Kávássy Sándor (FKGP)

1995. szeptember 11.

DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Nem hinném, hogy szőrszálhasogató, kákán is csomót kereső, kicsinyes bírálója volnék az előttünk fekvő határozati javaslatnak, ha azzal kezdem felszólalásom, hogy a magam részéről indokolatlanul is fontoskodónak, a megengedetten túl is aktualizálónak, továbbá a szükségesnél is nagyobb mértékben technokratának találom azokat az elvi hivatkozásokat, amelyek a határozat megalkotását és időszerűségét kívánják indokolni. Mert higgye, aki akarja, hogy elsősorban is azért kell a felsőoktatással országgyűlési határozatban foglalkozni, mert egyik legfőbb tényezője "a magyar polgárosodásnak és gazdasági modernizációs folyamatoknak", meg hogy "a felsőoktatásban folyó képzés, kutatás és fejlesztés magas színvonala és hatékonysága elengedhetetlen a gazdaság stabilizálása és növekedési pályára állítása, a piacgazdaság kiépítése, az európai integráció és a nemzetközi gazdasági verseny kihívásaira adandó válaszok megfogalmazása érdekében."

(11.00)

Mindez természetesen nagyon szép, és a maga módján igaz is. Még ha kissé egyoldalú, prakticista megközelítése is a dolgoknak, de evidencia, és evidenciákkal előhozakodni, közhelyeket rímbe, szerbe-számba szedni hogy ne mondjam: pufogtatni országgyűlési határozatban se nem indokolt, se nem stílszerű. Az egyetemek és főiskolák, egyszóval a felsőoktatás ügye oly magától értetődően nagy és fontos ügy, hogy a fejlesztésével való törődést magyarázni és indokolni sem kell, mert ez is evidencia, amivel ma már mindenki, a legalacsonyabb iskolázottságú állampolgár is tisztában van.

A másik, ugyancsak általános megjegyzésem, hogy bár a javaslat is szól a rövid és hosszabb távon, 2005-ig megvalósítandó célkitűzésekről, ezek elhatárolására, tételes és osztályozott felsorolására nem kerül sor. Holott, ha volna valaminek értelme, úgy épp ezek részletes és alapos megvitatása és megtárgyalása volna az.

Legsúlyosabb kifogásom mégis, hogy minden látszat és magyarázkodás ellenére sem rajzolódik ki egyértelműen és világosan, hogy végtére is milyen intézményi rendszerben gondolják a javaslat elkészítői a magyar felsőoktatás jövőjét. Minderről hallgatnak, vagy nincs érdemleges mondanivalójuk. Felhőbe hanyatlik, akár a drégelyi rom, illetve homály takarja el szemünk elől, mint Franz Kafka kastélyát, amelyről mindenki beszél, tudja, hogy létezik, hogy van, néha-néha egy-egy részletét is látni lehet, de pontosan senki sem tudja, mekkora, miféle alakzat és milyen stílusban épült. És ha volna még valami, amiről szintén érdemes lenne vitatkoznunk, közeli megvilágításba helyezni a javaslatnak, úgy ez volna a másik, kiváltképp is fontos.

Úgy látszik azonban, hogy az oktatási kormányzat rendben lévőnek találja a dolgokat. Én, ahogy már akkor is elmondtam, cseppet sem voltam elragadtatva az 1993. évi LXXX. törvénytől, és ez a meggyőződésem azóta sem változott. Nem is szavaztam meg, mert stabilizálja és prolongálja a szovjet eredetű szakegyetemi rendszert, ahelyett, hogy visszahozná a négykarú, azaz a valódi universitast. És attól sem tudtam odáig lenni az örömtől, hogy megszüntették a felsőoktatás tárcák szerinti, tulajdonképpen sok tekintetben ésszerű széttagoltságát. Mert például meggyőződésem, hogy az agrár felsőoktatás jobb helyen volt, illetve lenne a földművelésügynél. Ez a véleményem szintén változatlan. Akkor is idéztem és most is idézem Klebelsberg Kunó híres megállapítását, hogy tudniillik a csonkaegyetem nem egyetem. Ma sem tudom hová tenni, hogy miközben sosem beszéltek annyit Európáról és az Európához való közeledésről, mint akkoriban, semmitől sem tartottak inkább, mint attól, hogy visszahozzák az universitas vitán felül európai intézményét. És ma sem értem, mi tartja vissza az illetékeseket, hogy miért félnek továbbra is úgy a polgári tanügyigazgatás jól bevált intézményeitől, mint Ördög a tömjénfüsttől.

