Kiss Gábor (MSZP)

1995. június 18.

KISS GÁBOR (MSZP): Hosszú ideig reméltem azt erre már céloztam egyszer a törvényjavaslat általános vitája során , hogy a levéltári törvény mint szakmai törvény tárgyalása során el fogjuk tudni kerülni a politikai megközelítésnek azokat a meredélyeit vagy szakadékait, amelyek magának a törvénynek a nyugodt megvitatását vagy megtárgyalását is megnehezíthetik. Egyvalamit világosan szeretnék leszögezni: ennek a törvénynek a szakmai szövegét a kutatási időhatárt szabályozó 23. § politikai szempontú kritikája megbontotta, ami a rendszerváltás előtti korszak történelmének, e történelem hiteles feltárásának érdekében a kutathatóság időbeli korlátait kívánta szűkíteni a ma élő generáció szellemi kárpótlásának szándékával. Idéztem.Én azonban erről úgy gondolkodom eltekintve attól, hogy az ember nemcsak a polgári etikett szabályai szerint viselkedik és nem is biztos, hogy minden esetben a polgári etikett szabályai azok, amelyek az általános etikai mérce szempontjából a leginkább kívánatosak , nem a jó bizonyítványszerzés szempontjából szoktunk egy törvényjavaslatra prót vagy kontrát mondani, hanem a legjobb meggyőződésünk szerint, és ennek csak másodlagos következménye az, hogy ezzel kiállítunk-e magunkról egy bizonyítványt vagy sem.

Én abban a hiperkorrekt eljárásban sem hiszek, amely az iratok azonnali rendelkezésre bocsátásával mondjuk operálna a törvény értelmében. Mindezekkel együtt is azt gondolom ezt egyszer már megpróbáltam megfogalmazni a magam nevében, de a szocialista párti frakció nevében is , nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy minden további nélkül el tudjuk fogadni a 15 éves időhatárt is, mert világosan érzékeljük ennek az egész problémának a politikai természetét és azt, hogy a tisztelt ellenzéknek és egyáltalán a politikai bizalmatlanság légkörében igenis teszünk egy gesztust, amikor azt mondjuk, hogy semmiféle rejtegetnivalónk nincs. Nincs különleges érdekünk, ami ahhoz fűződik, hogy az iratokat ne tegyük hozzáférhetővé. És igazuk van mindazoknak, akik megfogalmazzák az elmúlt időszak történelmének megismerésére vonatkozó korlátozottságukat a múlt kritikájaként.

Miért mégis a 15 év és miért nem az azonnali? Azért, mert 15 évig mint iratot, irattári anyagként őrizhetik a termelt iratokat azok a szervek, amelyek ezeket az iratokat termelik egyfelől, és másfelől tulajdonképpen a kutatásnak a titokvédelmi törvény, az állami, a szolgálati titok és a személyiségi jogok alapján kell végbemennie, ezek között a keretek között.

(22.10)

Ebből következően tehát az azonnali kutathatóságnak hogy egyéb szempontokat ne mondjak ilyen természetű korlátai is vannak. Még egyszer mondom azonban: a 15 éves időtartamot speciális esetben akár még ha ez a szakmai konzisztenciát meg is bontja a magam részéről el tudom fogadni, és majdnem biztosra veszem, hogy a szocialista párti frakció ebben a tekintetben ugyancsak nem fog fenntartásokat hangoztatni, illetve kérdéseket támasztani.

Szeretnék azonban még egyetlen mozzanatra kitérni, mert ezt az érvelésben többször hallottam: "hiteles képet kaphassanak a demokrácia előtti korszakról" ezért nagyon fontos az ezekhez az iratokhoz való hozzáférés. Engem itt elgondolkoztat a "hiteles" szó. S ha igaz az, hogy a tudományok osztályozása, mondjuk még ha ez vitatott is ténytudományokról és értéktudományokról beszél és különbséget tesz természet- és társadalomtudományok bizonyítási kényszere, bizonyítási lehetőségei között, akkor én azt gondolom, hogy önmagunkat tévesztjük meg, ha a hitelesség ügyét a források gazdagságával hozzuk egyenes összefüggésbe, és nem veszünk tudomást arról, hogy társadalomtudományi tények esetében az interpretációnak mindig van politikai, gazdasági és egyéb érdekkötöttsége, ami az úgynevezett igazság vagy igazságosztás szempontjából hamis útra is tévedhet.

Ebből következően önmagában a források feltárása igazában a hitelességnek nem garanciája. Nagyobb valószínűséggel lesz hiteles minden kutatás akkor, ha komoly forrásanyagra támaszkodik és elvégez forráskritikákat is, de én egyrészt mindannyiunkat óvnám az egyéb természetű felelősségvállalástól, másrészt pedig számoljunk a megközelítési szempontok különbözőségével és azok ütköztetésével. Én ezért inkább fogadnám el az irategyüttesnek arra a sajátosságára vonatkozó észrevételt vagy felfogást, amit Szabad György képviselő úr fejtett ki: a mind teljesebb megismerését a múltnak, a valóságos történeti igazság feltárásához való közelítés lehetőségeit, és óvakodnék mindenféle véglegességtől itt az igazság, itt térdelj le! Ettől kezdve az a szempont, ahogy én egy történeti eseménysort vagy forrásanyagot szemlélek, ez az osztó igazságot fogja képviselni.

Én ezért azt gondolom, ne osztogassunk egymásnak fölöslegesen a vita adott szakaszában sem kisebb, sem nagyobb sértéseket. Én nem tagadom a személyes felelősséget sem, annak a rám háruló részét az eltelt időszakkal kapcsolatban, de ezek az "iratmegsemmisítések" meg a "mitől tetszenek félni?" nem túlságosan jóízű felvetések, és én azt gondolom, maradjunk a tárgyiasság mezején.

Még egyszer mondom tehát: miközben az a véleményünk, hogy a szakmai szövet egységét, konzisztenciáját ez az egész megközelítési szempont megbontja, azon leszünk, hogy ezt a szocialista párti frakció elfogadja, tudomásul vegye; és azon garanciákat amelyeket Szabad képviselő úr megfogalmazott a tudományos kutatás indokoltsága szempontjából , érvényesítve mindenki megtalálja a saját számítását és a lelke nyugalmát is a törvényjavaslatnak ezzel a pontjával kapcsolatban.

Köszönöm szépen. (Taps.)