Tóth István (MDF)
TÓTH ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Amikor a felsőoktatás fejlesztési irányelveit meghatározó országgyűlési határozati javaslatról a Magyar Demokrata Fórum jelen véleményét közzétesszük, megjegyzem, hogy az teljességében megegyezik a Doktoranduszok Országos Szövetségének közzétett megállapításaival.Mindenekelőtt sietnék leszögezni, hogy a felsőoktatás fejlesztésének lehetőségeit is alapvetően egy kivételes természetű törvény, nevezetesen a költségvetési törvény határozza meg, így feltétlenül indokolt a fejlesztés irányát és tartalmát garantáló szabályrendszert is törvényi szinten és költségvetési pontossággal megalkotni.
Ennek hiányában nem tapasztalható semmi újdonság az eddig számtalanszor megfogalmazott reform-koncepciókhoz képest, ha csak annyiban nem, hogy a kormányzat kétségkívül struktúraromboló restrikciót alkalmaz a felsőoktatással szemben, de nem látható, hogy miképpen és egyáltalán biztosít-e olyan többlet anyagi forrást, amely lehetővé teszi egy új, az eddiginél jobb tulajdonságokkal rendelkező, felsőoktatási kristályszerkezet alapját képező kötések létrejöttét.
(12.00)
Jól mutatja a javaslat súlytalanságát, hogy a magyar felsőoktatás meghatározó szereplői, mint a Rektori Konferencia, a HÖKOSZ, az FDSZ írott szó nélkül nézett át rajta és egyfajta apátiában merednek a mögötte meghúzódó, a márciusi stabilizációs csomag nyomán életbe léptetett intézkedésekre.
További ellenérv a határozati formával szemben, hogy e normatípus maga az Országgyűlés, illetőleg a közvetlenül alárendelt szervezetek számára ír elő kötelező magatartást, így alapvetően de remélhetőleg nem végzetesen alkalmatlan arra, hogy általa a felsőoktatás szereplői, így kiemelten az autonóm intézmények és a kormányzat új nyelven és tartalommal kommunikáljanak.
Veszélyes vakság, ha a fejlesztési célok normatív megfogalmazásakor úgy teszünk, mintha a felsőoktatás az államszervezet része lenne. Sajnos, a fenti aggályokra nem adnak igazi választ az országgyűlési határozati javaslat bevezető, garanciálisnak szánt rendelkezései, hiszen a kormányzat szintjére szállítja le a tartalmi kérdések megválaszolását és pusztán leleplező magyarázkodásnak tekinthető a javaslat indoklása is.
Tisztelt Ház! A tandíj kérdésénél ez alkalommal is szükséges leszögezni, hogy a tandíj jelenlegi formájában nem hoz létre egyensúlyt a sokat hangoztatott köz- és magánérdek között, hiszen a mai magyarországi jövedelmi viszonyok között a felsőfokú végzettségért tevékenykedő személy nemcsak az egyetemi és főiskolai évek alatt hoz magánáldozatot, hanem később is, értelmiségiként. Belátható tehát, hogy csak akkor lehet a tandíj kapcsán anyagi természetű magánérdekről beszélni, ha a megszerzett tudás alkalmazásakor a végzettség alapján valóban nemcsak kivételes esetben jut anyagi előnyökhöz a korábbi hallgató.
Ez tény, és így a változatlan összegű támogatás és változatlan színvonalú szolgáltatás mellett bevezetendő tandíj elutasítása független a szociális kompenzáció és teljesítményelv remélt megvalósításától.
Természetesen egyetértünk a hallgatói létszám folyamatos növelésének igényével, kiváltképp azzal, hogy ez csak differenciált módon mehet végbe. Kívánatos hangsúlyozni, hogy a költségvetés e fejlesztéssel egyidőben a felsőoktatás színvonalának emelése érdekében eszközölt fejlesztési támogatását már az emelt létszám alapulvételével határozza meg.
A hallgatói létszám emelésének gondolatával és gyakorlatával ellentétes az oktatók létszámának csökkentése, különösen, ha ez kizárólag a remélt bérmegtakarítás érdekében történik minden szakmai és közérdek figyelembevétele nélkül , súlyosan megsértve az intézményi autonómiát és demokráciát.
A hallgatói létszám növelésével párhuzamosan, sőt azt megelőzve meg kell, meg kellene teremteni az oktatás infrastrukturális hátterét könyvtárak, számítógépes rendszerek, műszerezettség, stb. külön, célzott támogatások formájában, illetve a dologi kiadások lényeges növelésével.