Holott az itt tapasztalható fanyalgás és fennhéjázás a lehető legnagyobb mértékben groteszk és nevetséges. Nem lehet figyelmen kívül hagyni egyrészt, hogy a magyar liberalizmus 1867 után a tanügy terén is jelentőset alkotott, másfelől, ha polgári demokráciát és polgári viszonyokat akarunk, magától értetődően polgári hagyományainkhoz és intézményeinkhez kell visszanyúlnunk. Felsőoktatásunk éppenséggel túlzás nélkül állíthatjuk nemzetközi mércével is magas szintű volt az elvtársak által végrehajtott egyetemi reform előtt, és csaknem minden megvolt benne, amit most a fejlesztés irányelvei alapján kívánnak bevezetni: az autonómia, a nyitottság, a minőség, a szabad választás stb. Elég volt elővenni az érettségi bizonyítványt, a megfelelő díjak kifizetése után bárhová be lehetett iratkozni felvételi és minden egyéb tortúra nélkül. Az átjárhatóság pedig nem részleges, provinciális dolog volt, hanem nyugodtan mondhatjuk: európai szintű, amellyel bárki élhetett, aki egyszer egyetemi polgár lett.

Abban az országrészben, ahol én születtem, azaz az 1848, tehát az unió előtti Magyar Királyság keleti peremvidékén, nem egy idősebb embert ismertem, aki a Trianon utáni időkben Kolozsvárott kezdte tanulmányait, Bécsben folytatta, majd Szegeden fejezte be. De volt, aki Prágában indult, majd innen ment Svájcba valamelyik egyetemre. A kolozsvári egyetem orvosi karán pedig francia tankönyvből tanulták az anatómiát.

Ne csodálkozzunk hát, ha mindezek ismeretében kritikusan olvastam, és azzal tettem le a "Felzárkózás az Európai Felsőoktatáshoz" Alap közelmúltban kiadott jelentését, hogy nem járt el minden tekintetben helyesen az Alap, amikor nem minden erejével volt azon, hogy visszahozza az universitasokat, és csak ezek után, másodsorban volt jogosult a rendelkezésre álló összegek, gépek és egyéb felszerelések vásárlására fordítani. Bár, ismerve felsőoktatásunk sanyarú helyzetét, ínséges, sőt kifejezetten primitív viszonyait, megértem a történteket. Mondom: tehát megértem, de semmiképp sem helyeslem. Ebben a vonatkozásban is le kellene vonni a megfelelő tanulságokat.

Azt sem tartom kielégítőnek, hogy csak úgy, nagy általánosságban, "utolsó posta: nagyvilág" stílusban esik szó a fejlesztés anyagi feltételeiről, amennyiben azokat a javaslat szerint "a felsőoktatási rendszer hatékonyságának növeléséből származó megtakarítások, tandíjbevételek, az államháztartás eszközei," valamint egyéb, központi költségvetésen kívüli hazai és külföldi forrásokból kell biztosítani. Mert, ha a hatékonyság növelése esetünkben csak annyit jelent, hogy máról holnapra elbocsátják az oktatói kar egyharmadát, egyidejűleg 30 százalékkal növelik a hallgatói létszámot, és így, ezzel a módszerrel akarnak megtakarítást, minőségjavítást elérni, akkor biztosan állíthatjuk, hogy nem fejlesztésről, hanem csak a szükségszerűen bekövetkező csőd és bukás kifogástalan megalapozásáról lehet beszélni. És teljesen értelmetlen elkövetkező sikerekről fecsegni, mert itt tipikusan az az eset forog fenn, amire az a szentencia, hogy drágább a lé, mint a hús.

