Zsigmond Attila (MDF)

1995. június 26.

ZSIGMOND ATTILA, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Asszonyok! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Mondanom sem kell, hogy nincs kedvem e témában viccelődni, mégis az a vicc jut eszembe, hogy két ember találkozik Amerikában, az egyik éppen itthonról érkezett. A kérdés neki szól: "Mondd, milyen a szocializmus?". A válasz: "Jó." "Na hát, azért ennél egy kicsit bővebben!" "Nem jó" feleli a kérdezett.Esetünkben bárki kérdezheti: milyen törvényt tárgyal az Országgyűlés? A válasz: a médiatörvényt. Na hát, azért ennél egy kicsit bővebben! A komédiatörvényt válaszolhatnánk. (Derültség.) A "ko" azonban itt nem a közös munkára, a kooperációra utal, hanem illúziókeltő színjátékra, alkalmasint szemfényvesztésre is.

Leoncavallo operahőse jelt ad a kezdésre: "Kezdődhet a játék!" énekli. A mi előadásunk a múlt nyár végén kezdődött.

Első felvonás:

Miközben a kormányzó pártok még újabb és újabb légyottokon látszattárgyalásokat folytattak az ellenzékkel, a miniszterelnök úr már jóval előbb aláírta a két új médiumvezető kinevezési javaslatát. Ez még abban az időben volt, amikor a miniszterelnök urat sorra félretájékoztatták. Az ellenzéki pártok tiltakozásul kivonultak a kulturális bizottság elnökjelölteket meghallgató üléséről.

Második felvonás:

Mondhatjuk, hogy ez a rész amely múlt szeptembertől az idei februárig tart -: variációk egy témára, miközben a fő téma érinthetetlen volt, és az ellenzék hiábavaló beszéltetésének időszaka volt, a félbehagyott és soha be nem fejezett beszélgetéseké, a falra hányt borsóé. A felvonás hatáskeltő kéthónapos szünettel ért véget.

Harmadik felvonás:

E csendben is a rádióban és a televízióban kialakult helyzet egyebek között kiváltképp a teljes szabályozatlanság miatt tovább rosszabbodott. A rontó csenget megtörendő, az ellenzéki pártok levélben javasolták a miniszterelnök úrnak a hatpárti tárgyalások megkezdését. A tárgyalások öt hét alatt megállapodáshoz vezettek, egy új médiatörvény legfontosabb sarokpontjaiban a folytatás igényével. A felvonás drámai befejezése: a kormányzó pártok hevesen, kórusban magyarázzák, hogy nem is volt megállapodás. Tisztelet a kivételnek, de őket elnyomja a kórus.

Negyedik felvonás:

A dráma csúcspontja: a kormány nem bíbelődik tovább az ellenzékkel, a gyönyörű záró szextett helyett a szimpla duót adja elő a közönség mélységes sajnálatára.

(11.00)

Tisztelt Országgyűlés! Az előző parlamenti ciklus idején is született médiatörvény-tervezet, de egy fagyos éjszakán koraszülöttként elhunyt. Az a tervezet több mint 90 százalékban hatpárti konszenzussal készült. Akkor a kulturális bizottságban a hat párt meg tudott egyezni, senki nem sajnálta az időt és fáradságot. És az akkori ellenzék ma kormánypártok , a szabaddemokraták és szocialisták azt vallották, hogy ilyen fontos, kétharmados, alkotmányerejű törvény csak és kizárólag a parlamenti pártok teljes konszenzusa után nyújtható be a tisztelt Ház elé. Sajnálatunkra úgy tűnik, hogy az ellenzékben fennen hangoztatott elvek kormányrúd mellett átértékelődnek. Az eltökélt megegyezési szándékot a parlamenti erő, illetve erőszakosság váltja fel. Az elengedhetetlennek tartott hatpárti konszenzus helyett meglehetősen bizonytalan kétpárti kormánykoalíciós egyeztetéssel a kormány az Országgyűlés elé erőltette saját törvénytervezetét. Pedig a hatpárti egyezség alapján meggyőződésem szerint a leggyorsabban lehetett volna médiatörvényt csinálni.

Ezután talán mondanom sem kellene, mert kitalálható a kialakult gyakorlat alapján, hogy a szakma, a szakmai érdekképviseletek véleménye is többnyire pusztába kiáltott szó maradt. Pedig most nem lehetett a szakma és a szakmai érdekképviseletek megosztottságáról beszélni és eltérő pártpolitikai szimpátiáikkal magyarázni ellenérveiket. Ők értenek hozzá, nekik ez a szakmájuk, ez a szakértelmük. Arra gondolni sem merek, hogy az sem fontos hogy nem fontos a szakmai ellenvélemény, az ellenzéki aggályok. De hát akkor mi a fontos? És kiknek mi a fontos?