A megfelelő háttér megteremtése után kezdődhet csak el a hallgató-oktató arány nyugati mintájú beállításának, mint lehetőségnek a vizsgálata, párhuzamosan a doktori képzés nyugati mintájú átalakításával.
Pusztán a hanyatlás lassításáról beszélhetünk mindaddig, amíg az állami támogatás mértéke csak eléri a fejlett országok által a felsőoktatásra fordított arányt a GDP százalékában. A nemzeti felemelkedést megalapozó fejlesztés ott kezdődik, ahol ez az arány tekintettel hazánk szerény költségvetésére és hosszú koplalására a fejlett országokban tapasztalható részesedést lényegesen meghaladja. Továbbá szem előtt kell tartani, hogy a felvételi vizsga megszüntetése csak a középfokú oktatás megfelelő színvonalú fejlesztése, az érettségi vizsga szintjének a társadalom és a felsőoktatás által elfogadott nívóra való emelése után lehetséges.
Azokon a szakterületeken, ahol a felvételi mentesség intézménye már bevezetésre került, komoly problémát jelent a gyenge alapképzettséggel rendelkező hallgatók oktatása. Ez tapasztalat. Az önálló hallgatói munka szerepének növelése indokolt, azonban a maximális óraszámok korábban megfogalmazott központi meghatározása súlyosan érinti vagy sérti az intézményi autonómiát és szakmai szempontból is erősen kifogásolható.
Figyelembe véve, hogy a megszerzett tudás nem elsődlegesen az órák számával, hanem az órák minőségével van összefüggésben, így inkább az utóbbira kell figyelmet fordítani és azt garantálni. Az a tény, hogy a középfokú oktatás átalakítása miatt, sajnos, az egyetemekre várhatóan többletoktatási teher hárul, szintén ellentétes az óraszám csökkentésével.
A jelenlegi intézményi háttér a könyvtári kapacitás, a számítógéprendszer hiányosságai miatt alkalmatlan az önálló hallgatói munka növelésére, ezért ezek színvonalának növelése nélkül óraszámcsökkentés organikusan nem valósítható meg. Az optimális óraszám kialakításánál alapvető mérőeszköznek kell lennie a minőségbiztosítási rendszerrel együtt kibontakozó szabad tanárválasztásnak, majd az oktatói munka árnyaltabb hallgatói véleményezésének.
Feltétlenül szükséges továbbá az országosan egységes kreditrendszer bevezetése, ami azonban nem járhat az intézményi autonómia súlyos csorbításával, a tudományos szakmai műhelyek nivellálásával. Álláspontunk szerint az átjárhatóság, a nyitottság, a minőségelvűség és a tudományos szabadság e ponton a legközvetlenebb módon ütköznek egymással, ezért a várható ellentétes mozgások kezelésére a határozati javaslatnak semmilyen elképzelése nincs.
A kreditrendszer országos bevezetését előzze meg egy széles körű szakmai vita, amely megfogalmazza az általános alapelveket. A kreditrendszert az általános alapelvek figyelembevételével, az intézményekből kiindulva kell megalkotni. Ezután kell megadni az egyes intézmények közötti átjárhatósághoz szükséges átszámítási faktorokat. E faktorok meghatározását a fogadó intézménynél létrehozandó akkreditációs bizottság végezze.
Ezen alulról építkezés során kell a szakmai követelményeknek ügyelniük arra, hogy az országos és nemzetközi megfelelés biztosítva legyen és elbontassanak a szekérvárak. A határozati javaslatnak ki kellene térnie a kreditrendszer bevezetésének a támogatások elosztásában jelentkező következményeire is. Megvalósítható-e például, hogy az áthallgató diák részben viszi magával a tandíjat és az utána járó normatívát?
Alapvető fontosságú leszögezni, hogy a kreditrendszert a graduális, a szakirányú képzés, valamint a második diplomás képzés, azaz a nagy létszámú képzési formák esetében nem lehet teljeskörűen és maradéktalanul bevezetni, a doktori képzésre pedig csak részben. A doktori képzést a graduális képzéstől teljesen elkülönítve, külön szabályozás alapján kell megvalósítani, különös tekintettel az egyedi, az esetek java részében személyre szabott programkövetelményekre és a jellemző oktatási feladatokra.
