Dobos Krisztina (MDF)

1995. szeptember 11.

DR. DOBOS KRISZTINA (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Végül is könnyű helyzetben vagyok, hiszen Daróczy képviselő úr nagyon sok mindent elmondott. Mégis engedjék meg, folytatva a múlt heti megbeszélésünket, hogy pár lényeges kérdésre hívjam fel a figyelmüket.Többször elhangzott, hogy versenyképes felsőoktatásra van szükség, és úgy gondolom, még egy dolgot el kell mondani a felsőoktatásról: a nemzeti kultúra továbbvivője a felsőoktatás, hiszen nemcsak szakmát ad, hanem értelmiséget is képez. Miközben tehát meg kell őrizni a versenyképességünket, aközben ez az európai országokban teljesen természetes saját oktatási rendszerünket is meg kell őrizni, a hagyományaival és a lehetőségeivel.

Kétségtelen tény, hogy a nyolcvanas években lezajlott az oktatási rendszer úgynevezett nemzeti beruházási szakasza a legtöbb európai országban, ami azt jelentette, hogy a közoktatás időtartama kibővült, hogy a pályaválasztás és a szakképzés kezdetének időpontja általában eltolódott, és majdnem általánossá vált a felsőoktatásba való bejutás lehetőségének biztosítása. És természetesen óriási mértékben növekedett a kutatásra és a fejlesztésre szánt összeg, részben állami, részben egyéb forrásokból származóan.

Magyarország ezt a nemzeti beruházási szakaszt gyakorlatilag '89-90-ben kezdte el, és nem vagyunk a végén. Ez tehát azt jelenti, hogy a most elfogadott felsőoktatás-fejlesztési koncepció a jövőképünket határozza meg, megmutatja, mit gondolunk a felsőoktatásról és hogyan kívánjuk ezt nem '96-97-re, hanem 2000-re vagy 2000 utánra megvalósítani. Ezért is érzem azt, hogy felelősségteljes a parlament szerepe, és ezért nagyon meg kell gondolni, mit fogadunk el ebben a felsőoktatás-fejlesztési koncepcióban, hiszen erre hivatkozva évek vagy évtizedek múlva történhetnek változások.

A definíciós kérdésekre nem kívánok reagálni, ami ebben a felsőoktatás-fejlesztési koncepcióban szerepel, inkább a konkrét pontokra, vagyis arra a tizenöt pontra, amit megfogalmazott a kormány.

Az első pont a hallgatói létszám növelése. Úgy gondolom, most joggal kérdezhetik, miért nem értünk ezzel egyet. Azt hiszem, a patkó bármelyik oldalán ülő képviselők, de az ország lakosságának nagy része hiszen nagy részük szülő vagy valahogyan köze van fiatalokhoz teljesen természetesen egyetért azzal, hogy a hallgatói létszámot növelni kell. Egy zárójeles kérdésem van: ha növeljük a hallgatói létszámot, akkor miért bocsátottunk el most közel hatezer, felsőoktatásban dolgozó oktatót vagy az oktatást segítő alkalmazottat?

A kérdésem másik pontja pedig, ami már nem zárójeles: ebben a programban szerepel a 3. pontban , hogy a hallgatói létszámban különösen az esti, a levelező és a távoktatásban részt vevő hallgatók létszámát kell növelni. A Magyar Demokrata Fórum szakmai képviseletében meg kell hogy mondjam, nem tudjuk elfogadni azt, hogy a levelező, esti és távoktatási formában szerezzék meg a hallgatók az első diplomájukat. Ennek már volt az ötvenes-hatvanas években előzménye, ismerjük már a hátrányait. Természetesen el tudjuk fogadni ezeket a formákat a posztgraduális képzésben, de nem hiszem, hogy még egyszer vissza kell jönnie annak, hogy tanárokat vagy akár mérnököket, közgazdászokat levelező formában képezzenek. Itt tehát egy rendkívül nagy csapda jelenik meg, mert a hallgatói létszám növelése azt fogja jelenteni, hogy ezekben a formákban növekedik a hallgatói létszám. Az általuk megszerzett diplomáról mindannyian tudjuk, hogy nem egyenértékű diploma, tehát ennek következtében valószínű, hogy azok a hallgatók, akik ebbe a csapdába beleestek, életük során tapasztalni fogják ennek a hátrányait.

