, hogy vajon jók-e a törvények, hanem azt, hogy a meglévőket végrehajtjáke mondta Montesquieu.

(12.20)

Meggyőződésem, hogy ez a hosszas vita nem elsődlegesen arról szól, hogy itt a Ház előtt most van egy, álláspontom szerint alkotmánysértő országgyűlési határozat, hanem arról szól ez a történet, hogy a hatályban lévő 1994-es XXIII. törvényt végrehajtja-e a Ház, illetve végrehajtjuk-e vagy sem. Ha az információim nem csalnak, ennek a törvénynek a végrehajtása egy éve áll, s mindent megtesznek annak érdekében bizonyos politikai erők, hogy ez a törvény ne legyen végrehajtva.

Idefele jövet egy idős barátom megkérdezte, hogy miről lesz szó a Házban, és említettem, hogy miről tárgyal a parlament. Idős barátom azt kérdezte, hogy tulajdonképpen most ti bírák ellen folytattok hajszát, vagy egy törvényt, egy hatályos törvényt fogtok végrehajtani. S megmondom őszintén, hogy nem tudtam kielégítő választ adni idős barátomnak.

Tisztelt Ház! Itt arról van szó, arról az alapvető kérdésről, hogy ez az ország katasztrofális gazdasági helyzetben van, de még súlyosabb ennek az országnak a morális válsága. S e morális válsághoz hozzátartozik ez az országgyűlési határozati javaslat, és hozzátartozik az 1994. évi XXIII. törvény elszabotálása, nem végrehajtása.

Egészen egyszerűen miről van szó? Arról van szó, képviselőtársaim, és a törvény taxációja egyértelmű, hogy bizonyos tisztségeket csak olyan személyek tölthessenek be, akik korábban, az elmúlt rendszerben nem kompromittálódtak. Nevezetesen arról van szó, hogy III/III-as ügynökök, karhatalmisták, nyilaskeresztes párt tagjai ennek a Háznak, ahogy elmondtam a múltkor, megismétlem, a küszöbét se léphessék át. Kormánypárti képviselőtársaink figyelmébe ajánlom nem az országgyűlési határozati javaslatot, hanem az általam már többször hivatkozott jogszabály 1. §-ának c) pontját. Ezt a c) pontot szíveskedjenek vizsgálódásuk fókuszába tenni, és ne a köztiszteletben álló bírókkal foglalkozzanak, hanem a törvényt próbálják valamilyen módon végrehajtani.

Toller képviselőtársam az országgyűlési határozati javaslatról elmondta, hogy bizony sziszifuszi munkát végzett ez a bizottság. El is hiszem egyébként, mert ilyen vegyes felvágottat, ilyen mixtumot még nem láttam parlament előtt, amit itt a köztisztviselői törvénytől kezdve a munka törvénykönyvén át beterjesztettek a Ház elé. Én nem vitatom, hogy nehéz volt ezt az országgyűlési határozati javaslati tervezetet meghozni, de bizonyára nem ez lesz ennek a bizottságnak és a magyar parlamentnek a csúcsa és ékessége és koronája, amit itt beterjesztettek.

Még mielőtt érdemi és szakmai mondandómat megkezdeném, egy dologra szeretnék reflektálni. Itt több képviselőtársam arról beszélt, hogy volt egy spontán rádiónyilatkozat, elhangzott a 168 órában valami, s ezt követően kezdődött ennek a határozati javaslatnak a kidolgozása. Nagyon sajnálom, hogy néhányan ezt egy spontán rádiónyilatkozatnak tartják.

Tisztelt Képviselőtársaim! Itt a médiákon keresztül, nem most, hanem amikor ez az ügy kipattant, egy pontosan, jól felépített hajsza indult meg a bírók ellen. Hangsúlyozom: a bírók ellen és nem az ügynökök ellen. És itt szabadjon még annyi kitérőt tennem, hogy miért fontos a törvénynek a végrehajtása, miért lett volna fontos a korábbi igazságtételi törvények végrehajtása. Azért, képviselőtársaim, mert ha a polgárok nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat, nem tudják megkülönböztetni a törvényest és a törvénytelent, ha nem tudnak napirendre térni, hogy a munka törvénykönyve a végkielégítésről hogyan szól, ha nem tudnak napirendre térni a bankbotrányok felett, ha nem tudják, hogy most tulajdonképpen tisztességesek-e a bírák, vagy esetleg az ügynököket kellene támogatni, akkor ennek nagyon súlyos következményei lesznek: s nem az ellenzékre lesznek súlyos következményei, hanem a kormánypártokra.