A doktori képzésben részt vevő hallgatókat a graduális hallgatóktól eltérő tanulmányi jogokkal és kötelességekkel kell felruházni, ami természetesen nem érinti a doktoranduszok hallgatói státuszát.
(12.10)
E tekintetben módosítani kell, ki kell egészíteni a felsőoktatási törvényt és a doktori képzésről szóló kormányrendeletet.
A tudományos színvonalat ellenőrző intézményi és országos testületekben is biztosítani kell a tudomány szabadságát, és elejét kell venni annak, hogy e szervezetek tagsága és működése bármilyen módon belterjessé váljék. Látni kell azonban, hogy ez csak a tudós elmék józan belátására, nyitottságára és egymás iránti toleranciájára épülhet, és a felsőoktatás e tekintetben nem támaszkodhat olyan divatos külső segítőkre, mint a közigazgatás vagy a felhasználói szféra, mert azok tudományos és szakmai kérdésekben a valóban adekvát válasz megadására képtelenek.
A tudományos akkreditációt élesen külön kell választani a tudomány finanszírozásával kapcsolatos döntésektől ez utóbbi esetben természetesen helye van az egyetemen kívüli társadalmi szereplők részvételének. Véleményünk szerint a határozattervezet a minőségbiztosítással kapcsolatban különösen általános és súlytalan. Ennek alapján érdemi minőségbiztosítási rendszert nem lehet kidolgozni, és így annak esetleges elmaradását sem lehetne számon kérni. Szükségesnek tartjuk, hogy záros határidőn belül részletekbe menően kerüljön kidolgozásra az egyetemi minőségbiztosítási rendszer.
A normatív finanszírozás bevezetése feltétlenül előremutató és az intézményeket takarékosságra ösztönző módszer. E normatívának azonban nem intézményekre, hanem szakterületekre kell vonatkoznia, azaz diplománként kell különböznie. Alapvető fontosságú, hogy a normatíva meghatározása a valódi képzési költségek figyelembevételével történjen, és értéke kövesse a képzési költségekben beálló változásokat.
A határozati javaslat adós marad annak a régen megfogalmazott igénynek a kielégítésével, hogy előirányozza az egyes diplomák megszerzéséhez szükséges közvetlen képzési költségek meghatározását, illetőleg az intézmények valódi pénzügyi működésének áttekinthetővé tételét. Ezen vizsgálatok és átalakítások elvégzése nélkül a normatív finanszírozás bevezetése a remélt eredményeknek pusztán egy részét érheti el.
Az állami intézményekben a központi állami tandíj összegének egységesnek, a képzés költségétől függetlennek kell lennie. Az intézményi tandíj csak bizonyos speciális kurzusok esetén fogadható el. A tandíjbevételt kizárólag az intézmény használja fel, és független a normatíva összegétől. A tandíj nem vezethető be a kompenzációs rendszer kialakítása, a rászorultsági igény, valamint a kiválóbb hallgatókat megillető tandíjmentesség feltételeinek kidolgozása nélkül.
Ameddig az állam az állami felsőoktatási intézmények alapműködéséhez szükséges anyagi forrásokat nem képes biztosítani, elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a most alakuló nem állami felsőoktatási intézmények a költségvetés tudományos kutatásra, illetőleg felsőoktatásra szánt anyagi eszközeiből részesüljenek.
A fent említett szövetségek létrejöttéhez módosítani kell a felsőoktatási törvényt, és az akkreditáció feltételévé kellene tenni e szövetségek megalakulását. Álláspontunk szerint ugyanis álszent magatartás az intézményi integrációk meg nem valósulása kapcsán az állam részéről a frissen megadott intézményi autonómiára hivatkozni, hiszen az intézményi szétaprózottság éppen egy elhibázott központi, állami felsőoktatási politika eredménye. Ennek megfelelően elfogadhatatlan számunkra, hogy az állam részéről a vágyak kinyilvánításán túl semmi kézzelfogható intézkedés nem történt a valódi integráció megvalósítása érdekében.
Alapvető fontosságúnak tartjuk a tanárképzés színvonalának emelését, a tanítók és tanárok anyagi megbecsülésének növelését. Ez utóbbi nélkül a jelentkező kontraszelekció miatt a tanárképzés eleve zsákutcába jut, juthat.