Az elmúlt hetekben kaptam levelet Nyíregyházáról, a Bessenyei György Tanárképző Főiskoláról. Így értesültem, hogy most heti 14-16 óra a Történettudományi Tanszék oktatóinak átlagóraszáma. Feltételezem, hogy más tanszékeken sem jobb a helyzet. Egyszer már elmondtam a tisztelt Háznak, hogy egy egyetemi, főiskolai elméleti óra 4 középiskolai és 6 általános iskolai órának felel meg. Mindez azt jelenti, mintha a középiskolai tanárok heti óraszámát 56-ban, az általános iskolaiakét pedig 84 órában határoznák meg. Hozzá kell még mindehhez tennünk, hogy a munka a felsőoktatásban sem csak tanításból áll, hanem még sok minden másból is. Erről már szintén beszéltem, most nem térnék rá vissza.

Ellenben tényként szögezhetjük le, hogy azokban a felsőoktatási intézményekben, ahol a nyíregyházihoz hasonló óraszámok alakultak ki, minőségről, színvonalról nem lehet többé beszélni. Gyakorlatilag megszűnt, felszámolták a felsőoktatást. Igenis, felszámolták.

(11.10)

Természetesen tovább is működik a gépezet, megy a verkli, de rangos, színvonalas, európai igényű felsőoktatásról jóindulattal sem lehet beszélni. Kiadá lelkét és meghala! És mindez mérhetetlenül nagyobb veszteség, mint amekkora haszon származik a hatékonyság fentiek szerint értelmezett növeléséből. A szó legszorosabb értelmében pirruszi győzelem, a szellem kimondhatatlan kárára és veszteségére. És itt jutnak eszembe Thomas Mann méltán híressé vált és sokat idézett szavai: "Aki elárulja a szellem érdekeit az anyagi érdekekért, szellemileg elveszett ember". Mutatis mutandis mindez a felsőoktatásra és a helyzetért felelős kormánytényezőkre is igaz.

Itt szólnék, mint szintén általános elvi kérdésről, a tandíj problémájáról is. Szeretném előrebocsátani, hogy ebben a kérdésben pártomon belül is külön-véleményt képviselek. Nem vagyok ugyanis tandíjellenes, az én szememben önmagában a tandíj nem antidemokratikus intézmény. Mert ha senki se csodálkozik azon sőt mindenki természetesnek tartja , ha valaki bemegy a boltba és megvásárolja, mondjuk, a reggelijét és azért fizetnie kell, miért volna természetellenes, a józan belátással ellentétben álló, ha a szellemi javak, ismeretek, jártasságok, készségek stb. átadásáért is fizetni kell. Kiváltképp is és ha tekintetbe vesszük, hogy a felsőoktatási intézmények olyan ismereteket és tudást közvetítenek, amelyeknek birtoklása különleges értéket jelent az egyén számára. Lehetőséget biztosít, hogy szilárd pozíciót foglaljon el az életben, a társadalomban, hogy sok más mellett megkeresse a reggelire, ebédre és vacsorára valót, eltarthassa önmagát és családját, és ha szerencséje van, a létfenntartási feltételeken túl a felhalmozásra is lehetősége nyíljék.