Felszólalásomban két dologgal szeretnék foglalkozni. Szeretnék foglalkozni az országgyűlési határozati javaslatban a két, általam tisztelt bíró úr közjogi helyzetével, annak különböző jogi aspektusaival, majd szeretnék foglalkozni azzal a bizonyos országgyűlési határozati javaslattal, amelyről a Háznak itt dönteni kell, mely, álláspontom szerint, teljes egészében alkotmánysértő.

Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzését végző bizottság és annak egyes tagjaival összefüggő problémakör középpontjában maga az 1994. évi XXIII. törvény áll. Ez a törvény áll a maga erkölcsi, eszmei és rendelkezési egységével. Ezért ezt a törvényt értékelő értelmezéssel kell vizsgálódási tárggyá tenni. Ugyanis kizárólag az értékelő értelmezés az a módszer, mely a törvény vagy törvényhely szándékos félreértelmezését megakadályozza a helyességi mértékek alkalmazásával, és ezáltal derítvén fel a törvényhely értelmét a törvények háromdimenziós egysége követelményeinek megfelelően. A helyességi mértéket pedig a jog alapeszméi adják. Vagyis egyrészt az, hogy a jog értelmes célkitűzésekkel igazságos eredményre törekszik, másrészt az, hogy a törvény értelmét összhangba hozza az életviszonyoknak azon erkölcsi kívánalmával, melyet a törvény rendezni kíván.

A törvényalkotó az úgynevezett átvilágítási törvényt határozott közhatalmi tevékenység elvégzése, mégpedig a demokratikus államélet tisztaságának előmozdítása érdekében hozta létre. Az Alkotmánybíróság ezt a törvényi célt az államélet áttetszőségében vagy átláthatóságában határozta meg, azzal az indokolással, idézem, hogy "a jogállamban az állam működésének a polgárok számára átláthatónak, áttetszőnek kell lennie".

Ezen cél érdekében végzendő munkára megválasztott bizottság tagjai vonatkozásában a törvénynek az előbb elmondottak szerinti értékelő értelmezése azt jelenti, hogy a megválasztásukra jogosult szerv és mód mellett adatott-e jogosultság ugyanezen szervnek vagy testületnek az ő visszahívhatóságukra, annak feltételeire és módozataira nézve.

Ezen a téren az értékelő értelmezés során tehát nemcsak azt kell vizsgálódás tárgyává tenni, hogy miről rendelkezik a törvény, hanem azt is, hogy miről nem tartalmaz rendelkezést. Ugyanis csak e kettő vizsgálatának együttes lefolytatásával lehet a törvény célját szolgáló értelmet összhangba hozni annak az életviszonynak egymástól el nem választható általános társadalmi erkölcsi, közhatalmi erkölcsi kívánalmaival, melyet a törvény rendezni kíván.

Az elmondottakat a törvény öt paragrafusában foglaltakkal összefüggésben alkalmazva az állapítható meg, hogy a törvény azon módszer alkalmazásával, hogy egyes kérdéseket részletesen szabályoz, más kérdéseket pedig még más törvényi rendelkezésre, alkalmazásra utalást is mellőzvén nem szabályoz , a bizottság tagjai részére egy teljes feleletmentességet jelentő védettségi kiváltságot, vagyis immunitást biztosított és hozott létre.

Itt utalnom kell arra, hogy nem véletlenül mondtam a feleletmentességet a felelőtlenség helyett. A felelőtlenség ugyanis az országgyűlési képviselő szólásszabadságával és ilyen minőségében tett cselekedeteivel kapcsolatosan tartalmaz mentességet, míg a feleletmentesség mindenféle politikai és egyéb zaklatás ellen nyújt védelmet, ami az immunitásban részesített ellen irányul akár megbízatása során tett nyilatkozata vagy magatartása, akár a megbízatásával össze nem függő nyilatkozata vagy magatartása miatt. Ez jelenti azt is, hogy nem felel a megválasztása után a választás előtt a választó legfőbb törvényalkotó által ez pedig a parlament a választáskor figyelembe vett tényekért sem.

Mivel a törvény kifejezetten azt a pozitív rendelkezést is tartalmazza, hogy a bizottság tagjai függetlenek és a törvénynek vannak alávetve, az immunitás egy valódi védettségi kiváltság. Mindezek folytán a bizottság tagjai nem szólíthatók fel senki által lemondásra, és nem is hívhatók vissza, sőt e jogviszonyuk nem szüntethető meg a semmiségre alapítottan sem senki és semmilyen testület által. A bizottság tagjainak jogviszonya ugyanis mind alaki jogi létrehozatala, mind a törvényben foglalt feladatkör tekintetében közjogi jogviszony. Ezen jogviszony esetében pedig a semmisség kizárt.

