Dornbach Alajos (SZDSZ)
DR. DORNBACH ALAJOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Négy éve visszatérő témája az Országgyűlésnek a politikai okból vagy faji, vallási, nemzeti okból üldözöttek személyes szabadsága korlátozása miatti kárpótlás, egyáltalán a kárpótlás kérdése. Több évtizedes adósságot kell törlesztenie a magyar törvényhozásnak. Két diktatúra váltotta egymást. A totális állam gépezete állampolgárok tíz-, sőt százezreit korlátozta szabadságában, a diktatúrák több tízezer honfitársunk pusztulásához vezettek. Pusztultak magyar állampolgárok a zöld-barna diktatúra jóvoltából, pontosabban annak felróhatóan a második világháború éveiben; pusztultak a diktatúra "jóvoltából" a Gulágon, pusztultak Auschwitzban, a megsemmisítő táborokban. De a kárelszenvedésnek, a személyes szabadság korlátozásának olyan széles skáláját produkálták a diktatúrák, hogy alig lehet felmérni az elszenvedett sérelmeket. Elemi erővel fogalmazódott meg az igény, hogy a károkért jóvátételt kell adni.
A Német Szövetségi Köztársaság, amelyik 1945 után tíz évvel már a gazdasági csoda országaként szerepelt a szóhasználatban, 1957-ben hozta az első kárpótlási törvényeket. Mindezt azért említem, hogy érzékeltessem: az új demokratikus Német Szövetségi Köztársaság a kárpótlás nagy feladatát akkor vállalta, amikor gazdasági feltételrendszere arra már fedezetet biztosított.
Magyarországon sokkal nehezebb volt a helyzet. A rendszerváltás után evidens volt, és a politikai pártok egyetértettek abban, hogy az üldözöttek, a sérelmet szenvedettek számára jóvátételt kell nyújtani. Azonban a gazdasági feltételek hiányoztak és hiányoznak ma is, ezért nem lehet beszélni Magyarországon kártérítésről. Jog és erkölcs szerint a másnak jogtalanul okozott kárt maradéktalanul meg kell téríteni. Azonban ebben az esetben a kártérítésnek nem kézzelfogható a felelőse. Országok felelőssége megoszlik, illetve egybemosódik. Magyarországon mindkét történelmi periódusban akár a fasiszta diktatúra, akár a kommunista hatalomátvétel utáni időszakban voltak olyan periódusok, amikor magyar hatóságok közreműködése nélkül idegen hatalmak okoztak károkat. Ugyanakkor számos esetben, az események számos fázisában az idegen hatalmakkal kollaboráló magyar kormányok aktívan közreműködtek. Igaz ez az 1940 előtti magyar kormányok esetében is, hiszen a zsidótörvények, de különösen a nyilas uralom alatt a nyilas kormány rendeletei és intézkedései aktív közreműködést biztosítottak; de igaz ez 1945 utánra is, amikor a Rákosi-kor hatalmi gépezete természetesen egy idegen hatalom által a magyar népre rákényszerítve, a feltételrendszereket nemegyszer idegen hatalom által meghatározva aktívan közreműködött a károk előidézésében.
(16.30)
Tehát a magyar állam felelősségét az új parlament a rendszerváltás után lényegében deklarálta, megalapozta a felelősség jogi hátterét azzal, hogy meghozta a semmisségi törvényt, amelyben kilátásba helyezte a megsemmisített bírói ítéletekkel kapcsolatosan a kártérítés, illetve a kártalanítás jövőbeni rendezését.
Az Alkotmánybíróság nem egy döntésében világosan elemezte, hogy formális jogi kötelezettség a magyar kormányt, illetve a magyar államot nem terheli vagy nem terhelte a rendszerváltás előtt; azonban a rendszerváltás parlamentje a parlamenti pártok közös elhatározásával felvállalta és megalapozta azt a felelősséget, amely az általános erkölcsi megítélés szerint egy létező felelősség.
S itt vissza kell kanyarodnom 1988-ra, amikor a témával foglalkozó első magyar társadalmi szervezet, a Történelmi Igazságtételi Bizottság megfogalmazta a követeléseit. Ez a testület amelynek alapítói között a későbbi különböző politikai pártok alapítói megtalálhatók voltak , hitet tett amellett, hogy a sérelmet szenvedetteknek biztosítani kell a politikai, jogi és erkölcsi jóvátételt. Anyagi jóvátételről ez a testület nem beszélt. Későbbi állásfoglalásában ezzel is foglalkozott és azt deklarálta, hogy anyagi kárpótlás csak a rászorultság elvei szerint adható, mert nincsenek meg az anyagi feltételek.
