Torgyán József (FKGP)

1995. szeptember 17.

DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Én úgy gondolom, azzal mindenki egyetérthet, hogy a most beterjesztett törvényjavaslat az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló T/1268. szám alatt beterjesztett törvényjavaslat óriási indulatokat keltett.

(18.20)

Az indulatok több okból is érthetőek, de legyen szabad mindenekelőtt egy olyan indulati elemet megjelölnöm, amely mindenképpen elkerülhető lett volna, nevezetesen az abból fakadó indulatok, hogy sokan nem látják, miszerint itt egy meglévő törvény viszonylag kis terjedelemben való módosításáról van szó. S ha ezt jobb propagandával előre feltárta volna az igazságügyi kormányzat, talán nem okozott volna olyan jogos indulatokat, mint ahogy az bekövetkezett.

Tehát nem árt, ha mindenki tudja, hogy ez a Ház most nem egy új törvényt alkot, hanem egy hatályban lévő törvényt módosít. A törvény módosításánál az alkotmánybírósági döntés az Országgyűlés számára irányadó szempontokat előírt, ez tehát megint csak a törvény módosításának vonatkozásában felállítja a kellő korlátokat a Háznak. És talán megemlíthetném rögtön, hogy noha tökéletesen igaza van Dornbach képviselő úrnak abban a körben, hogy érdemes lenne a törvénymódosítást visszavenni és újra átgondolni, vajon milyen módosításokat lenne helyes az alaptörvényen végrehajtani, erre az én megítélésem szerint aligha van lehetőség, hiszen az alkotmánybírósági döntés amint már az előbb is jeleztem köti a Házat.

De talán nem lehet csodálkozni a keltett indulatokon azért sem, mert megítélésem szerint az elmúlt ötven év talán a magyar történelem legtöbb szenvedést hozó ötven éve, és a törvény ezt az időszakot öleli fel. Úgy gondolom, ebben az időszakban a sokszor szinte elviselhetetlen mérvű szenvedések olyan sora keletkezett, amely az indulatokat természetesen gerjeszti. Nem árt azt sem figyelembe venni, hogy ez az alaphelyzet szinte az egész magyar népre kiterjedt.

Legyen szabad mindjárt előrebocsátanom, hogy én távolról sem értek egyet azzal a jogfelfogással, mintha lennének különbségek az élet elvesztésének különböző módozatai között, noha elviekben természetesen ezt senki nem kívánja elvitatni; nyilván igen jelentős módozatok lehetnek abban. De én igazán nem tudok ma, ötven évvel később különbséget tenni a között. Mondjuk, a görög katolikusokat elhurcolták Kárpátaljáról a Gulág-szigetekre, és szörnyűséges szenvedések közepette vesztették életüket gyerekek, asszonyok, idősek, harcolók, nem harcolók, mindenki, akit elhurcoltak, hiszen egész vidékeket ürítettek ki egyszerre ilyen célból. Rendkívül nehéz lenne most utólag azt mondani, hogy ez a halál nem olyan halál, mintha teszem azt, náci koncentrációs táborba hurcolták volna el. Úgy gondolom tehát, nagyon nagy hiba, szinte bűn lenne az, ha mi most a mérhetetlenül sokat szenvedett magyar nép között különbséget tennénk, és azt mondanánk, hogy ez jobban szenvedett, mint a másik. Mert ki tudná megmondani, hogy vajon az az anya szenvedett-e többet, aki látta, hogy a gyermeke miként éhezik mellette és miként ragadja el tőle lassan a halál, mint ha netán valami durva külső közbeavatkozás következtében ez sokkal gyorsabban következett volna be?!

Én tehát úgy gondolom, az egész magyar nemzet minden lakosát kell az alatt érteni, amikor a szenvedő magyar népről beszélünk, és ne tegyünk olyan érdemben különbséget, ami most, ötven évvel később az élők között keltene indokolatlan, értelmetlen feszültségeket.