A másik: a postsecondary képzés. Mindannyian egyetértünk azzal, hogy ilyen képzési formának lennie kell. Mindannyian egyetértünk, hogy nagyon sokan tegyenek le érettségit, és arra alapozott szakmai képesítést szerezzenek. Célszerű lenne azonban, ha ezt mégsem a felsőoktatásban lévő hallgatók létszámába számítanák bele, hiszen itt az első szakma megszerzéséről van szó a legtöbb esetben; ez tehát a szakképzésnek egyfajta formája lenne. Nagyon kérem tehát a parlamenti képviselőket és mindazokat, akik döntési helyzetben vannak, ne támogassanak egy olyan hallgatói létszám-növelést, ami arra szolgál, hogy egy alacsonyabb minőségű diplomát vagy egy alacsonyabb minőségű szakmai képesítést tekintsünk a hallgatói létszám növelése mérföldkövének.

A következő kérdés a piramisszerű, többszintű képzés elfogadása. Nagyon könnyű helyzetben vagyok, hiszen az MSZP egyik kiváló szakértőjének szakmai véleményére hivatkozhatom, amelyben azt mondja, hogy rendkívül értelmetlen, ha úgy tetszik, a helyzetet abszolút nem ismerő elképzelés az, amikor eldöntjük, hogy piramisszerű legyen a felsőoktatás; amikor tehát a főiskolák elvégzése vagy a postsecondary képzés után jön a főiskolai képzés, automatikusan, egymást követve és egymást segítve, vagy ha úgy tetszik, egymásra épülve, és a főiskolának egy magasabb foka az egyetemi képzés, ami azt jelenti, hogy ha befejezte valaki a főiskolát, automatikusan beiratkozik, és még egy plusz évet elvégezve esetleg egyetemi diplomát kap. Azért nem ismeri a helyzetet az, aki ezt a rendszert kívánja felépíteni, mert nem tudja: egészen más a főiskolák képzési struktúrája. Általában gyakorlatiasabb, sokkal inkább a praktikusság felé irányul a képzés; erre építve nem lehet rögtön egyetemre bejutni! Természetesen különbözeti vizsgával ma is lehet és tíz évvel ezelőtt is lehetett folytatni a tanulmányokat, de úgy hiszem, ez az egymásra épülés, ez a piramisrendszer nem megfelelő megoldás. Különösen nem megfelelő megoldás a tanárképzésben, hiszen egészen más a tanárképző főiskolák rendszere, mint az egyetemi keretben folyó tanárképzésé.

Ezzel tehát valójában egy ma nem meglévő, a magyar oktatási rendszer fejlődéséből szervesen nem következő oktatási rendszert fogunk ráerőltetni a felsőoktatásra, aminek a vesztesei, úgy gondolom, a felsőoktatási intézmények lesznek, illetve a most vagy ezekben az években végző hallgatók. Ismét zárójelben hadd jegyezzem meg egyébként, hogy ilyen piramisrendszerű felsőoktatási képzés létezik európai országban, de nem tudom, miért kell nekünk követni egy olyan rendszert, ami nem következik szervesen a saját rendszerünkből.

A negyedik pont a hallgatói önálló munkáról szól. Daróczy képviselőtársam már elmondta, hogy a hallgatói önálló munka fokozásával mindannyian akik a felsőoktatásban éveket vagy évtizedeket töltöttünk el , egyetértünk. Két tényezőre azonban fel szeretném hívni a figyelmet: az önálló hallgatói munkának akkor van értelme, ha ez a munka szervesen illeszkedik a képzéshez, s ha a feltételei adottak. A szerves beilleszkedéssel nincs baj, hiszen saját egyetemi tapasztalataimból tudom, hogy nagyon sokan adtunk a hallgatóknak önálló munkát, nagyon sokan végeztettünk a hallgatókkal külön gyakorlatokat, külön irodalomfeldolgozásokat, sőt a TDK-, tehát a tudományos diákköri munka pont erre épül. Mégis azt kell hogy mondjam, ennek a tömeges feltételei jelen pillanatban nem léteznek, hiszen akkor van értelme a hallgatói önálló munkának, ha a tanár, vagy ha úgy tetszik, a doktorandusz konzultál velük, de mindenképpen van a hallgatónak lehetősége arra, hogy valakivel megbeszélje ezt a munkát. S ha már egyszer annyit szoktunk hivatkozni az amerikai modellre: ott igen gyakran előfordul, hogy egy egyetemi oktatónak két-három hallgatóval kell egy évben konzultálnia, ami pedig azt jelenti, hogy nem ennyi, hanem sokkal több oktatóra lenne szükség a magyar felsőoktatásban! A zárójeles megjegyzésem itt is érvényes: ha az önálló hallgatói munkát fejleszteni kívánjuk, akkor miért tetszettek elbocsátani annyi felsőoktatásban levő dolgozót?