(12.30)

Az előbb elhangzott utaló mondataimban és a jelen vitában is az immunitás fogalmával is kívánok foglalkozni. Tudnunk kell képviselőtársaim, hogy ez a fogalom nem eredeti jogi fogalom, hanem azt a nagy jogászelődeink tulajdonképpen nagy bölcsességgel a természettudományokból adaptálták, mind fogalom, mind elnevezés, illetve mindkettő azonossága tekintetében. Sokan azonban csak a parlamenti képviselő mentességét értik e fogalom alá tartozónak, holott a mentesség és az immunitás, vagyis a védettség nem minden esetben azonos fogalmak, sőt egyes jogszabályok rendelkezései vagy bizonyos kérdésekről, tényekről való rendelkezések elhagyása e szót a kiváltság fogalommal teszi azonossá.

Tegyük fel azt a kérdést, hogy a természettudományok területén mi az immunitás. A mai irányadó szakirodalom szerint általában valamely szervezet ellenálló képessége, tágabb értelemben a szervezet védettsége a külvilág ártalmaival szemben. A szervezet sajátos védekezési mechanizmusa pedig, mely a bonyolult, egymással összefüggésben lévő folyamatok összességét és irányítását adja ez az immunrendszer. Ezen rendszer működése abban áll, hogy a testsaját és testidegen anyagokat képes egymástól megkülönböztetni és ez utóbbiakat kell kiküszöbölni vagy legalábbis hatástalanítani. Az immunrendszer tehát mindenekelőtt a szervezet egyediségének megőrzését célozza. Ebből az elsődleges funkciójából adódik minden további teljesítőképessége. Az immunrendszerben megvalósuló védekezési mechanizmus minden ellen irányul, ami idegen vagy elfajzott. Ezekre immunválasszal reagál. A természettudományos alapokból még csupán azt említjük meg, hogy az immunitás lehet tökéletes, teljes vagy részleges.

Áttérve megállapíthatjuk, hogy jelen esetben az immunitás védettséget, mentességet jelent. Ez a védettség már nagyon régen meghonosodott e szférában, megnyilvánul több jogterületen és fellelhető tökéletesként, teljesként vagy részlegesként. Történetiségében is bemutatva, csupán vázlatosan arról teszek említést, hogy a feudalizmus idején az immunitás egyházi kiváltság volt. A régi kánonjog szerint az egyháziak kiváltságaként úgy jelent meg, hogy ennek értelmében személyi és dologi kiváltságok élvezői voltak, például adó-, katonai szolgálat és a világi bíráskodás alól való mentességgel bírtak.

Tudomásom szerint egyes polgári demokráciákban az egyházi személyek ma is mentesek a katonai szolgálatban való részvétel, a fegyveres harc alól, miért is csak a sebesültek ápolásában, gyógyításában, irodai munkában, istentisztelet tartásában, szentségek kiszolgáltatásában vesznek részt. Kiemelendő, hogy az immunitás az egyházi épületekre is kiterjedt, amikor is a bűnöző templomba vagy kolostorba menekülhetett és nem lehetett elfogni. Ez az azilum, vagyis a menedékjog, de egyes országokban akár a háború előtti Magyarországon ez a jog az egyetemeket is megillette.

De a világiakra is kialakult az immunitás már korán, amikor mentességet biztosított valamilyen joghatóságtól való függés alól. Az ezt élvező feudális úr saját földbirtokán uralkodói jogokat gyakorolt, főleg pénzügyi és jogszolgáltatási téren, például mint amilyen a pallosjog. Jóval később létrejött a diplomáciai mentesség is, ami azt jelenti, hogy a diplomáciai testületek idegen államba akkreditált tagjait azon mentesség illeti, hogy büntető- és polgári ügyekben hazájuk törvényei alá tartoztak.

Hazánk jogfejlődéséből is csak szemelvényeket említhetünk, így például megemlítendő I. Ferdinánd dekrétumából az 1557-es 10. cikkely 1. és 5. §-ai, az egyházak szabadságainak, mentességeinek és kiváltságainak megtartásáról, vagy az Ausztriával közös érdekű viszonyokról szóló 1867. évi XII. törvény 47. §-ának rendelkezése a közös bizottság tagjainak mentelmi jogáról.