Ismételten is hangsúlyozom, hogy véleményem szerint önmagában a tandíj nem antidemokratikus találmány. Bevezetésének módja, adott formája azonban igenis lehet antidemokratikus, sőt kifejezetten népellenes is. Hitem szerint többek között erről van szó, amikor a kormány tandíjrendelete miatt nemcsak berzenkedik, hanem felháborodottan tiltakozik az egyetemi és főiskolai ifjúság. És itt szeretném kijelenteni, hogy, bár egészen más elvi alapokról szemlélve a dolgokat, minden tekintetben egyetértek a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének a 83/1995. szám alatt kiadott kormányrendeletről adott értékelésével, amikor azt írják, hogy idézem "szakmailag értelmezhetetlen, politikailag elfogadhatatlan, és mint jogszabály végrehajthatatlan". Eddig az idézet. Találó, minden tekintetben pontos és szellemes értékelés.

A mindenkire egységesen kivetett kétezer forint egyértelműen primitív. Tulajdonképpen nem más, mint a hallgatóságra kirótt fejadó, amely joggal sérti és háborítja fel a hallgatóságot. Tandíjat megítélésem szerint csak minden tekintetben pontos és megalapozott számítások alapján lehet bevezetni, annak eldöntése és meghatározása után, hogy mi az, amit a felsőoktatás terheiből és költségeiből az állam vállal és mi az, amit a társadalomra kíván áthárítani, illetve amit fokozatosan a társadalomnak kell átvennie. Kiemelten is hangsúlyoznám és nyomatékkal húznám alá ezúttal a fokozatosságot, mert máról holnapra itt sem mennek a dolgok. Ez esetben azonban az összes lehetséges díjat figyelembe kellene venni, a beiratkozási díjtól a vizsgadíjakig és az összes lehetséges többit is, nem szólva a taníttatás bekerülési költségeiről. És csak ezek függvényében, a társadalom teherbírását maximálisan figyelembe véve lehetne meghatározni és bevezetni a tandíjat, illetve az egyéb díjakat.

Mindaddig, amíg nem történt meg az átállás, nem bontakozott ki és nem stabilizálódott a piacgazdaság, minden meggondolatlan lépés végzetes lehet. És vigyáznunk kell, ha nem akarjuk, hogy nálunk is megismétlődjenek a Quartier Latin eseményei, illetve hasonló jelenségekre kerüljön sor. Elmúlt már ugyanis az a világ, Lenin és Sztálin nevében mindent meg lehet tenni.

A fentiek szerint is csak nagy körültekintéssel bevezetett tandíj és más díj is csak akkor lehet valóban demokratikus, a többség, széles körök számára elfogadható, ha differenciált, ha az egyes díjtételek meghatározásánál messzemenően figyelembe veszik a tanulmányi eredményt, ha méltányláshoz és elismeréshez jut a szorgalom, a tehetség és kiválóság. Ha a tandíjat tandíjmentesség kitűnő és jeles nem fizet, jó rendű pedig csak csökkentett díjat , a tehetséges és kiváló hallgatók javát szolgáló ösztöndíjrendszer teszi teljessé. És ha mindehhez végül olcsó kollégium és menza járul. A tehetséges hallgatót, jöjjön bár a társadalom legmélyéről vagy bármely pontjáról, akár a csúcsáról is, feltétlenül támogatni kell. A szegénység pedig önmagában, tehetség, szorgalom, megbecsülést érdemlő egyéni kvalitások nélkül nem lehet ok a támogatásra.

Mindezekkel összefüggésben a szociális támogatás is, tekintettel az e vonatkozásban tapasztalható nem kis visszaélésekre, csak az egyén valóságos viszonyainak pontos felmérése alapján valósulhat meg.

Teljesen jogos igény végül, hogy megfelelő körültekintéssel, a lehetséges tényezők és körülmények figyelembevételével dolgozandók ki az egyetemek és főiskolák normatív támogatásának rendszere, illetve rendszerei, mint az állam köteles és költségvetésileg meghatározott hozzájárulása.

Ennyit egyelőre az általános elvi problémákról, a továbbiakat, ha mód és alkalom nyílik, a részletes vitában szeretném elmondani. Köszönöm figyelmüket. (Taps a Független Kisgazdapárt soraiban.)