Hölgyeim és Uraim! Kérdezhetjük azt is, milyen viszonyban van a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény az alkotmánnyal. A válasz, kicsit bővebben: nem jó. Nem jó, mert az Alkotmánybíróság oly sokat citált határozata szerint független, államtól, kormánytól és cseppet sem utolsósorban pártoktól független, autonóm médiumokra van szükség. Azt hiszem, merem remélni, hogy ebben nincs vita e Házban. A tervezetben azonban épp az ellenkezője olvasható. A mindenható országos rádió- és televízióbizottság tagjait éppúgy, mint a közalapítvány kuratóriumának tagjait a politikai pártok, a kormánypártok és ellenzék paritásával jelölik. Tehát ezek a testületek nemhogy nem függetlenek a pártoktól, hanem ellenkezőleg: a pártok jelölik a tagjaikat! Vizsgálhatjuk persze a rádiózásról és televíziózásról szóló törvénytervezetet a közszolgálatiság, a tulajdonlás, a privatizáció szempontjából is. Ez a téma váltotta ki egyébként a legnagyobb vitát eddig is, ebben volt és van a legnagyobb véleményeltérés ma is.

A törvénytervezet szinte meg sem kísérli a közszolgálatiság fogalmi meghatározását, szakmai elemzését, a társadalom számára nélkülözhetetlen és sem a magánszférában, sem más intézményben nem pótolható médiaszolgáltatások számbavételét. Pedig itt nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a közszolgálatiság mint Hayek, a neoliberalizmus guruja írja "olyan szolgálatokat lát el, amelyekre különböző okok miatt a piaci erők képtelenek, legalábbis kielégítő mértékben" olvasható Szecskő Tamás írásában. Ugyanitt esik szó a britek, a dánok, a finnek, az olaszok, a németek és nem utolsósorban a 47 európai közszolgálati műsorszóró által tíz frappáns címszó alá besorolva: hogyan kísérelték meg e nélkülözhetetlen fogalmat meghatározni. De idézhetem a svéd rádió elnökét is, aki szerint a közszolgálatiság "az európai nemzetek kulturális életbiztosítását" jelenti.

Példák tehát vannak. A közszolgálatiság fáradságos fogalmi meghatározása tehát valószínűleg elkerülhetetlen. Már csak azért is, mert ennek híján a tervezett Országos Rádió és Televízió Tanács nem tudni, milyen ismérvek alapján fogja X.Y. rádiót vagy televíziót a tervezet szóhasználatával élve közműsor-szolgáltatóvá minősíteni, illetve minek alapján kéri számon ennek teljesülését a gyakorlatban.

Nézzük a tulajdonlást a tervezetben! Kié hát a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna Televízió? Mondhatjuk: a nemzeté, mindannyiunké, illetve a népképviseletet ellátó Országgyűlésé, annak megbízásából az alapítványi kuratóriumé, kuratóriumoké. Idáig minden rendben. De hogyan jelenítik meg a pártjelöltekből álló, a politikai matematika alapján működő vagy nem működő kuratóriumok a szélesen értelmezhető társadalmi tulajdonlást? Nyilván alig vagy sehogy.

Mi lehet a megoldás? A 18 pontos megállapodás tartalmazta azt az elvet, hogy a kuratóriumok tagjainak csak egyharmada a pártok jelöltje, másik harmada a szakma képviselete, míg a tagok harmadik harmada a társadalmi szervezetek képviselőiből kerülne ki. Ezzel feloldható a politikai matematika, árnyaltabb, sokszínűbb tulajdonosi szövet, árnyaltabb, kiegyensúlyozott érdekérvényesítés valósulhat meg.

És még mindig a tulajdonról:

A 61. § (2) bekezdését idézem: "A Nemzeti Közműsor-szolgáltató Közalapítvány tulajdonába kerül a Magyar Rádió Közhasznú Társaság üzletrésze, a Magyar Televízió Közhasznú Társaság üzletrésze, valamint a Hungária Közalapítvány vagyona, a Duna TV Rt. részvényeivel" stb. A 63. § (1) bekezdésében viszont ezt olvasom: "Az Országgyűlés e törvénnyel a Magyar Rádió, illetve Magyar Televízió költségvetési szerveket általános jogutódlással közhasznú társaságokká alakítja át, egyidejűleg a kezelésükben lévő állami vagyont a társaságok tulajdonába adja." Vagyis ki is a tulajdonos? Vajon kinek a tulajdonába kerül tehát az állami vagyon?