Így jutunk el az országgyűlési képviselők mentelmi jogához, mely először 1867. november 18-án kelt határozatban jelent meg a politikai zaklatások ellen. A mai parlamenti képviselők, mi magunk is mentelmi jogban részesülünk az alkotmány rendelkezései folytán. Ez az immunitás azonban csak részleges. A teljes immunitást egyedül éppen, képviselőtársaim, az 1994. évi XXIII. törvény valósítja meg a korábban kifejtettek szerint. Ha a magyar jogrend testét vizsgáljuk meg, akkor a közjogi immunitást létrehozó törvénynél a felmenthetőség a testidegen, vagyis az, ami a bizottság befolyásolhatóságát és aláhúzom zsarolhatóságát teszi lehetővé. (Közbeszólás az SZDSZ padsoraiból: Ajaj!) Az immunitás tehát az 1994. évi XXIII. törvény és az általa létrehozott vizsgálóbizottságok egyediségének, individualitásának megőrzését célozza.

Szólni kell még röviden a következőkről. A belügy- és igazságügy-miniszter urak a parlamenti bizottság megkeresése alapján kiadott véleményükben a többi között a jogszabályba ütközést fűzték a törvényben foglalt feltételhiányhoz. Tehát a bizottság egyes tagjainak munkaviszonyát azért minősítették törvénybe ütközőnek, mert a megválaszthatóság korlátját jelentő ítélkezés álláspontjuk szerint fennállott. A munkajogviszony létrejöttét pedig ebből következően munkaszerződésnek tekintették. Ez esetben tulajdonképpen a meg nem engedett jogügyletek egyikéről lett volna szó, amelyre a miniszter urak feltehetően utaltak. Itt tulajdonképpen áttértek, vagy mondhatjuk, áttévedtek a polgári jog területére.

A meg nem engedett jogügyletek a következőképpen csoportosíthatók: Törvényes tilalomba ütköző szerződések, amelyek jogellenes eredményre irányulnak, a célzott joghatás ugyan nem jogellenes, de az ilyen szerződés kötése tilos, palástolt ügyletek, adásvétellel palástolt uzsorás szerződés, a jó erkölcsbe ütköző szerződések, erkölcstelen maga a szolgáltatás, maga a szerződés tárgya ugyan nem erkölcstelen, de a szerződéskötési biztosítás ütközik a jó erkölcsbe. Harmadik: sem a cselekmény, sem a szerződéskötési kötelezettség nem erkölcstelen, de az ellenérték kikötése erkölcstelen és a negyedik: a szerződés célja erkölcstelen. Közrendbe ütköző szerződések, amelyek olyan jogi alapelvekbe ütköznek, amelyek a jogrend vagy közjogi intézmények alapjául szolgálnak, például szabadságjogok.

Megítélésem szerint e szerződések közé a bizottság tagjainak jogviszonya sem polgári, sem munkajogviszonyba nem sorolható. Ámde ha bármelyikébe is beleerőltetné valaki, a következő tényekkel kerülne szembe. 1. A bizottság tagjait a rendelkezésre álló adatok alapján az Országgyűlés nemzetbizottsági bizottsága csak javasolta megválasztásra és maga az Országgyűlés választotta meg határozott időtartamra. 2. Ennél fogva a kérdés, hogy ki a munkáltató, aki a munkáltatói jogokat gyakorolni jogosult, felvetődik. 3. Mivel a bírák ismert ítélkezése tudatában jött létre a megválasztási javaslat és a bizottság tagjait is megválasztották, ennek eredményeképpen a megválasztott bírák megkezdték a munkát, vagyis a szerződésből eredő kötelezettségük teljesítését. Ezen folyamat következtében a szerződést maga a parlament tette érvényessé.

Amint láthatjuk az eddig elmondottakból, jelenleg is igen bonyolult helyzetről van szó. A központi kérdés továbbá a vita kezdete óta a bizottság tagjai felmenthetőségének mikénti megoldhatósága adja. Tulajdonképpen a bizottság egyes tagjai és az őket felmenteni óhajtók között létrehozott viszony, az az ezen két ellentétes póluson álló személyeknek egymásra vonatkozó s a tér és az idő koordinátái között egymástól függő és egymásra ható viszonya. Ez utóbbi mondatokból következik, hogy ez a viszony egyúttal érdek is. A bizottság tagjai ezen érdekeknek is minősülő viszonyban a központi célt, pontosabban a céltáblát alkotják, míg az ellenpólus egyénei az érdekeltek. Éppen ezért merül fel a kérdés, hogy eme támadó érdekcsoport érdeke a maga valóságában milyen érdek. Erkölcsi, nemzeti, állami, csoport vagy jól felfogott egyéni érdekek összessége vagy koalíciója? Ugyanis eme minősítéstől függ, hogy az milyen erőtérviszonyhoz kapcsolódik, netán az etika parancsához vagy a hatalom tekintélyéhez. Nem feledhető el azonban ezzel összefüggésben Szókratész ma is aktuális, egyáltalán nem túlhaladott azon tanítása, hogy politikai és közjogi szempontból is többféle tekintély van. Mégpedig a társadalmi tekintélyek, mint például az állam élére helyezett vezetők. Az etikai tekintély, ahova tartoznak a konkrét hatalmak, mint törvény és a lelkiismeret. Az absztrakt tekintély, mint a becsület, a logikai tekintélyek, mint a bölcsesség, a tudás, a szakértelem, a hit, a példaadás és a tapasztalat.

