Zwack Péter (független)
ZWACK PÉTER (független): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Független képviselőként módomban áll kormányzati, illetve ellenzéki párti kötelezettség nélkül véleményt nyilvánítani az ország sorsát érintő kérdésekről. Emellett helyzetemből és munkámból következően minden parlamenti témát abból a szempontból is vizsgálok, hogy az előterjesztések, illetve a kritikák mennyiben segítik elő Magyarország modernizációját, mennyiben növelik hazánk nemzetközi renoméját.Feladatomnak tekintem, hogy parlamenti produkcióinkat a valóban hatékony hazai vállalkozások működéséhez és a külföldi tőke bejöveteléhez szükséges feltételek megteremtése, összességében a magyar gazdaság felvirágoztatása érdekében tett pozitív lépések alapján ítéljem meg. Saját élettapasztalatomból jól ismerem a fejlett országok gazdaságát, társadalmát és politikai életét. Tudom, hogy az elmúlt ötven évben mekkora jelentőségre tett szert a felsőoktatás azokban az országokban, amelyek a legmagasabb egy főre jutó nemzeti jövedelmet realizálják. Sőt, az is közismert tény ma már, hogy a különböző földrészek feltörekvő országai közül a legjobbak szintén óriási áldozatokat hoztak ennek a területnek a fejlesztése érdekében.
Aki ismeri a piacgazdaság logikáját, az jól tudja, hogy nem valamiféle emberbaráti gondoskodási hajlam vezérli a dollármilliókat ebbe a szférába. A felsőoktatás ma össztársadalmi profitot termelő nagyüzem ezt szeretném aláhúzni , ami egyrészt előállítja a gyilkos piaci verseny szereplői számára azt a szakemberkínálatot, amelyből lehet választani a menedzsment kialakításánál, a konkurenciánál gyorsabban gondolkodó agytröszt kiépítésénél, a mind fejlettebb technika professzionális hasznosítását végző alkalmazottak munkába állításánál.
A hasonló volumenű anyagi tőkét befektetők közül a hatékonyabb szellemi tőkét beruházó lesz a győztes. Szeretném hangsúlyozni, hogy a felsőoktatás a modern piacgazdaságban nemcsak oktatási és művelődési kérdés, hanem alapvető gazdasági ágazat. Ennek a ténynek a figyelembevételével olvastam el a felsőoktatás fejlesztési irányelveiről szóló országgyűlési határozati javaslatot.
Amint magából a határozati szövegből kitűnik, ezek az irányelvek a jövő évezred elejének magyar felsőoktatási perspektíváit szeretnék felvázolni, hiszen a hosszabb távú elemek megvalósulási határidejeként a 2005. évet jelölik meg. Amikor a határozati javaslat 2. pontjában ezt a célkitűzést felfedeztem, már gyanakodni kezdtem, aztán az irányelvek 2. pontjának elolvasása során a gyanú sajnos, bizonyossággá vált. Ilyen fontos téma ilyen nagyívű programjának ennyire kisstílű és általánosságban mozgó feldolgozásával a Magyar Köztársaság Országgyűlése nem járathatja le magát.
A nyáron megkönnyebbülten hallottam azt a tévesnek bizonyult kósza hírt, hogy a felsőoktatásunkban kialakult tényleges helyzet következtében lekerül a parlament programjáról ennek az anyagnak a tárgyalása. Most szomorú szívvel azt kell mondanom: nagy kár, hogy nem ez történt. De még mindig megtehetjük, hogy elnapoljuk a dolgot, és most nem hozunk országgyűlési határozatot ezekről az irányelvekről.
Álláspontomat az alábbiakkal szeretném alátámasztani.
1. A magyar felsőoktatás válságos időszakot él át, hiszen megroggyantak a hagyományos pénzügyi hátterei, összekuszálódtak az autonómia, a demokratikus tulajdonosi irányítás, a pénzügyi feltételek feletti rendelkezés és a személyzeti munka szakmai hátterét képező döntések körüli problémák.
Kétségtelen, hogy a magyar felsőoktatás döntő többsége olyan szoros költségvetési függésben él, hogy nagymértékben kénytelen osztozni az államháztartás sorsában. Az sem vitatható, hogy képzési és kutatási rendszerünk számos elemében korszerűtlen.
A Bokros-csomag parlamenti megszavazásával is jeleztem, hogy átérzem a nemzetgazdaság gondjait, így a felsőoktatás finanszírozásának nehézségeit is. Éppen ezért tartanám üdvözítőnek, ha nem követnénk el azt a stílushibát, hogy egy ilyen szituációban ezzel az előterjesztett anyaggal vázolnánk a perspektívákat a következő évtizedekre, amely minőségről, nyitottságról, autonómiáról és versenysemlegességről beszél.