(A jegyzői székben Boros Lászlót dr. Kávássy Sándor váltja fel.)

Tisztelt Országgyűlés! A törvénytervezet időnként nehezen követhető, kalandos előkészületei közepette sok kétely, kérdés fogalmazódott meg arról, hogy valóban akarja-e mindkét kormánypárt a törvény mielőbbi megszületését. Befolyásolják-e a folyamatot nem politikai, hanem gazdasági csoportérdekek, akiknek a szabályozatlanság kedvező? E latolgatás során a privatizáció feltétlen szándéka tűnt leginkább a mozgatórugónak. Gyakorta tűnt úgy, hogy másról sem szól a törvénytervezet készítése, mint arról, hogyan lehet a tévé második csatornáját és a Danubius Rádiót magánosítani.

A Magyar Demokrata Fórum kívánja és támogatja, hogy minél több magán- és kereskedelmi rádió és televízió működjék, szélesedjen a verseny a részvevők között, nőjön a kínálat a hallgatók és nézők számára. Mert sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a rádiózás és televíziózás értelme véleményünk szerint a néző, a hallgató. Ebbeli véleményében a Magyar Demokrata Fórum még a koncesszióba adástól sem zárkózott el, de mindezt csak abban az esetben valljuk, ha ez nem megy nem mehet a közszolgálati rádiózás és televíziózás kárára. Eközben különösen sokra értékeljük a valódi befektetőket, a kínálat- és műsorválasztási lehetőséget bővítő szándékot.

Ha már itt tartunk: a törvénytervezet egyáltalán nem számol az esetleges sikertelen pályázattal, azzal a lehetőséggel, hogy a pályázó esetleg nem fizet vagy működése folyamán csődbe megy. Ebben az esetben ugyanis a kötelezően bérbe adott második csatorna gazdátlan marad, miközben a költségeiben megkurtított Magyar Televízió nem lesz képes az adott frekvencián is műsort adni, hisz költségeit legfeljebb egy program finanszírozására szorítják le.

De térjünk vissza még egy rövid időre arra a sokat vitatott kérdésre, hogy hány közalapítvány legyen. Meg kell jegyeznem, hogy az egyetlen elfogadott javaslatunk magának a közalapítványi formának a beépítése a tervezetbe. De a Magyar Demokrata Fórum elfogadhatatlannak tartja a Magyar Rádiónak, a Magyar Televíziónak és a Duna Televíziónak az egy közalapítványba gyömöszölését mert a Magyar Rádió és a Magyar Televízió korábban minden házasítási kísérlete csődöt mondott. Olyan ellenérdekeltségekkel kell számolni, ami ezt az elképzelést várhatóan ma is meghiúsítaná. A Duna TV pedig olyan sajátos feladatot lát el, hogy ezért nem fér bele e frigybe. Egyébként ez az igazi monopólium, amely ellen hangoztatott elveikben az előterjesztők küzdenek.

Érdemes a törvénytervezet testületeiről külön is szót ejteni; egyes kormánypárti vélemények szerint egyszerűbb működtetni az előterjesztett testületeket.

(11.10)

Hát persze, hogy egyszerűbb, ha a két kormánypárti és két ellenzéki tag többnyire kioltja majd egymás akaratát, és szinte mindig az elnök dönt, aki egy kivételesen de nemkívánatosan nagy hatalomhoz jut, és a javaslat teljhatalmú úrrá teszi az egész magyar médiavilág felett, szélesebb értelemben valamennyi közszolgálati intézmény, a magántelevíziók, -rádiók és áttételesen még akár a magyar filmgyártás felett is.

Ebben a formában ez nekünk túlzottan is egyszerű és rossz emlékű. Cseppet sem lelkesít, hogy már három fővel is teljesértékűen működhet a testület. Nem lesz ez talán túlzottan egyszerű?

Arról az apróságról nem is beszélve, hogy az elnököt ki jelöli erről említés sem történik a tervezetben, és mindez a közalapítványi kuratóriumról szóló részben ugyanígy visszaköszön.

Végül néhány kérdést szeretnék feltenni:

A Magyar Demokrata Fórum nem érti, miért nem szerepel a közműsor-szolgáltatók, illetve nemzeti közműsor-szolgáltatók feladatai között a mi nemzeti kultúránk, nyelvünk ápolása, védelme, miközben nagyon helyesen többször is említi a tervezet a nemzeti és etnikai kisebbségek kultúrájának, nyelvének ápolását.

