Giczy György (KDNP)

1995. június 26.

DR. GICZY GYÖRGY, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy egy eszmei, elvi fölvezetéssel kezdjem, amelynek talán első pillantásra nincs is sok köze vagy nincs konkrét köze ehhez a törvényjavaslathoz.Úgy gondolom, a modern kor emberét jellemzi, hogy megváltozott a valósághoz való viszonya. A modern kor emberének nincsenek közvetlen tapasztalatai arról a valóságról, arról a társadalmi vagy tapasztalati valóságról, amely körbeveszi, hanem sok mindent, ami az ő létében rendkívül fontos és befolyásolja sorsát, azt a valóságot csak közvetítők révén, médiumok révén ismerheti meg. Ez mindenképpen egy problematikus helyzet. Ezért is válnak a médiumok tulajdonképpen mindenütt a világon a valóságteremtés eszközeivé, és különleges viták, különféle törvényi megoldások során próbálnak alkalmazkodni ahhoz, hogy a demokráciában mégis megfeleljenek a követelményeknek, hiszen az emberre, az ember valóságértelmezésére a demokrácia nagyon is számít, hiszen az ember csak akkor tud dönteni, akkor lesz felnőtt és nagykorú állampolgára a demokráciának, ha megfelelő alapinformációkkal rendelkezik, ha a médiumok révén megtudja azt, hogy mi történik vagy mi történhet egyáltalán még vele.

Különösen problematikus ez a helyzet a rendszerváltoztató demokráciák esetében. A közelmúltban olvastam egy tanulmányt, amely a rendszerváltoztató államok törvényhozását vizsgálta, és ez a tanulmány világosan kimutatta azt, hogy a törvényhozás a rendszerváltoztatásban inkább sokszor az ellentmondásos helyzetet rögzíti és nem annyira a demokratikus lehetőségeket segíti életre.

Mindkét szempont, azt gondolom, tetten érhető a jelenleg tárgyalt és előttünk fekvő úgynevezett koalíciós médiatörvény-javaslatban. Egy rendezetlen helyzetet akar állandósítani, s habár retorikájában arra hivatkozik, hogy mindez majd meg fog felelni a demokrácia követelményeinek, mégis tetten érhető a paragrafusokat olvasva és a törvényhozók akaratát ennek kapcsán értelmezve az, hogy nagyon félelmetes monopóliumok kialakulása körvonalazódik éppen ennek a törvényjavaslatnak a kapcsán; hogy egy ellentmondásos helyzetet akar törvényerőre, most már a demokrácia körülményei között meghozott törvények erejére építve, szinte állandósítani.

A másik alapvető probléma szintén egy világjelenség, nevezetesen az, hogy mindenki előtt világos: a véleménynyilvánítás szabadsága minden állampolgárt meg kell hogy illessen a demokráciákban. Ugyanakkor az is érzékelhető és tetten érhető, hogy az átlagos állampolgár véleménynyilvánítási szabadsága meglehetősen mögötte marad azoknak az érdekcsoportoknak, amelyek a médiumokat világszerte működtetik. Ez megint egy olyan feszültség, amelynek csak a komoly átgondolását követően gondolhatunk arra, hogy helyes, használható, a lehetőségekhez képest mégiscsak alkalmas médiatörvényt tudunk alkotni ebben a Házban.

Zavarba ejtő a helyzet abban a vonatkozásban is, amit Zsigmond Attila vagy Fekete György igen tisztelt képviselőtársaim említettek, akik tulajdonképpen visszatekintettek a médiatörvény-javaslatok vitáira és különféle változataira. Zavarba ejtő valóban, mert nem értjük, nem tudjuk értelmezni ebben a valóban nemzeti konszenzusra alapozható médiatörvényben az ellenzék szerepét.