Kötelességünk tudomásul venni azt a politikai döntéshozói szabályt, mely szerint a különböző helyzetű társadalmi csoportok az állapotuk iránti érzéketlenséget tekintik a legbőszítőbb hatalmi reakciónak. A felsőoktatásban dolgozók többsége számára kétségtelenül nem idegen elvi koncepciók tárgyalása, távlati elképzelések megvitatása. De ez most nem az a történelmi szituáció, amikor ilyesmire lenne igényük, főleg nem ilyen cukormázzal bevont példányra, mint amiről most vitát folytatunk.
2. Ezzel el is jutottam mondanivalóm második részéhez: a tartalmi problémákhoz. Az időzítésen és a műfajon túlmenően ugyanis az irányelvek megfogalmazása is számos súlyos gondot vet fel számomra. A cukormázat azért említettem az előbb, mert az a tündérmese, ami itt "A felsőoktatás fejlesztésének kitüntetett értékei" címszó alatt megfogalmazódik, az nem csupán Magyarországon számít illúziók gyűjteményének, hanem nagyrészt az lenne a bevezetőben mintaként emlegetett fejlett országokban is. Csak néhány példa erre vonatkozóan.
A minőség, mint általános érték megjelölése a modern tömegoktatásban anakronisztikus. A koncepció későbbi részében vázolt piramisszerű, lépcsőzetes képzési rendszer ma a fejlett országokban is azt jelenti, hogy a korábban a felsőoktatással azonos minőség ma már csak az elit csúcsokon jellemző. Egyébként a szakembergyárak ontják a nem minőségi átlagot, sőt az elkerülhetetlen selejtet is. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk ne kellene igyekeznünk megvédeni az eddigi értékeinket, de jelenleg nem ez történik, és a koncepció további tartalma sem ezzel biztat.
De vehetjük a nyitottságot is, akár együtt az esélyek kiegyenlítődésével. A mai magyar valóság összes reálfolyamata éppen ellenkező irányba hat, és a gazdasági politikát irányítók jóslatai belátható időn belül nem is ígérnek pozitív változásokat. Most éppen a felsőoktatás zártabbá tétele zajlik, akár az egyetemi centralizációs folyamatokat, akár az elszegényedési tendenciákat nézzük. Ha pedig erre az anyag készítői azt mondják, hogy kritikám földhözragadt, hiszen a jelen tényeivel bírál egy perspektivikus koncepciót, akkor erre csak azt tudom válaszolni, hogy üzletemberként is csak a realitásokból kiindulva tervezhetek hosszú távú üzleti stratégiát.
Ezeknek az irányelveknek az értékei szépek, de nem a valóságban gyökereznek. Végképp igaz ez arra a blokkra, amely az elszámoltathatóság és hatékonyság, az autonómia és a versenysemlegesség megvalósításáról álmodozik. Sajnos, megint azt kell mondanom, hogy a példaként vett fejlett országok egyetemeinek autonómiája is csak szigorú korlátok között érvényesül. Ugyanis túlnyomórészt megrendelésekből élnek a gyakorlati területtel foglalkozók, míg az alapkutatások és a humán tudományok ott is természetesen viszonylagosan külső szorításokban vergődnek.
Ami a legnagyobb különbség, hogy lényegi oktatási kérdésekben tényleg van jelentős autonómia. Nálunk most ez is kemény korlátok közé szorul.
Helyzetemből adódóan nem célom a koncepció optimista részmegfogalmazásairól szakmai vitába bocsátkozni, de éppen azért, mert a bevezetőben jelzett elkötelezettségem a felsőoktatás jelentőségét illetően maximálisan fennáll, szeretném megóvni ezt a területet egy jogszabályi formába öltöztetett álmodozástól. Praktikusan is jobb lett volna megvárni, amíg a nyilvánosság elé kerülnek a Rektori Konferencia azon elképzelései, amelyek a hírek szerint annyira megnyerték a pénzügyminiszter úr tetszését, hogy felfüggesztette a felsőoktatási pénzek aktuális megnyirbálását. Lehet, hogy éppen az adhatna reális alapot egy irányelvekben gondolkodáshoz.
(20.00)
Ezzel az országgyűlési határozattal azonban én most nem tudok egyetérteni. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi helyzetben és ilyen formában nem szolgálja sem a felsőoktatás, sem a magyar társadalom ügyét. Javaslom tehát, vegyük le a napirendről. Ha ma mindenáron segíteni akarunk a magyar felsőoktatáson, akkor ne teljesíthetetlen és gyönyörű irányelveket adjunk neki, hanem egy teljesíthetőbb válságkezelő programot. Higgyék el, jobban örülne neki. Köszönöm szépen. (Taps.)