Tuka Béla egyházjogász mondta a Szabadság című könyvében: "A tekintély az emberek felett mindig irányítást és vezetést jelent." De ugyanő mondta azt is, hogy a kényszer a tekintély tiszteletének erkölcsi eleme nélkül elviselhetetlen erőszakká lesz. Egy erőszakfajta a diktatúra, amely lehet titkolt vagy nyílt személyi, de parlamenti többséggel parlamenti diktatúra is. Az, hogy ez hogyan érvényesül, a kormánypárti koalíció politikai eltökéltségétől függ. Ha a legfőbb törvényalkotó szervünk netán arra vetemedne, hogy a törvényt módosítaná a bizottság tagjai visszahívhatóságával, a szándékos bűntett elkövetését és ezen való tettenérést kivéve, megszüntetné e védettségi kiváltság intézményét. Ezen tettével pedig szabad utat adna a gátlástalan politikai zsarolásnak. Ez viszont nemcsak az alkotmányosság, hanem jogállamiság durva, brutális megsértését is jelentené.

(12.40)

Nem lehet azonban szó nélkül hagyni a törvény 6. §-ával összefüggő szófiai beszédeket sem. A bizottság egyes tagjai szemére vetett ítélkezési tevékenységük és a törvénnyel feladatukká tett súlyos politikai gaztettek egymás mellé állítása olyan módon, hogy az előbbiek miatt az utóbbiak feltárásában nem vehetnek részt, tulajdonképpen azt tanúsítja, hogy sokan nem tudják megkülönböztetni az óriás hegyeket a vakondtúrástól. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy egyesek a félévszázados közelmúlt szürkeségeit akarják zsebkendőjük négy sarkában elhordani, és a vakondtúrások megmászásához felvonókat építenek. Pedig csupán arról van szó, hogy a vakondtúrásokat el lehet gereblyézni, a bűnhegyek létét becsülettel beismerni, majd pedig a törvények segítségével olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek a társadalmi erkölcsöt mint hazánk nemzetközi erkölcsi megítélését nemcsak rekultiválják, hanem reparálják is. Erre adott a törvény közhatalmi jogosítványt a bizottság tagjainak.

Jelen esetben emberi jogi és állampolgári szférákba tartozó összetett problémáról van szó, amelyeknek elfogulatlan szemlélete és értékelése és a helyességi mérték megfelelő megítélése megfelelő, magas szintű szakmai műveltséget igényel. Az ilyen szintű, mondhatjuk úgy is, hogy valóságos, hamisítatlan politikai műveltség pedig nagymértékben abból is áll, ha valamely politikus nem is osztja és nem is birtokolja a politikai ellenfele álláspontját és szellemét, de mindenképpen tiszteli azt. Éppen ezért el tudjuk választani a saját meggyőződésünkből eredő elfogultságot az objektív értékítélet érdekében. Csakis ilyen módon beszélhetünk egy politikus politikailag cselekvőképessé válásáról. Neves publicistánktól és politikusunktól, Makay Jánostól hadd idézzek: a kifejtettek mellett komoly jelentőséget kell tulajdonítani egy régi közmondásnak is. Ez a közmondás az asszonyokra vonatkozik az esővel kapcsolatosan. A politikusnál pedig a közmondás nem az esővel, hanem egy másik természeti elemmel, a széllel kapcsolatos.

Tisztelt Ház! Esetünkben nyilvánvaló, hogy az Országgyűlés jogalkalmazói feladatkört kíván gyakorolni; nem túlzás azt mondani, hogy bírói hatáskört kíván elvonni. Ennek alkotmányossága igencsak kérdéses, mint azt egyébként a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága más határozatában, nevezetesen az elévülésre vonatkozó büntetőjogi rendelkezések országgyűlési értelmezésével kapcsolatos döntésében iránymutatóan már megállapította.

A magam véleménye is az, hogy ez a határozati javaslat, főként tartalmában, de formájában is ellentmond a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos elvével, így a magyar közjogi berendezkedés alapvető ideáit sérti. Ha már azonban a kormánytöbbség birtokában képviselőtársaim nagy része úgy érzi, hogy átléphet az alkotmányos elveken, legalábbis annak meggondolását kérem, hogy az egyes jogágakat törvényhozói szinten tisztán és világosan különítsük el egymástól.