Az sem egészen értelmezhető, amit itt Molnár Péter elmondott, hogy a törvényjavaslat benyújtását követően tárgyalnak a szakmai szervezetekkel holott ezt előtte kellett volna megtenni. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Tárgyaltunk! Kiss Gábor: Előtte tárgyaltunk!) Előtte is tárgyaltunk, valóban, igaza van a közbeszólóknak; ámde ez a törvényjavaslat nem az előzetes tárgyalások eredményeként született... (Kiss Gáborhoz fordulva mondja:).., éppen azért kellett most újra leülni, igen tisztelt képviselőtársam! Mert ha már elrendeződött volna a szakma és a politika közti vita, akkor nem kellene folytatni ezeket a vitákat!

Tehát azt gondolom, mindenképpen zavarba ejtő a helyzet. Zavarba ejti egyébként magát a szakmát is. Ezért hallunk különböző, egymással ellentmondó szakmai véleményeket. De az tény, alapvető tény volt, bármilyen eddig megkérdezett szakmai képviselettel tárgyaltunk is, hogy senki nem látta reális lehetőségét annak, hogy a közszolgálati szerepvállalás egyetlen földi csatornán megtörténhet. Mindenki a TV2 megtartásán fáradozott a szakmai szervezetek részéről! Ha itt valamilyen változás történt, akkor azt nehezen tudom pusztán szakmai megfontolásokra visszavezetni.

Miért állítom azt, hogy monopóliumok kialakulásával fenyeget vagy kialakításán dolgozik ez a törvényjavaslat? Azért, mert az, hogy egy közműsor-szolgáltató közalapítványt ez egy kicsit tautológia, de a törvényjavaslatból idéztem akar felállítani, ez félreismerhetetlenül monopol jellegű.

(12.00)

És nem attól lesz drága, és nem attól drága a Magyar Rádió és a magyar televíziózás itt, ebben a hazában, mert nagy létszámú kuratóriumok próbálják befolyásolni a közszolgálati műsorszórást, hanem azért, mert az egész gazdasági helyzet áttekinthetetlen. Azért drága, mert nem lehet megmondani ma a Magyar Televízióban azt, hogy egy adott műsor milyen anyagi ráfordítással készül. Tehát amikor az ellenzék azt szorgalmazza, hogy az egészen eltérő anyagi feltétel-, vagy gazdasági feltételrendszerhez köthető rádiózást és televíziózást külön kuratórium kezelje, akkor éppen az ellenőrizhetőséget és az áttekinthetőséget tartja elkerülhetetlenül fontos célnak. Pontosan azért, hogy olcsóbban működhessék a Magyar Rádió és főleg a Magyar Televízió.

Azért veszélye ennek a törvényjavaslatnak a monopóliumok kialakítása, kialakulása, hiszen nem következetes abban, hogy a közszolgálati szférát a kereskedelmi szférától megkülönböztesse. Tudjuk nagyon jól, hogy a kereskedelmi szféra is vállalhat, vállal is közszolgálati funkciókat. A két szféra következetes megkülönböztetése azonban éppen azért szükséges, mert az egyiknél a közszolgálatiság éppenhogy a kereskedelmi szempontoknak alárendelve jelenik meg, míg a másiknál ez a legfontosabb funkció. Míg az egyik profitorientált tevékenység, addig a másik valóban a társadalom alapinformációk iránti igényét, a tájékoztatás kiegyensúlyozottságát, amit az Alkotmánybíróság nekünk előír határozatában, és a kulturális sokszínűséget akarja megjeleníteni. Ezt a kereskedelmi szférától nem lehet számon kérni, még koncessziós alapon sem. Mert azokat, akik egyszer birtokon belül működtetik ezeket a médiumokat, tulajdonképpen csak hosszú, akár bírósági vagy jogi procedúrák révén lehet esetleg rákényszeríteni arra, hogy az esetleg korábban megkötött szerződés pontjait ebben a vonatkozásban betartsák.