Később a rendszerváltás utáni Országgyűlés 1990 után ebben a kérdésben másként foglalt állást. Alanyi jogon, rászorultság vizsgálata nélkül hitet tett bizonyos mértékű korlátozott kárpótlás mellett, azonban ez a kárpótlás is mint az utólag kézzel fogható ténnyé vált , több mint 200 milliárd forint fizetéssel terhelte meg a magyar állam költségvetését.
Ezeket a tényeket figyelembe kell venni. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy mulasztásos alkotmánysértés terheli az Országgyűlést, mivel a korábban meghozott kárpótlási törvények a sértetteknek, a sérelmet elszenvedetteknek nem minden körére terjed ki. Az első és a második kárpótlási törvény, amely a személyi sérelmekkel foglalkozik, kilátásba helyezte az első körökből kívülrekedtekre a kárpótlás szabályozását. Ennek a kötelezettségének kíván most eleget tenni az Országgyűlés, amikor tárgyalja a kormány által benyújtott törvényjavaslatot.
Zsinórmérce az Alkotmánybíróság álláspontja szerint is az, hogy a sértetteket egyenlő méltóságú személyként kell kezelni. A legkülönbözőbb sérelmeket szenvedték el az állampolgárok személyi szabadságuk korlátozása terén, illetve életüktől a legkülönbözőbb módon fosztották meg őket. A borzalmakról legalábbis az idősebb nemzedékek személyes emlékeket őriznek, és ennek könyvtárnyi irodalma van. A borzalmak nem összehasonlíthatók. Az a mérincsélés, amely egyes álláspontot képviselők részéről történik, hogy szembeállítják a különböző sérelmeket, sehová nem vezet.
Az ország teljesítőképessége korlátozott. Ez azt jelenti, hogy nem lehet egy korábbi át nem gondolt vagy kellően át nem gondolt döntést irányadónak tekinteni a későbbiekben. Tudjuk jól, hogy az 1992-ben megalkotott kárpótlási törvényben azoknak a magyar állampolgároknak a hozzátartozói számára, akiket bírói ítélet alapján kivégeztek, vagy akiket büntető eljárás során vagy büntetés-végrehajtás során hatósági közreműködéssel életüktől megfosztottak tehát ahol a hatóságok aktív felróható magatartást tanúsítottak az életvesztés során , a túlélő házastárs, illetve gyermek, bizonyos esetben testvér és szülő számára 1 millió forintos, illetve 500 ezer forintos kárpótlást szavazott meg az Országgyűlés.
Most, amikor vizsgáljuk, hogy milyen kárpótlás és milyen feltételek mellett illesse meg a sérelmet elszenvedettek tágabb köreit, igen sokan ezt a mércét kívánják alkalmazni. Diszkriminációról beszélnek, mert a törvényjavaslat 300 ezer forint kárpótlást helyez kilátásba azoknak, akik az életüket deportálás, a II. világháború során alkalmazott olyan személyiszabadság-korlátozás során vesztették el, amelynek célja vagy motívuma faji, vallási vagy nemzeti szempont volt, vagy akiket egyszerűen a békeszerződés után hadifogolyként kényszer-munkatáborban visszatartottak és ott vesztették az életüket. Több százezer magyar állampolgár vesztette el így az életét.
Tisztelt Országgyűlés! Ha ezekben az esetekben azt a logikát követnénk, hogy a bírói ítélet alapján és a büntetőeljárás során életüket vesztettek számára megállapított 1 millió forintot tekintjük irányadónak, akkor itt esetleg több száz milliárd forintos kárpótlást kellene kifizetni. Úgy vélem, mindenki számára világos, hogy ez teljesíthetetlen.
Az 1992-ben meghozott törvény szerint a bírói ítélet alapján életüket vesztettek esetében 1124 túlélő házastársnak folyósított a Kárpótlási Hivatal személyenként 1 millió forintos kárpótlást. A gyermek, illetve az oldalági rokonok részére kifizetett fél millió forintos összeget is figyelembe véve összesen kevesebb, mint 2500 jogosulttal kellett számolni. A további kárpótlás esetében azonban a jogosultak körétől függően több tízezer, de esetleg több százezer jogosulttal kell számolnunk.
Nem negatív diszkrimináció, ha az anyagi lehetőségeket figyelembe véve a mércét máshol vonjuk meg. Gondos vizsgálat tárgyává kell tenni egyrészt a jogosultak körét, hogy a jogosultak körének a meghatározásánál a méltányosság szempontjai érvényesüljenek és az egyenlő elbánás elve ne csorbuljon. Az azonos ismérvek alapján kárpótlás alá esőknél azonos szempontoknak kell érvényesülniük, és ilyen feltételek mellett a kárpótlás összegének is azonosnak kell lenni.