A jogágakat és azok rendelkezéseit a maguk helyén alkalmazzuk, illetve ne próbáljunk az egyes rendelkezések között azon az alapon csemegézni, hogy a koalíció számára miként lehet dr. Botos Gábor és Eigner bíró urakat a lehető leggyorsabban, a lehető legkisebb feltűnés nélkül állásukból elmozdítani. Láthatjuk ugyanis, hogy a nevezett bírák státuszkérdéseiben a kormányerők az úgynevezett ügynöktörvény, a köztisztviselői törvény, a munka törvénykönyve és a polgári törvénykönyv rendelkezései közül ott és akkor rángatják elő mint nyulat a cilinderből azt a paragrafust, ahol éppen és amikor a felmentés indoklása szempontjából arra szükségük van. Maga az előterjesztő is érezheti, hogy hadilábon áll a jogágak biztos kezelésével, a zsonglőr kezéből a labdák időnként a földre hullanak. Éppen ezért szükségesnek tartanánk a publikumot is kitanácsolni a nézőtérről mert hogy az ilyenfajta bűvészmutatványoknál a közönség igazából csak zavaró tényező.

Az országgyűlési határozathozatal azonban jelenleg még bár lehet, hogy egyesek legnagyobb sajnálatára a nyilvánosság előtt zajló műfaj. Mire gondolok? Az előterjesztésnek arra a részére, amelyből ki kívánja zárni a bírói út igénybevételének lehetőségét.

Hölgyeim és Uraim! Ez nem törvényhozói elhatározás kérdése! Ha önök egyszer a kérdést munkajogi síkra kívánják terelni, úgy vállalniuk kell annak összes ódiumát. Többek között azt is, hogy munkaviszony kérdésében a döntő szót a munkaügyi bíróság fogja kimondani. Ennek esetleges megakadályozására még a törvényhozás sem hivatott.

Nem az ellenzék választotta az önök javasolta megoldást, hiszen az ellenzék álláspontja szerint a kérdés kizárólag közjogi jellegű. Ebben az esetben, sarkosan fogalmazva, "házon belül" tarthattuk volna a problémát; az önök munkajogi megoldásánál azonban nem zárható ki a munkaügyi jogorvoslat útja. Így tehát a parlament könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy határozatát egy önálló hatalmi ág, vagyis a független magyar bíróság fogja elbírálni.

Még csak belegondolni is rossz lenne abba, hogy ez a bíróság az önök által javasoltaktól netán eltérő állásponthoz jutna. Ezek tehát azok a körülmények, amelyek miatt különösen fel kell hívnom a figyelmet a meghozandó döntés alapos megfontolására, annak érdekében, hogy az minden későbbi próbát kiálljon.

Röviden az előterjesztésről:

Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága 1995. január 12-i levelében arra szólította fel dr. Eigner József bírót, az egyes fontos tisztséget betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott bizottság tagját, hogy e megbízatásáról mondjon le, mert részvétele a bizottság munkájában az 1994. évi XXIII. törvény 6. § (1) bekezdése alapján összeférhetetlen. Az előterjesztésnek ebből a megszövegezéséből is az állapítható meg, hogy az Országgyűlés bizottságának akkori álláspontja szerint az Országgyűlés és dr. Eigner József között nem munkaviszony, hanem megbízási jogviszony jött létre. A megbízási jogviszony alatt természetesen nem a polgári törvénykönyv megbízásra vonatkozó szabályait értjük, hanem azt a sajátos közjogi jogviszonyt, amelyet az immunitás fogalomkörébe sorolhatunk.

Valószínű, hogy az Országgyűlés bizottságai, különösen az Országgyűlés alkotmányügyi bizottságának kormánypárti része azóta változtatott ezen az állásponton, olyan módon, hogy a törvények értelmezésével dr. Botos Gábor és dr. Eigner József bírák megbízatását, immár az előterjesztésből is kitűnően, a munka törvénykönyve, különösen a 8. § (1) bekezdése alapján tartja semmisnek. Határozott álláspontom szerint a munka törvénykönyve a bírák jogviszonyára még önmagában véve, saját szövegezése szerint sem alkalmazható.

Az előterjesztett határozati javaslat kulcsa ugyanis a munka törvénykönyve 8. §-ára való hivatkozás. Ennek a passzusnak a központi kategóriája a megállapodás, közelebbről a munkajogi megállapodás fogalma. (Közbeszólás a kormánypárti képviselők köréből: Igen, igen!) Ahhoz, hogy e megállapodás kategóriájával operálhassunk, tisztáznunk kell magát a fogalmat.