(10.20)

A másik kérdés az oktatási infrastruktúra kérdése. Itt nagyon sokat beszélnek a hallgatók arról, hogy milyen az egyetem szociális infrastruktúrája, tehát a kollégiuma, az ellátottsági rendszere, a sportlétesítmények, az orvosi ellátás és így tovább. Én most az oktatási infrastruktúráról szeretnék beszélni.

Csak akkor van értelme a hallgatói önálló munkának mint ahogy Szabad György képviselőtársaim is elmondta , ha a könyvtárak rendelkezésre állnak, ahol a hallgató kutathat. Hiszen részben erről szól a képzés egy jelentős formája, hogy a hallgató önállóan is kutasson, hogy könyvtárak, laboratóriumok álljanak rendelkezésre, számítógépes termek tömege álljon rendelkezésre. Ezek jelen pillanatban, a felsőoktatás fejlesztését tekintve, nem hogy nem állnak rendelkezésre, hanem egyes egyetemek kénytelenek a könyvtárak nyitva tartási idejét csökkenteni, így a hallgató a délutáni időszakban gyakorlatilag nem tud bemenni; nincs mód arra, hogy az eddig megszerzett számítógépes parkot korszerűsítsék és így tovább a laboratóriumokról már nem is beszélek.

Tehát úgy hiszem, hogy illúziót keltünk a hallgatókban akkor, amikor a felsőoktatási országgyűlési határozat 4. pontját elfogadjuk vagy elfogadásra alkalmasnak ítéljük, mert azt hisszük, hogy gondolkoztunk, azt hiszik a szegény hallgatók, hogy mi biztosítani tudjuk a feltételeket ahhoz, hogy önállóan végezzék a munkát. Sajnos, meg kell nekik őszintén mondani, hogy nem tudjuk biztosítani a feltételeket, ennek következtében az önálló munkájuk nemcsak azt jelenti, hogy kutatásra és önálló gondolkozásra kérjük fel őket, hanem azt mondjuk, hogy maguk biztosítsák ennek a feltételeit is.

Az 5. pont az átjárhatóságról szól. Én úgy hiszem, hogy az átjárhatóság kérdése mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban egy túlságosan exponált és valójában nem valós problémakörnek a kiemelése. Hadd utaljak a közoktatásra, hiszen a jelenlegi kormánypártok az elmúlt időszakban számtalan esetben beszéltek az átjárhatóságról, az átjárhatóság hiányáról. A közoktatásban az összes gyereklétszám kevesebb, mint egy százaléka változtat valaha is iskolát, és úgy gondolom, az átjárhatóság túlhajszolása csak egy politikai játék volt.

Az átjárhatóság a felsőoktatásban egészen mást jelent. Egyetértünk abban, hogy részben legyen lehetősége a hallgatónak más egyetemen akár bizonyos stúdiumokat hallgatni, akár évet végezni, részben legyen lehetősége egy adott egyetem mellett a másik egyetemre áthallgatni. Sőt, mi több, úgy gondolom, hogy azt is el kell fogadni, és az is beletartozik az átjárhatóságba, hogy aki főiskolát végzett, annak a későbbiek során legyen módja, akár nappali tagozaton, az egyetemi diplomát is megszerezni. Csak azt kell mondjam, hogy ezeknek a nagy része ma is működik, tehát semmiféle újat nem jelent a felsőoktatási intézmények területén. Sajnálatos módon én elég régen végeztem az egyetemet, de akkor is mód volt arra, hogy a természettudományos karról a bölcsész karra áthallgassak, továbbá mód volt arra, hogy a közgazdaságtudomá-nyi egyetem bizonyos szemesztereit meghallgassam. Tehát én úgy hiszem, ha ez működött az elmúlt időszakban és a mai időszakban is működik, erre ma lehetőség van. Ez az egyetemi autonómia belső körébe tartozik, és az egyetemek nagy része meghatározta azt a feltételrendszert, hogy hogyan lehet áthallgatni, milyen feltételekkel vesznek át hallgatókat hiszen ez ma is működik és hogyan lehet továbbtanulni. Ez a pont valójában semmit nem mond, semmi újat nem jelent ahhoz képest, ami ma működik a rendszerben, ha úgy tetszik álságos a megjelenítése.

Szeretnék még három pontra rátérni.

