Fekete György (MDF)
FEKETE GYÖRGY, a kulturális és sajtóbizottság kisebbségének előadója: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslat a rádiózásról és a televíziózásról alapvetően szakszerűtlen, tárgyához mérsékelten méltatlan, az eddig összetákolt tucatnyi variációsor legsilányabbika valószínűleg vélik az ellenzéki pártok együttesen. Megállapítják, hogy hírhedetten legendás, lassan fél évtizedes előtörténet, annak a küzdelemnek a története, miként nem lehet politikai egyezségre jutni a magyar történelem egyik legkritikusabb időszakában egy olyan kérdésben, mint a szabad rádiózás és televíziózás ügye és ennek törvényes keretei.Ebben a küzdelemben az új magyar demokrácia első négy esztendejében az egyik fél, aki akkor hatalmon volt, mindvégig ragaszkodott a parlamenti pártok feltétlen egyetértéséhez a legfontosabb alapkérdésekben, míg a másik fél éveken keresztül makacsul sorolta a megállapodást lehetetlenné tevő kifogásait sikerrel. Ezzel a módszerrel és persze a kétharmadosság zsarolásképességével ugyanis tartósítani lehetett a felkentek birtokonbelüliségét, a '94-es parlamenti választásokat is jelentősen befolyásolni képes gyakorlatot és a gyanútlan társadalommal elfogadtatni azt a tévhitet, hogy a médiák pártatlanok, hogy a közszolgálatiság Magyarországon létezik, és a működő intézmények képesek az önszabályozásukra.
A módszer okos volt, eredményes és kellőképpen alantas. Miután bevált, jó talajt teremtett arra, hogy az SZDSZ-es Molnár Péter képviselőtársunk tavaly nyáron gyorsan be is jelentse a közvéleménynek, hogy hat hét alatt megszülethet a médiatörvény, erről jegyzőkönyv tanúskodik. A Művelődési Minisztérium át is lépte a kötelező államigazgatási rendet, és gyorsított eljárásba kezdett. Az új hatalom a biztos kétharmad birtokában már semmilyen alkura nem volt kényszeríthető, volt néhány látszategyeztetés, ami hamar feledésbe merült. Aztán eltelt egymás után hétszer hat hét a hét a művelődéstörténetben és a néprajzban is egy mágikus szám és törvény helyett mintegy tucatnyi, egymásnak alaposan ellentmondó változat született sorban, majd halt el, egyre kisebb nyilvánosság előtt, egyre inkább kirekesztve a szakmai képviseleteket. Ezért ezek tiltakozásuknak folyamatosan, nyilvánosan hangot is adtak. Közben a korábbi kétpólusos politikai színtér három pólusúvá bővült, ebben a bővülésben rejlett a hosszú zavar nyitja, mint később kiderült, mert immár nemcsak ellenzéki és kormányálláspont létezett, hanem a kormánykoalíció két pártjának is rendre eltért az álláspontja, s ezt a különbséget a mai napig nem sikerült kiküszöbölni. Mint kiderült, tegnap sikerült.
A birkózás ezután végső soron az SZDSZ és az MSZP hol látható, hol csak érzékelhető küzdelmévé vált a médiatörvény ürügyén is, a viták szakmai aspektusai eltűntek, s csak a hatalom őrzése és a hatalom újraosztása lett a fő kérdés. A valószínűleg különféle politikai zsarolásoktól sem mentes háttéralkuk első, a társadalom irányába is látható jele a Rádió és a Televízió elnökeinek kinevezését megelőző és az azt követő ismert botránysorozat volt. A második az a folyamatos tény, hogy több mint háromnegyed éven keresztül képtelen volt a kulturális tárca érdemleges változatot a kulturális bizottság elé tárgyalásra beterjeszteni. Legárulkodóbb jele a koalíciós egyet nem értésnek a hatpárti látszattárgyalások megindítása, majd eredményeinek durva megtagadása volt. A történet ezek ismeretében a kormányon és a koalíciós pártokon belüli érdekcsoportok pozícióharcává és gyakorlati cselekvőképesség-hiányának történetére silányodott le.
