Isépy Tamás (KDNP)
DR. ISÉPY TAMÁS, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Az Országgyűlés tekintélyét növelné és emelné, ha az előttünk fekvő törvényjavaslatot nem csupán egy alkotmányos mulasztás egyszerű jogtechnikai pótlásának tekintené, hanem a szükséges módosító javaslatokkal javítva, a vitában a jelentőségéhez és közjogi fontosságához méltó módon és amolyan nagyobb érdeklődés mellett kezelné. A törvényjavaslat ügyében felszólaló óhatatlanul két csapdába eshet: az egyik az, hogy a gazdag irodalomból összeszedett anyagok alapján tíz percbe nehezen összesűríthető tudományos értekezést tart a nemzeti jelképek kialakulásának történetéről a honfoglalástól a mai napig; a másik: két "f"-fel írandó, illatos retorikai szóvirágokkal ékesített, hazafias szónoklatot tart a jelképekben is kifejeződő nemzeti érzületről. A felszólalást valóban nehéz a Házbizottság által ajánlott tíz percbe összesűríteni, de igyekszem mindkét csapdát elkerülni, és az általános vita jellegének megfelelően beszélni.
A jogtörténeti érdekességekből csupán annyit, hogy a nemzeti jelképek ügye már a XIX. században is élénk parlamenti vita tárgya volt. A főrendi ház 1844. május 8-ai ülésén például báró Mesztil Viktor az idegen osztrák kormány rossz és lassú törvény-előkészítő munkáját penészszagú szisztémának minősítve és gyorsaságában a teknősbékához hasonlítva a törvény-előkészítés lassúságát hiába, nincs új a nap alatt a jegyzőkönyv tanúsága szerint szó szerint ezt mondta: "Attól kell félnünk, hogy a jövendő generáció azon fog csudálkozni, hogy ezen nemes állatot tudniillik a teknősbékát miért nem vette címerébe a kétfejű sas helyett." Utána még meg is toldotta azzal, hogy valójában nem is kétfejű az a sas, hanem többfejű, és minden fejében más gondolat és összevisszaság uralkodik. Ebből akkora vita, kavarodás lett, hogy a nádor, ő és császári királyi fensége mellett Széchenyi Istvánt és Eötvös Józsefet is felszólalásra ihlette.
Zászló ügyben a parlamenten kívül is sor került egy-két barátságtalan magyar-osztrák mérkőzésre. Tar László a Délibábok országa című könyvében említi az 1889-es monori hadgyakorlaton történt esetet, amikor Molnár Sándor egy esős éjszakán leszakította a bíró padlásablakában lógó fekete-sárga zászlót kicsit bosszantotta ez a jelkép , az egyik darabot karóval leütötte a honvédezredes-szállás előtt, a másikat pedig nemes egyszerűséggel a plébánián megszállt közös tábornok ablakába akasztotta. Egyenlítésnek számíthat az egri eset, amikor Alois Sehlman közös alezredes a fekete-sárga zászló mellé kitűzött magyar zászlóra azt mondta: "Le azzal a ronggyal!". A botrányból azzal az ügyes védekezéssel vágta ki magát, hogy nem a magyar zászló ellen szólt, hanem csupán nem találta elég tisztának a kitűzött piros-fehér-zöld lobogót.
A csapda kikerülésére irányuló törekvés ellenére a jogtörténeti körben említést kell tenni a kihágásokról szóló büntető törvénykönyvről, az 1879. évi XV. törvénycikkről, amely már tartalmazott nemzeti jelképeket védelmező intézkedést.
A másik csapdáról a szóvirágok elkerülésével csak annyit, hogy a hagyományait és a múltját megbecsülő, az összetartozást megteremtő és szolgáló, a szellemi értékeket tisztelő, a nemzeti érzést és tudatot, a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen és a túlélést biztosító, erénynek tartó nemzet jelentőséget tulajdonít a nemzethez tartozás, a nemzethez kötődés jelképekben történő megjelenítésének, kifejezésének, és megköveteli ezeknek a jelképeknek a védelmét.