Miért nincs megoldva a felügyelet, a műsorfolyam ellenőrzése? Ezt nem helyettesíti a panaszbizottság, amely csak konkrét panaszokkal foglalkozhat, a panaszok pedig szinte csak kizárólag a tájékoztatásra vonatkozhatnak. És a többi műsortípus megsértőire hol lehet panaszkodni?

Milyen megfontolásból rendeli a tervezet a nemzeti közműsor-szolgáltatók páratlan értékű nemzeti kincsnek minősülő és a közműsor-szolgáltatók által drága pénzen létrehozott archív anyagainak fillérekért történő kiszolgáltatását más műsorszolgáltatóknak? Micsoda abszurd ötlet, hogy például egy drága zenekari felvételt a tárolási költség és a másolási költség kétszereséért bárki felhasználhat?! Ez, képviselőtársaim, az archívum kirablását jelenti!

Hogyan képzeli az előterjesztő, hogy a törvénytervezet lényegében fenntartva a műsorkészítési normákat, elismerve a három országos közszolgálati műsor szükségességét a rádióban a mai gazdálkodási lehetőségekhez képest kereken felére kívánja csökkenteni a Magyar Rádió pénzügyi forrásait?

Miért feledkezik meg a tervezet a Magyar Rádió hét körzeti stúdiójáról nem adva sem pénzt, sem frekvenciát erre?

Miért feledkezik meg teljesen a törvénytervezet a magyar, angol és német, valamint az öt szomszédos nemzet nyelvén külföldre sugárzott műsorokról, az országpropagandáról?

Miért hallgat a tervezet például a nagy múltú zenei együttesek sorsáról?

Befejezésül két fontos téma:

Először: ez a törvény a robbanásszerű technikai-technológiai változások korában készült, és ebben a formájában már most elavult. Valójában nem tárgyalja a műholdas műsortovábbítás szabályait sem akkor, amikor a kormány még az illetékes kulturális bizottság tájékoztatását is elmulasztva megállapodást kötött a Magyarsat vállalkozással. Ha nem szorgalmazom a tájékoztatást, ma is csak a szűkszavú újsághíreket ismernénk. Azt például biztosan nem, hogy sem a Magyar Televízió, sem a Duna Televízió nem kívánja a Magyarsatot igénybe venni utóbbi a kedvezőtlen sugárzási tartomány miatt. Akkor pedig ki fogja használni és milyen szabályozással?

Azt is nehéz érteni, hogy a tervezet szerint a Magyar Televízió jogosult lehet műholdas országos közműsor-szolgáltatásra. Ez önmagában nonszensz és alkotmányellenes, mert megszünteti a nézők vételi esélyegyenlőségét.

Másodszor: nem tárgyalja jelentőségének megfelelően a kábeltelevíziós műsorterjesztést. Felületességét például mi sem bizonyítja jobban, mint hogy "vételkörzet"-ről beszél a kábelnél, amikor a kábeltelevízióknak kiépültségük szerint köztudomásúlag "ellátási terület"-ük van.

Tisztelt Képviselőtársaim! Összefoglalva: véleményünk szerint a médiatörvénynek a szabad vállalkozású, plurális rádiózás és televíziózás megteremtése és szabályozott felügyelete mellett, funkcióit tisztázva, működését garantálva, létében kell megvédeni a közszolgálati rádiózást és televíziózást. Ez a törvénytervezet ma messze van ettől. Sok vitával és jobbító szándékú módosító indítványokkal kell megkísérelnünk javítani rajta; hogy lehetséges-e és mennyire, ez a további tárgyalás során derül majd ki.

A Magyar Demokrata Fórum az elmondottak ellenére figyelemreméltónak tartja a kormány kinyilvánított nyitottságát, és bár azt a dilemmát nem tudja feloldani, hogy nem akar fügefalevél lenni és nem is lesz az, de az értelmes, ésszerű határig kész a tárgyalásra, az egyeztetésre. Míg van egyetlen esély a vélemények közeledésére, tárgyalunk, de hivatkozási alap nem leszünk.

Kérem, ne feledjék, hogy felelősségünk ez alkalommal is óriási, mert a két leghatásosabb médiumról, azok szabályozásáról kell döntenünk. És mivel a leghatásosabb médiumokról van szó, nem túlzás, hogyha azt mondjuk: a tét a sajtószabadság, a demokrácia.

Köszönöm szépen figyelmüket. (Taps.)