Az egyik a normativitás kérdése, amely évek óta foglalkoztatja a felsőoktatásban működő oktatókat és a felsőoktatás gazdasági szakembereit. Egyetértünk a normatív finanszírozás rendszerével, hiszen valahol ezzel lehetne azt az évtizedek óta húzódó bázisszemléletet megváltoztatni, hogy az az egyetem vagy főiskola, amelyiknek sikerült valamelyik évben jó pozíciót kiharcolni, az éveken keresztül görgeti magával ezt a viszonylag jó ha nem is teljesen jó, de viszonylag jó pozíciót. Ezért elfogadhatónak tartjuk azt, hogy normatív finanszírozás legyen, és gyakorlatilag '93 óta ezen a normatív finanszírozáson nagyon komoly csoport dolgozik. Mégis úgy gondolom, hogy akkor értelmes és akkor célszerű ezt a normativitást bevezetni, hogyha ennek a tartalmát is tudjuk. Azért mondom, hogy a tartalmát is tudjuk, hiszen jelen pillanatban úgy tudom, hogy titkos az a dokumentum, amit a Művelődési Minisztérium elkészített, illetve legalábbis a parlamenti képviselők egyenlőre még nem kaphatták meg azt a dokumentumot, ami a felsőoktatás normatív finanszírozását készül megoldani. Ezért én azt tartanám célszerűnek, hogy ha sor kerül erre a pontra vagy ha ezt a pontot kívánják pontosítani, akkor legalább az oktatási és a költségvetési bizottság tárgyalja meg a normatív finanszírozásra vonatkozó terveket, tárgyalja meg a felsőoktatás finanszírozását, mert enélkül felelőtlenség lenne bármiféle határozati javaslati pontot támogatni.

A felsőoktatási javaslat 10. pontja az integrációval foglalkozik. Az integráció kérdése nem új a felsőoktatásban, hiszen 1990 óta folyamatosan napirenden lévő kérdés, de úgy hiszem, hogy nem lenne jó, az egyetemek érdekét nem szolgálja, a felsőoktatás érdekét pedig legkevésbé szolgálja, ha ezt az integrációt felülről megoldva kényszerítenénk rá az egyetemekre, és nem egy szabályozási rendszerben alkalmazva. Vannak jó példák és vannak nagyon rossz példák az integráció területén nem szeretném ezeket kiemelni.

Úgy gondolom, az integrációnak nem lehet az a mértéke, hogy hány forintot lehet megspórolni. Jelen pillanatban azonban az oktatási és a pénzügyi kormányzat vagy inkább a pénzügyi kormányzat szemében az tekinthető jó integrációnak, amelyik pénzt spórol meg.

Én úgy gondolom, az tekinthető jó integrációnak és ezeket kell támogatni , ami a felsőoktatás minőségét javítja; az tekinthető jó integrációnak, ami az erőforrásokat koncentrálva magasabb szintű felsőoktatást és kutatást tesz lehetővé. Nagyon nehezen tudom elképzelni azokat az integrációkat, egyetemi integrációkat, amelyeket egymásról 100-150 kilométer választ el. Ez természetesen egy formai integrációt jelent és nagyon sok esetben csak azt az óhajt teljesíti, amely megfogalmazódik ebben a felsőoktatási országgyűlési határozatban, de valóságos tartalma nincs vagy igen megkérdőjelezhető.

A 11. pont az egységes tanárképzés bevezetéséről szól. Azok, akik elolvasták az országgyűlési határozatot, örülhetnek, hiszen azt mondhatják, hogy ez az országgyűlési határozat, amely a felsőoktatás fejlesztését tűzi ki célul, nem foglalkozik a művészeti felsőoktatás fejlesztésével, nem foglalkozik a gazdasági felsőoktatás fejlesztésével, nem foglalkozik semmiféle más szférával, egyetlenegy szférát emel ki, a tanárképzést.

Aki a közoktatás iránt is érzékeny, most azt mondhatná, hogy lám, milyen fontos a tanárképzés a felsőoktatásban, ez az egyetlen terület, amivel külön kíván foglalkozni, célszerű ezt az egy pontot támogatni vagy mindenképpen tárgyalásra méltónak ítélni.

Itt azonban egy központi elhatározás jelent meg az egységes tanárképzésről. A múlt alkalommal már említettem, hogy 1984-ben volt egy minisztertanácsi határozat, amely az egységes tanárképzést tűzte ki célul, de nem valósult meg. És nyilván azért nem valósult meg, mert egyetlenegy szó sincs a tartalmáról, tehát arról, hogy mit jelent ez az egységes tanárképzés, valójában hogyan is képzeli el az oktatási kormányzat és miért célszerű ezt az egységes tanárképzést bevezetni.