A tavaszi hónapokban aztán ismét megcsillant a végső megoldás lehetőségének fénye, megkezdődtek az előbb már említett hatpárti egyeztető tárgyalások. Megszületett az az ominózus 19 pont, amiben a naivan és valószínűlég álnaivan kijelölt tárgyalófelek, a hat parlamenti párt autentikusnak vélt képviselői a legfontosabb politikai, szervezeti, gazdasági és személyi kontingens kérdésekben végre, úgy tűnt, egyetértenek, ezt az egyetértésüket jegyzőkönyvben, mint a leendő törvény irányadó elveit rögzítették és aláírásra előterjesztették. Az ünnepélyes aláírás naptári időpontja is kijelölődött. A négy ellenzéki párt tartotta a szavát, a két kormányzó párt, az MSZP és az SZDSZ azonban megkérdőjelezve saját képviselőinek szakértelmét, jóindulatát, politikai érettségét, vagyis tárgyalási és megállapodást fogalmazó kompetenciáját a megállapodást nem írta alá, elvetette.
Nem tudunk másra gondolni ezek után, mint arra, hogy léteznie kell egy igen kevesek által ismert paktumnak ahhoz, hogy a megállapodást felrúgó, azzal teljes mértékben ellentétes, villámgyorsan összelapátolt és ma elénk beterjesztett úgynevezett végleges variáció kerülhessen itt most a parlamentben terítékre. A törvénytervezet elkerült a kulturális bizottsághoz is, úgymond, megtárgyalásra. Az érintett szakmák képviselői szamizdat-példányokat adtak közben a háttérben kézről kézre. Szabó Zoltán képviselőtársunknak, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkárának a bizottság történetében példátlan rövidségű, tartalmatlan és felületes előterjesztéséből a törvény születése, alakításának elvei, a helyzet elemzése nem derült ki, és azt a látszatot igyekezett ott kelteni, mintha az előzmények szerves folytatásaként lehetne tekinteni ezt a legújabb változatot.
A módszert ott is súlyos kifogások érték és nemcsak ellenzéki képviselők részéről, kormányoldalról is, hiszen kiábrándító az a tény, hogy a 16 pontos hatpárti megállapodástervezetből 13-nak nyoma sincs a törvénytervezetben, vagy annak szellemével ellentétes módon van abban jelen, s mindössze háromban lelhetők fel a megegyezés gondolatainak foszlányai. Ennyit a megállapodási készségekről. Az államtitkár úr kitartott abbéli véleménye mellett, hogy a hatpárti megállapodástól a törvénytervezet nem független, ám az egyezés helyeit sokszori kérésre sem volt hajlandó megjelölni, de kísérlete nagy bravúr is lett volna.
Képviselőtársaim! A keményedő diktatúrák nem ilyen lépésekkel szoktak indulni, azok sokkal szerényebbek, ide szoktak megérkezni, a konszenzusteremtés abszolút minimumához. Ez a módszer láthatóan a koalíciós partnerek kölcsönös zsarolásának, az ellenzéki túloldal teljes negligálásának a stratégiája, pártközpontú, nem nemzetközpontú. Mindez a többpárti parlament látszata, az európaiság, az erkölcsi alapokat sem nélkülöző politizálás és a népfelség ürügyén. Természetesen a fejlődő demokrácia számlájára és azokéra is, akiket napi munkájukban közvetlenül is érinteni fog a törvény, a szakmák számára. A kulturális bizottság ülésére ugyan meghívást kaptak az érintett intézmények vezetői, de a bizottság elnöke véleményüket még ott sem kérte, ebből kínos percek támadtak. Horváth Ádám úr, az MTV elnöke az utolsó szó jogán kért szót, és többek között az alábbiakat mondta. Engedjenek meg néhány idézetet.