Ezt a munka törvénykönyve 7. § (6) bekezdése teszi meg, amelyet azonban érdekes módon az előterjesztés óvatosan kezel. A (6) bekezdés szerint ugyanis e törvény vagyis a munka törvénykönyve alkalmazásában megállapodás a munkaszerződés, illetve a munkáltató és a munkavállaló között létrejött munkaviszonnyal kapcsolatos egyéb megállapodás.

Megállapítható, hogy ilyen megállapodás az önök határozati tervezetében érintett bírák vonatkozásában nem létezik. A bíró uraknak ugyanis nincs sem munkaszerződésük, sem olyan más megállapodásuk, amely valamiféle munkáltatóval jött volna létre.

Kérem az előterjesztőket, legyenek szívesek megnézni és részletezni a most eltávolítandó bíró urak munkáltatóját, a bíró urakra irányadó állítólagos utasítási jog amely egyébként a munkaviszony kötelező eleme tényleges tartalmát és annak leírását; a bíró urak munkaköri leírását , de ha tehetik, ne a törvényre hivatkozzanak, hanem valamilyen konkrét egyedi megállapításra; ha valakinek az önök birtokában kollektív szerződés van, úgy azt érdeklődéssel fogjuk fogadni -; a bíró urak munkavégzésének kötelező helyét és idejét hogy már más apróságról ne is beszéljek.

Ebből is kitűnik, hogy milyen könnyen lehet keresztkérdéseket feltenni akkor, ha egy jogviszonyt nem a maga helyén kívánunk elhelyezni.

Ismételten tehát: munkaszerződés vagy valamiféle munkáltatóval kötött más megállapodás hiányában a bírák megválasztása tekintetében a munka törvénykönyve 8. §-ának bármiféle alkalmazása közvetlenül vagy akár per analogiam kizárt.

Az átvilágításról szóló törvény egyébként részletesen szabályozza azt, hogy kiket és miként kell megválasztani a bizottság tagjává. E törvénynek a kormánypártok által oly szívesen hivatkozott 5. § (5) bekezdése az előbbiek szerint tehát nem magára a megválasztásra vonatkozik, hanem a már megválasztottak munkavégzési jogviszonyára, ennek kapcsán pedig az 1992. évi XXIII. törvény alkalmazására. A határozattervezet előterjesztésében említett kétlépcsős hivatkozás tehát kizárólag a megválasztás időpontjától hatályosul, az a tevékenységet már megkezdő bizottsági tag munkavégzési jogviszonyára vonatkozik. Az ex tunc, vagyis a visszaható hatályú utaló szabály alkalmazása tehát nem megengedett. Ekként a megválasztási procedúrát és annak jogkövetkezményeit még akkor is sui generis közjogi aktusként kellene kezelnünk, ha az azt követő időszakra már megengedhetőnek tartanánk a köztisztviselői törvény, illetve az általa hivatkozott munka törvénykönyve szabályainak megfelelő alkalmazását.

Fogalmilag kizárt tehát a munka törvénykönyvének a munkaviszony létesítésével kapcsolatos rendelkezéseinek alkalmazása, hiszen a munkaviszony mint említettük megállapodással, a bizottság tagjainak jogviszonya pedig megválasztással jött létre. Ismétlem, a munka törvénykönyvére való kétlépcsős hivatkozás csak a megválasztást követő bizottsági időszakra lehet irányadó.

(12.50)

Feltéve egyébként, de meg nem engedve, hogy az 1992. évi XXIII. törvény 90. §-ának (2) bekezdése alapján a munka törvénykönyvének rendelkezéseit kellene alkalmazni, az előterjesztett határozati javaslat egyoldalú és nem is következetes e szempontból.

A munka törvénykönyve 8. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy semmis az a megállapodás, amely a munkaviszonyra vonatkozó szabályba vagy egyébként jogszabályba ütközik. Ha a semmisség a felek és a közérdek sérelme nélkül rövid időn belül nem orvosolható, a semmisséget hivatalból kell figyelembe venni. Az oly szívesen hivatkozott semmisség orvoslására, amely egy egészen rövid törvénymódosítással is megoldható lett volna, a kormánypártok mit sem tettek. Egyszerűen a felek és a közérdek sérelme nélkül is orvosolható lett volna a vélt semmisség, ha a törvényhozó az ellenzék javaslatának megfelelően az úgynevezett semmisségi ítéletek meghozatalára vonatkozó jogszabályi hivatkozást elhagyja.

További megoldás lehetett volna a törvény 6. § (2) bekezdésének kiegészítése egy olyan mondattal, miszerint indokolt esetben a nemzetbiztonsági bizottság javaslatára az Országgyűlés ilyen ítéletek áttekintése után kivételt tehet. Mint tudjuk, a koalíciós képviselőtársak az ilyen jellegű módosításra irányuló, egyébként a munka törvénykönyve szelleméhez és tételes rendelkezéseihez egyaránt igazodó ellenzéki kezdeményezéseket a leghatározottabban visszautasították.