(10.30)

Szeretnék arra utalni, hogy nem független a tanárképzés a közoktatási rendszertől. Nem lehet elképzelni egy olyan tanárképzést, amely nem veszi figyelembe a közoktatási rendszer igényeit. Az az egységes tanárképzési koncepció, amely itt megjelenik vagy implicite kiolvasható ebből az országgyűlési határozatból, azt mutatja, hogy a 10. osztálytól kezdve a 16. osztályig egy egységes tanárképzésre van szükség. Ez a főiskolai tanárképzés vagy a négyéves tanárképzés, majd ezt követően a plusz egy év az egyetemi képzést jeleníti meg.

Úgy hiszem, ma még nem elfogadott és remélem, nem is lesz elfogadott az az oktatási rendszer, amely tíz osztályig teljesen egységesen képzeli el a közoktatási rendszert és az utolsó két évet tehát a 10. osztály utáni 11. és 12. osztályt tekinti az érettségi előkészítő osztályának, ahol egyetemi képzés igényeltetik.

A másik kérdés pedig a curriculumoknak a felülvizsgálata. Úgy gondolom vagy úgy tapasztalom, hogy az elmúlt időszakban is, és ma is, a legfontosabb lenne a tanárképzés tartalmi megújításának a kérdése. Az, hogy a tanári mesterség elsajátítására az egyes szaktárgyi módszertanok milyen fejlesztést igényelnek, nem attól függ, hogy egységes-e a tanárképzés vagy nem egységes a tanárképzés, és nem is attól függ, ami megjelent az országgyűlési határozatban, hogy tanárképző-intézeteket kell létrehozni az egyetemek és a főiskolák mellett. Ez azonban most szerencsére kimaradt ebből az új változatból, de meg kell mondjam, egyes felsőoktatási intézmények már elkezdték ennek a tanárképző-intézetnek a szervezését, ami rendkívül veszélyes. Ennek a múltja ismét a hatvanas évekbe nyúlik vissza, s akkor sem vált be. Tehát nem lenne célszerű most ismét a felsőoktatási intézményekre erőltetni.

Végezetül a felsőfokú szakképzésről, a 12. pontról szeretnék beszélni. A felsőfokú szakképzés, mint lehetőség, természetesen nagyon fontos, és úgy gondolom, akkor célszerű róla beszélni, ha összhangban van a szakképzési törvénnyel, összhangban van a szakképzési fejlesztési koncepcióval. S most már célszerű lenne végre eldönteni, hogy mit kívánunk a postsecondary képzéstől, hogyan kívánjuk azt megoldani. De nagyon rossz lenne és egy kicsit félek ettől , ha a felsőfokú intézmények kisajátítanák ezt a képzési formát, és a közoktatási intézményekben, tehát a szakképző közoktatási intézményekben felgyülemlett szakmai tapasztalat elveszne ezen a területen. Tehát úgy hiszem, nem lehet a közoktatástól elszakítva, a közoktatás szakképzési fejlesztési koncepciójától elszakítva elképzelni ezt a felsőfokú szakképzést.

A 13. pont a tudományos kutatómunka fejlesztéséről szól. A bevezetőben említettem, hogy a nyolcvanas évek folyamán az európai országokban a nemzeti oktatási és kutatási fejlesztési programok általában azzal párosultak, hogy a kutatásra és a fejlesztésre óriási összegeket fordítottak, rendkívül intenzíven megindult ez a kutatási-fejlesztési tevékenység.

Ebben az országgyűlési határozatban a kutató-fejlesztőmunka egyetemekkel megvalósuló kapcsolata szerepel. Azonban semmiféle olyan érvet, semmiféle olyan feltételrendszert nem tapasztalunk, amely valódi fejlesztést irányozna elő. Azért sem világos számomra az egész pont megfogalmazása, mert miközben az országgyűlési határozat arról beszél, hogy a kutatást és a fejlesztést támogatni kell, illetve hogy nagyobb mértékűvé kell tenni a támogatást, aközben a FEFA majdnemhogy tönkremegy, hiszen 1994-től nyolcszáz-egymilliárdnyi összeget vontunk el tőlük, aközben az OTKA, a pályázati rendszer a tönk szélén, az összeomlás határán áll. Aközben úgy gondolom az egész fejlesztésre és kutatásra szánt pénzösszeg ma a GDP egy százalékát teszi ki, szemben a fejlett országokéval, ahol ez 2,5-2,8 százalék. Ez az összeg tehát jelen pillanatban minimális összeg.