Problematikus a közszolgálati szférán belül is és a kereskedelmi szférán belül is a monopólium kialakítása. Azért, mert ahogy itt már képviselőtársaim megjegyezték, az országos rádió- és televízió-testület éppen kis létszámánál fogva uralni képes az egész közszolgálati szférát Magyarországon. Ugyanakkor más törvényi helyek, amelyek a kereskedelmi szféra működését készítenék elő, éppen a tulajdonlás áttekinthetetlenségének következtében lehetőséget teremtenek arra, hogy strómanokon keresztül akár egy vagy két érdekcsoport uralja a másik, a kereskedelmi szférát.

Lehet, hogy igaza van Molnár Péternek abban, hogy többféle csatornán és frekvencián keresztül hallgathatja, veheti, foghatja az állampolgár a különféle adásokat. De én attól tartok, hogy lassan eljutunk abba a szituációba, hogy bármelyik csatornát is kapcsoljuk be majd, ha ez a törvényjavaslat megvalósul, Magyarországon mindegyik csatornán és mindegyik frekvencián ugyanazt fogjuk hallani.

Kis létszámú az országos rádió- és televízió-testület, ugyanilyen kis létszámú a közalapítványi kuratórium is, az egyetlen kuratórium, az egyetlen közalapítvány egyetlen kuratóriuma, úgyhogy igazán már nem is lehet közalapítványnak nevezni ebben a konstrukcióban. Itt egy kicsit vitatkoznék Zsigmond Attilával, aki azt állította, hogy ez az egyetlenegy momentum tulajdonképpen, amely belekerült a kormánykoalíciós média-törvényjavaslatba, amit korábban az ellenzék szorgalmazott. Azt kell mondanom, hogy belekerült ugyan, igaza van a képviselő úrnak, csakhogy nem éppen abban a formában, nem éppen úgy, és nem éppen azokkal a funkciókkal, amelyek miatt mi a közalapítványt igazán szorgalmaztuk. (Közbeszólás a jobb oldalon: Igaz.)

Tudom, hogy unhatja a közvélemény, a magyar állampolgár az elhúzódó médiatörvény-vitákat. A kulturális bizottságban egyik igen tisztelt képviselőtársam éppen arra hívta föl a figyelmünket, hogy az ő választópolgárai sohasem tesznek föl olyan kérdéseket, amelyek a médiatörvényre vonatkoznának. Valójában a közvéleményt látszólag nem is érdekli az, ami most ebben a parlamentben történik. Csakhogy a közvélemény az eredmény felől közelít a dologhoz. Nem a médiatörvényen gondolkodik, hanem fogyasztója a médiumoknak.

És ha nem a szabad rádiózás és televíziózás feltételének megfelelő médiaviszonyok alakulnak ki Magyarországon, ha nem valósul meg a tájékoztatás kiegyensúlyozottsága, ha nem lesz kulturális pluralizmus éppen ezeknek a nemzeti közintézményeknek a közvetítése révén, akkor kiszolgáltatottá válik az állampolgár, esetleg olyannyira kiszolgáltatottá, hogy maga sem lesz tudatában annak, hogy mi történik ebben az országban, és mi történhet vele. Ez a súlyos felelőssége, amivel természetesen egy átlagember nem foglalkozik. Mert a manipulációnak pontosan az a lényege, hogy retorikájában fölidézi a demokráciát, fölidézi a szabad rádiózást és televíziózást, retorikájában kijelenti azt, hogy el akarja távolítani a politikától a médiumokat. Csakhogy egyáltalán nem mindegy az, hogyha a kormánykoalíciós pártok megállapodása szerint a kormányfő lemond a kinevezési jogáról, és ezt Molnár Péter nagyon jól tudja, akkor kinek a javára mond le? Egy kis érdekcsoport javára mond-e le, áttekinthetetlen hatalmi csoportosulások javára mond-e le, vagy pedig azoknak a javára, akik a közalapítványokat és a közintézményeket igazán egy társadalmi reprezentációjú kuratóriummal tudnák ellenőrizni és a műsorfolyamot figyelemmel kísérni?