A tisztelt Országgyűlés azonban úgy tűnik, hogy nem ezt az egyszerű és a munka törvénykönyve végrehajtásából elsősorban szóba jöhető megoldást kívánja választani, hanem csak a munka törvénykönyvének rendelkezéseiből szándékozik kiindulni. Ebben az esetben azonban nemcsak a munka törvénykönyve 8. §-át, hanem az ezt követő rendelkezéseket is figyelembe kell venni. Mire utalok?

Az eddig feltárt adatokból kétséget kizáróan megállapítható, hogy az érintett vagy hogy úgy mondjam: megcélzott bírák a semmisségi törvények hatálya alá eső ügyekben folytatott ítélkezéseikről beszámoltak; a szóbeli beszámoló közokirati formában nyert rögzítést a nemzetbiztonsági bizottság jegyzőkönyvében. Így tehát a nemzetbiztonsági bizottság, rajta keresztül az Országgyűlés értesült a vélt érvénytelenségi okokról. Ebben az esetben pedig a munka törvénykönyve 10. §-ának rendelkezéseit nemcsak részben, hanem teljes egészében alkalmazni kell.

A 10. § (1) bekezdése kimondja, hogy az érvénytelen megállapodásból eredő jogokat és kötelezettségeket úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna. Azonban az érvénytelen megállapodás alapján létrejött munkaviszonyt ha a törvény eltérően nem rendelkezik a munkáltató köteles azonnali hatállyal felszámolni. Eltérően rendelkezik azonban a 10. § (2) bekezdése; eszerint a munkáltató hibájából eredő érvénytelenség esetén a munkáltatói, vagyis a munkáltató részéről történő rendes felmondás jogkövetkezményeit kell megfelelően alkalmazni.

A fentiekből megállapítható, hogyha a megválasztás során érvényességi hiba történt, úgy az nagyobb részben a nemzetbiztonsági bizottság, tehát az Országgyűlés részéről következett be. Feltéve, de meg nem engedve tehát: ha az Országgyűlés lenne a munkáltató, akkor a saját hibájából eredő érvénytelenség miatt csak rendes felmondással szüntethetné meg az érvénytelenséget. Rendes felmondásnak azonban ugyancsak a munka törvénykönyve szerint nincs helye határozott időre szóló munkaviszony esetén. A bizottság tagjainak jogviszonya pedig bárminek is minősüljön, egy kétségtelen: az határozott időre szól, vagyis 1996. június 30-án megszűnik. A munka törvénykönyve 88. § (1) bekezdése félreérthetetlenül rendelkezik akkor, amikor kimondja, hogy: "A határozott időre szóló munkaviszony csak közös megegyezéssel vagy rendkívüli felmondással szüntethető meg." Ez alól csak ugyanennek a szakasznak a (2) bekezdése ad kivételt, miszerint: "Az (1) bekezdéstől eltérően a munkáltató a határozott időre alkalmazott munkavállaló munkaviszonyát kizárólag akkor szüntetheti meg, ha a határozott munkaidőből még hátralévő időre járó átlagkeresetét a munkáltató részére előre megfizette."

A fentiek összefoglalásaként megállapítható, hogy a bizottság tagjai nem kötöttek munkaszerződést sem az Országgyűléssel, sem más szervvel, így munkáltatójuk nincs, vagyis a munka törvénykönyve rendelkezései a munkaviszony létrejöttére nem alkalmazhatók, azokat csak kisegítő jelleggel, a már megválasztott bizottsági tagok tevékenysége, működése vonatkozásában lehet iránymutatónak tekinteni.

Ha azonban az Országgyűlés makacsul mégiscsak a munka törvénykönyvének rendelkezéseit kívánja citálni, úgy annak nem csupán egy kiragadott szabályát, vagyis a 8. §-át kell alkalmazni, hanem az azt követő 9., 10. §-okat is, hiszen a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény 71. § (2) bekezdése, a munkatörvénykönyv 6-12. §-ainak alkalmazását teszi kötelezővé. Ez esetben azonban az érvénytelenség elsőrendű felelősei nem a bizottság tagjai, képviselőtársaim, hanem a tisztelt Ház lenne, annak összes jogkövetkezményeivel együtt.

Ezért kérem képviselőtársaimat, hogy módosító javaslatomat támogassák, és felejtsék el ezen alkotmánysértő határozati javaslatnak nemcsak az elfogadását, hanem a tárgyalását is. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)