Az amerikai nemzet ha lehet ezt a fogalmat használni eléggé fiatal, nem rendelkezik a miénkhez hasonló, mély gyökerű múlttal, mégis szigorú védelemben részesíti az amerikai zászlót. Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága 1907-ben 50 ezer dollár pénzbüntetésre ítélt egy nebraskai sörgyárost, mert sörének címkéjére az amerikai zászlót rajzoltatta; 1974-ben pedig azzal az indokolással ítélte el az amerikai lobogót a nadrágja hátsó felére varró fiatalembert, hogy a zászló fizikai integritásának védelme alkotmányosan igazolható. Az 1989-ben meghozott zászlóvédelmi törvény valójában a kongresszus reakciója volt egy, a közvéleményt sokáig foglalkoztató, 1984-ben történt, de a legfelsőbb bíróság által csak 1989-ben eldöntött látványos zászlóégetési ügynek, az úgynevezett Johnson-esetnek, amikor ez a Johnson nevű úr Dallasban, egy választási kongresszuson az "Amerika, te vörös, fehér és kék, mi köpünk rád!" rigmus kántálása közepette szépen elégette az amerikai zászlót. A közvélemény azt várta, hogy a konzervatív beállítottságú legfelsőbb bíróság ezt súlyosan elítéli, az 5:4-es arányban mégis azt mondta: ez a szólásszabadság megnyilvánulása volt mert ez egy politikai gyűlésen történt , és az a véleményszabadságot széles körben biztosítja.
(10.50)
Az amerikai zászlóvédelmi törvény pontos részletezést is tartalmaz. Azt mondja ki ugyanis, hogy azt, aki tudatosan megcsonkítja, elcsúfítja, fizikálisan bemocskolja, elégeti, padlón vagy földön tartja, megtapossa az Egyesült Államok bármely zászlaját, pénzbüntetéssel, vagy egy évig terjedő börtönbüntetéssel, vagy mindkettővel sújtják.
Az alkotmány idézett XIV. fejezete és a 75. § (3) bekezdése alapján törvénynek kell rendelkeznie a nemzeti jelképek védelméről, tehát általánosságban a törvényjavaslat az alkotmányos kötelezettségnek eleget tesz, hiszen a kérdést törvényben rendezi.
Az általános vita körébe illően egyelőre csupán annyit, hogy paradox módon egyrészt hiányolom a teljes körű átfogóságot, másrészt kifogásolom a bürokrácia irányába hajló túlszabályozottságot, a nehézkes államigazgatási eljárásokat, de ezekéről majd inkább az idő múlása miatt a módosító javaslatokról szóló részletes vitában.
Az általános vitában is meg kell azonban említeni hiányként, hogy a Himnusz használatáról nem rendelkezik, holott az alkotmányban a nemzeti jelképek között szerepel, és a Btk. 269/A §-a a címerrel és a zászlóval azonos büntetőjogi védelemben részesíti. Mi történik, ha a kocsmában elhatározzák, hogy öt hosszúlépés után kötelező a Himnusz eléneklése. Ez nyilván a Himnusz használatával kapcsolatos probléma, mert a Himnusz mint nemzeti jelkép tekintélyét rombolja, tehát ki kellene terjedni a nemzeti jelképek között szereplő Himnusz használatának a szabályozására is.
Hiányolom a 9. § jogi közléstartalmát. A 9. § valahogy úgy néz ki, mintha azt mondaná, jogszabályban rendezem, hogy a nap süt. Ennek sincs jogi közléstartalma, mint ahogy a 9. § is egy köztudomású tényt fogalmaz meg, tehát szerintem nem feltétlenül indokolt ennek a jogszabályban történő szerepeltetése.
Az előbb hivatkozott amerikai példák nyomán túlságosan általános a l2. § megfogalmazása, mert a tekintély tartalma és annak őrzése jogilag számtalan módon értelmezhető. Ebben a vonatkozásban célszerű lenne megfontolni hiszen minden képviselőtársam megkapta a zászlókutató intézetnek egy összefoglaló javaslatát , nem kellene-e szabályozni, és kicsit pontosítani, hogy mit is értünk a tekintély sérelme alatt.
Az idő lejártára tekintettel az államigazgatási eljárások közül csak annyit, hogy a védjegytörvénnyel egy kicsit összhangba kellene hozni a védjegykénti használatot ez részben az európai jogharmonizációnak is megfelelne, és a nemzetközi vásárok alkalmával túl szigorúnak tartom az államigazgatási eljárás megkövetelését.
Befejezésül elkésve bár, de törve nem egy, a stílus mezején elkövetett és a képviselőtársaim által említett botlásra hívnám fel a figyelmet, mert az Alkotmánybíróság stílusérzésékre vall, hogy pontosan 1995. augusztus 20-ai hatállyal, tehát az állami és nemzeti ünnepre szóló ajándékként semmisítette meg jogrendszerünknek egy elavult, rossz szemléletű darabját, és az Országgyűlés részéről hasonló stílusérzéket bizonyított volna, ha a törvényjavaslatot augusztus 20-a előtt elfogadja, mert a beterjesztés megtörtént. Egy feladatunk van tehát: legalább igyekezzünk ezt a mulasztást behozni, a stílusérzéket bizonyítani. Én a Kereszténydemokrata Néppárt részéről elfogadásra javaslom a törvényjavaslatot, s köszönöm a figyelmüket. (Taps.)