Akkor van értelme ennek az országgyűlési határozati pontnak, ha valóban feltételrendszert is biztosítunk, ha van mód arra, hogy a költségvetés ehhez forrásokat is adjon. Meg kell mondjam, a jelenlegi visszafejlesztés, a jelenlegi elvonások nem egy évre teszik tönkre a kutatást és a fejlesztést, hiszen azt kell mondanom, trenírozni kell a kutatókat arra, hogy megfelelő módon készüljenek fel a nagy kihívásokra. Ha most teljes egészében egy restrikciós politika érvényesül, akkor nem egy évre, nem két évre, hanem nyolc-tíz évre tesszük tönkre a kutatás és fejlesztés területét.

Úgy hiszem, az utolsó, a 15. pont, amely az oktatói illetményrendszer rendbetételét és a követelményrendszerek meghatározását jelenti, nagyon szimpatikus és minden oktató, egyetemi oktató, s azok, akik fontosnak tartják a felsőoktatást, úgy értékelik: nagyon fontos, hogy ezzel foglalkozzunk. Hiszen 1993-ban volt az utolsó oktatói bérrendezés, amikor közel harminc százalékkal nőtt a felsőoktatásban dolgozók bére. Ez még mindig azt jelenti, hogy rendkívül alacsony a felsőoktatásban dolgozó oktatók bére, az európai országokat tekintve átlag alatti. Vagyis ha az értelmiségi pályákat tekintem, akkor a felsőoktatásban dolgozó oktatók, kutatók jóval kevesebbet keresnek, mint Európa más országaiban. Természetesen nem átszámítva, hanem relatíve, az értelmiséget tekintve.

Nem tudjuk azonban, hogy mit jelent az illetményrendszer rendezése. Nem tudjuk, hiszen szó nincs arról, hogy a következő években bármilyen forrást is ígérne ez a felsőoktatási országgyűlési határozat a felsőoktatásnak. Tehát valójában az az ígéret, amely többször elhangzott, hogy az elbocsátott oktatók béréből lehet rendezni a jelenleg még állásban, alkalmazásban levő oktatók bérét, azt kell mondjam sovány vigasz.

Úgy hiszem, csak akkor van értelme az oktatókkal szembeni követelményrendszer megállapításának, ha a kormányzat valóban módosítani tudja az illetményrendszert is, ha valóban komoly összegeket tudna biztosítani arra, hogy a felsőoktatásban dolgozók bére legalábbis az átlag-értelmiségi színvonalat elérje vagy azt jóval meghaladja.

Így azt kell mondanom, hogy ennek az országgyűlési határozatnak miután semmiféle garanciája, semmiféle feltétele nincsen valójában értelme sincsen.

A Magyar Demokrata Fórum úgy gondolja, hogy ez egy olyan országgyűlési határozat, amely valójában részben óhajokat tartalmaz, részben számunkra és a felsőoktatásban dolgozók számára megfoghatatlan, hiszen mögöttes tanulmányokat nem tartalmazó javaslatokat irányoz elő, s így valójában ennek a támogatására nincs módunk.

S nemcsak nekünk nincs módunk támogatni, hanem hadd mondjam el tisztelt Képviselőtársaimnak, úgy folyik ezen országgyűlési határozat tárgyalása, hogy a rektori konferencia nem tett mellé írásos véleményt. Nyilván ő tudja, hogy miért. A főigazgatói konferencia szintén nem tett mellé írásos véleményt. A Felsőoktatási Tudományos Tanács szintén nem foglalkozott írásos beadvánnyal. Úgy gondolják, hogy ennek az országgyűlési határozatnak a tartalma nem az, ami méltó arra, hogy minket, parlamenti képviselőket tájékoztassanak saját véleményükről.

Amikor ezt az országgyűlési határozatot tárgyaltuk az oktatási bizottságban, akkor az egyik felsőoktatási vezető azt mondta, az a kérése, ha már mindenáron azt akarjuk, hogy a felsőoktatás elpusztuljon, akkor legalább hagyjuk, hogy állva haljanak meg.

Én is azt kérem önöktől, tisztelt képviselőtársaim, hogy ne akarjuk mi ledöfni a felsőoktatást.

Köszönöm szépen. (Taps az MDF és az FKGP padsoraiban.)