Ez a tétje valójában a médiatörvénynek, és nem az, hogy bizonyos korábbi határozatokat vagy törvényeket figyelmen kívül helyezünk vagy hatályon kívül akarunk helyezni. Belezsúfolni a magyar társadalmat a közszolgálatiság vonatkozásában a panaszbizottságba, oda rakni el az egyházakat és az etnikai kisebbségek képviselőit, oda elrakni a szakmát, miközben ez az ötös kuratórium és az ötös rádió- televízió-testület uralja az egész folyamatot ez egyszerűen nevetséges, semmibevétele a demokráciának, semmibevétele a köznek, és hogyha az embereket, a társadalmat magát ilyen mértékben leépíti, leértékeli ez a törvényjavaslat, akkor sohasem lesz közszolgálati televíziózás, nemzeti közszolgálati rádiózás Magyarországon.

Mennyire lehet ezt a törvényjavaslatot komolyan venni? A miniszter úr expozéjában azt mondta, hogy itt bizonyos dolgok már úgyis változni fognak, a szakmával már bizonyos törvénymódosító javaslatok készülnek, de mi most erről a törvényjavaslatról beszélünk. Mi nem ismerjük az önök háttér-megállapodásait, sem egymás közti, a két koalíciós párt közti, sem a szakmai szervezetekkel való megállapodásokat, az utóbbiaknál, sajnos, az a tapasztalatunk, hogy korábban, amikor csak önök ketten tárgyaltak, az önök két képviselője, három képviselője tárgyalt velük, egész más szakmai véleményt fogalmaztak meg, mint amikor az ellenzéki pártok képviselői is ott ültek és tárgyaltak velük.

(12.10)

Én azt gondolom, hogy furcsa játék és valóban furcsa helyzet teremtődik most itt. Azért is fölösleges a korábbi történetre visszautalni, mert valóban, ez a kormánykoalíciós törvényjavaslat mindent figyelmen kívül hagy. Hiába hivatkozik Schiffer képviselő úr '92-től visszamenőleg, hogy mi is történt, ez a kormánykoalíciós törvényjavaslat minden korábbi megegyezést nemcsak a hatpárti megegyezést, nemcsak a legutóbbi 18 pontos megegyezést , mindent lesöpör az asztalról! És egy olyan szituációt teremt, amelyben valóban nem tudja az ellenzék, hogy mit tegyen.

Mondja meg nekem, Schiffer képviselő úr: honnan kezdjük az egyezkedést újra? Honnan kezdjék az ellenzéki pártok az egyeztetést? '92-től? '93-tól? Vagy honnan? Adjanak egy pontot, adjanak egy kiindulópontot, amelyhez egyáltalán kapcsolódni tudnánk! (Hodosán Róza és dr. Molnár Péter: A törvényjavaslat a kiindulópont! Dr. Schiffer János: El kell olvasni a törvényjavaslatot!) Lehet, lehet... Valójában az ellenzéknek ez a lehetősége maradt, hogy az önök törvényjavaslatát elolvassa. Tökéletesen igaza van Schiffer képviselő úrnak de akkor ne mondják azt, hogy reménykednek még mindig abban, hogy az ellenzéki pártok ezzel egyet fognak érteni!

Az a kérdés tehát és ezt befejezésként mondom , hogy külön hatalmi ágként működik-e a tömegkommunikáció éppen ennek a törvénynek a kapcsán; olyan külön hatalmi ágként, amelyben azért mindig föl fogjuk ismerni az önök ebben a szituációban megszerzett hatalmának kezét; vagy pedig tényleg kialakul a szabad rádiózás és televíziózás Magyarországon. Ez utóbbiban nekem egyre kisebb reményem van.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki képviselők padsoraiban.)