Az iskolarendszerű felsőfokú szakképzés programjait lehetőség szerint illeszteni kell az alapozó egyetemi, főiskolai képzéshez, lehetőséget teremtve a hallgatóknak, hogy az itt tanultakat továbbtanulás esetén el tudják ismertetni.
Szükség esetén akár kreditrendszer bevezetése is elképzelhető ezekre a programokra. A fenti tanfolyamokon részt vevő hallgatóknak nappali tagozatos hallgatói jogosítvánnyal kell rendelkezniük, ennek megfelelően figyelembe kell venni őket a felsőoktatásban részt vevő hallgatók létszámának meghatározása során. Emellett ezen tanfolyamok finanszírozására a jelenlegi, a Munkaügyi Minisztérium által finanszírozott támogatási rendszert fenn kell tartani.
Az akadémiai és ágazati kutatóintézetek kutatóinak bevonása a felsőoktatásba hasznos és támogatandó, azonban az oktatói-hallgatói arány megállapításakor a kutatói, illetőleg oktatói státus összemosása indokolatlan és káros, és a tudományos sokszínűséget veszélyeztető létszám-leépítéshez vezethet.
A szervezett PhD-képzés megteremtése egyik nagy vívmánya volt a felsőoktatási törvénynek.
A képzés megkezdődött, és már ma is látható, hogy az elképzelés és a gyakorlati kivitelezés sajnos már távol áll egymástól.
Leszögezhetjük, hogy a graduális képzést közvetlenül követő három év alatt általában nem lehet a sokak által hangoztatott kandidátusi színvonalú követelményeknek eleget tevő doktori felkészülést elvégezni, azaz a PhD-fokozatot megszerezni.
Véleményünk szerint el kellene végre dönteni és egyértelműen kinyilvánítani, mi a doktori képzés elsődleges célja: magasan kvalifikált, tudományos fokozattal rendelkező szakemberek képzése vagy csupán olcsó munkaerő biztosítása az egyetemi oktatáshoz. Ha mindkét célt fontosnak tartjuk és meg kívánjuk valósítani, úgy részben a tudományos fokozat szintjét a sejteni engedettekhez képest le kell szállítani a hároméves képzés során teljesíthető szintre, illetve szükség szerint predoktori, posztdoktoranduszi ösztöndíjak meghirdetésével a képzési időt meg kell növelni két-három évvel.
A fokozat megszerzéséhez támasztott követelmények teljesítése érdekében érdekeltté kell tenni már a képzés folyamán is mind a doktoranduszokat, mind a témavezetőket a végzett munka szakterületnek megfelelő publikálásban, továbbá az alapképzéshez hasonlóan ki kell alakítani egy minőségbiztosítási rendszert.
Továbbá egyensúlyba kell hozni a képzésre, kutatásra és oktatási tevékenységre fordított időt, így a jelenlegi tipikus intézményi gyakorlathoz képest korlátok közé kell szorítani az oktatói vagy oktató jellegű tevékenységre szánt időkereteket.
Lehetőséget kell teremteni a kutatáshoz szükséges anyagi és technikai feltételek megteremtéséhez. Indokoltnak tartjuk mind garanciális, mind célszerűségi szempontból, hogy a doktorandusz után az intézményeknek juttatott képzési normatíva minél nagyobb százalékát a képzést folytató tudományos műhely közvetlenül kapja meg, illetve hogy a pénzek felhasználása során a doktoranduszt bizonyos mértékig egyetértési jog illesse meg, sőt szükség szerint maga használhassa azt fel.
(12.20)
A doktori képzési rendszer de jure és de facto rendezetlensége a legnyilvánvalóbban az egyes doktorandusz státuszok, az azok tartalmát jelentő jogok és kötelezettségek teljes tisztázatlanságában mutatkozik meg. A jelenlegi tág, hézagos szabályokat az intézmények eltérően értelmezik, és így pusztán szokás beszélni állami és nem állami nappali tagozatos, levelező, valamint egyéni felkészültségű vagy egyéni képzésben részt vevő doktoranduszokról.
Végül: sürgősen rendezni kell a fejlett országok gyakorlatának alapulvételével az oktatók bérezését. A vezető oktatók fizetésének a kidolgozandó oktatói követelményrendszer teljesítése esetén a közalkalmazotti bérskála megfelelő bővítésével el kell érnie az államapparátus vezető beosztásaiban dolgozó köztisztviselők fizetését.
Egyelőre ennyit erről, és köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)