A költségvetés teherbíró képessége azonban kizárja azt, hogy a jogosultak 1 millió forintos kárpótlást kaphassanak. Bármennyire is egyetértünk azzal, hogy az emberi élet pénzben ki nem fejezhető, az elvesztett emberi életért a kárpótlást pénzben nem lehet meghatározni. Csak nagyon-nagyon korlátozott lehetőségeket jelent az anyagi kárpótlás. Azonban az anyagi kárpótlás mértéke az ország teherbíró képességének a függvénye, és mint ahogy az Alkotmánybíróság is ebben a kérdésben döntött ez olyan mérce, amely kizárja a diszkriminációra való hivatkozás lehetőségét.
Tisztelt Országgyűlés! A Szabad Demokraták Szövetsége egyeztetve koalíciós partnerével arra az álláspontra helyezkedett, hogy az általános vitát lezárni most még nem lehet.
Szakértői tárgyalások folynak annak vizsgálatára, hogy az optimális megoldást megtaláljuk. A költségvetés lehetőségeinek figyelembevételével kell meghatározni a méltányosság és az egyenlő elbírálás elvének minél tökéletesebb érvényesülése mellett a jogosultak körét, illetve a kárpótlás összegét.
(16.40)
Felmerült az a kérdés, hogy vajon hátrányos megkülönböztetést jelent-e az, ha a különböző kárpótoltak kategóriái esetében a kárpótlásra jogosult hozzátartozók körét nem azonosan határozzuk meg. Az Alkotmánybíróság ennek a lehetőségét is nyitva hagyja, különösen arra tekintettel, hogy a különböző csoportoknál más-más mértékű kárpótlásról, illetve más-más tömegről van szó. Nem mindegy, hogy 1100 embert kell kárpótolni, vagy 30-40 ezer embert.
Tehát, tisztelt Országgyűlés, arra kérem képviselőtársaimat, hogy a kérdést higgadtan, józanul tekintsék át. Azt kell kérnünk azoktól a magyar állampolgároktól, akik érdekeltek az ügyben, hogy józan mértéktartással vegyék figyelembe az ország teherbíró képességének a határait.
A Szabad Demokraták Szövetsége koalíciós partnerével és remélhetőleg az ellenzéki pártokkal ki tud alakítani olyan álláspontot, amely józan megoldást jelent. Jól tudjuk, hogy 1971-ben a Német Szövetségi Köztársaság a magyar kormánnyal, illetve az üldözöttek akkori érdekképviseleti szervezetével kötött egy megállapodást. Azonban nyomatékkal kell hangsúlyoznom, hogy annak a megállapodásnak az alapján kizárólag vagyoni hátrányok elszenvedéséért történt egy minimális összegű kárpótlás folyósítása. Tehát ez nem vonható be ebbe a körbe.
Számítanunk kell arra is, hogy határon túl élő, tehát külföldön élő olyan volt magyar állampolgárok, akik 1945 előtt vagy 1945 után ezeket a sérelmeket elszenvedték, szintén kívánnak kárpótlási igényt érvényesíteni. Nyilván őket sem lehet ez elől elzárni. Azonban ebben az esetben mérlegelés tárgyává kell tenni, hogy ha egy külföldön élő magyar állampolgár például a náci megsemmisítő táborokban bekövetkezett halálesetek miatt kapott külföldön kárpótlást, az hogyan, milyen mértékben legyen figyelembe vehető annak érdekében, hogy ne olyanok kapják a korlátozottan rendelkezésre álló fedezetből a kárpótlást, akik más módon már részben, vagy egészben részesültek kártalanításban.
Tehát, tisztelt Országgyűlés, módosító javaslatokat kívánunk kidolgozni, és ezeknek a megtárgyalásában szeretnénk véleményt cserélni a többi parlamenti párt szakértőivel, a témával foglalkozó képviselőivel. Ezért az általános vita lezárásának elhalasztását kérjük, annak dacára, hogy tudjuk, az Alkotmánybíróság által a törvény meghozására meghatározott határidő vészesen közeledik. Úgy vélem azonban, kisebb baj származik abból, ha egy vagy két hét késedelmet szenved az Alkotmánybíróság által meghatározott határidőhöz képest a törvény meghozatala, mintsem elhamarkodottan olyan döntést hoznánk, amely akár az érintettek számára nehezen elfogadható, nem kellően árnyalt döntés, akár a költségvetést hozza olyan helyzetbe, hogy teljesíthetetlen kötelezettségeket rovunk rá.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)