Talán külön megemlíthetném, hogy vajon hogyan lehetne ma különbséget tenni a meggyilkoltak meggyilkolási minősége között, mondjuk, amikor jól tudjuk, hogy a Vajdaságban meggyilkoltak hozzávetőlegesen ötvenezer magyart, Szlovákiában meggyilkoltak százezer magyart, a Don-kanyarban vágóhídra vittek kétszázezer magyart talán nem veszik rossz néven, ha megemlítem: köztük a feleségem édesapját is. És talán megemlíthetném azt is, hogy a sok tízezer vagy százezer ártatlanul elhurcolt magyar most attól függetlenül, hogy azért hurcolták-e el, mert görög katolikus volt, vagy azért hurcolták el, mert valamilyen seregnek hiánya volt a létszámot illetően, esetleg azért, mert a zsidó hit volt az, ami az őseitől rászármazott, vagy azért vitték el, mert a másikra meg a görög katolikus hit hozta ugyanazt a sorsot , tehát az a sok százezer magyar, akit zsidóként hurcoltak el, éppúgy szenvedett és éppúgy szörnyűségek következtében vesztette életét, mint az a sok százezer magyar, akit más ok miatt hurcoltak el. Nagyon nagy hiba lenne akár kisebbségeket diszkriminálni, de épp olyan hiba lenne többséget diszkriminálni!

Éppen azért tehát, hogy végre az egész folyamat úgy lezárható legyen, hogy az emberi méltóságban ne essék sérelem, nem szabad különbséget tenni ember és ember szenvedése között. Én nem is itt látom az egész törvénynek az alaptörvénynek meg a módosításnak a szörnyű nagy hibáját, hanem tessék nekem megengedni, hogy én arra utaljak: eleve már az alaptörvény is a '92. évi XXXII. törvény is a legkényesebb kérdéseket meg akarta kerülni. Hiszen tessék megnézni, hogy a preambulum erről hogyan árulkodik! Hát mindössze három nagyon kis bekezdésből áll az egész preambulum, megkerülve minden kényes kérdést! Úgy gondolom, a törvénymódosítás is ugyanebben a hibában leledzik.

Miért állítom én ezt? Azért, mert amikor a beterjesztett alaptörvény, majd a módosítvány az egyes kérdésekről szól, a közhangulatot leginkább izgató kérdéseket nem kellő nyíltsággal tárgyalja. Igen sokan nem tudják, hogy az egyiknek miért jár kárpótlás, amikor a másiknak nem jár; arról már nem is beszélvén, hogy egyáltalán helyes-e a törvény konstrukciója, hogy kárpótlást ad akkor, amikor jogtalanul elvették valakinek az életét. Hát vajon a jogtalanságnak a kárpótlás lenne a jogi megfelelője a másik oldalon?

(18.30)

Úgy gondolom, igen tisztelt Ház, lehet természetesen azt mondani, hogy ex gratia jár a kárpótlás. Nem tudom, hogy jó kifejezés-e ez a mérhetetlenül sokat szenvedett magyar nép esetében. Én nem használnám ezt a kifejezést. A Kisgazdapártnak mindig is az volt az álláspontja, ezt az egész kérdést úgy kellett volna lerendezni, hogy a vagyoni kárpótlásra egy fillért nem lehetett volna adni, hanem a reprivatizáció alkalmazásával 1990. május 2-án, a parlament hivatalba lépésekor rögtön intézkedni kellett volna... (Taps a Független Kisgazdapárt soraiban.) ...és egy tollvonással visszaállítani az eredeti állapotot ahogy az történt a magyar történelemben már korábban is , és ennek következtében maradt volna pénz a politikai okból és az életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlására vagy kártérítésére. Mert úgy gondolom, ha valakit jogtalanság ért, akkor nem kárpótlás, hanem kártérítés jár a részére, teljes reparáció. Lehetett volna azt mondani, hogy a magyar államnak most erre nincsen pénze, de a teljes reparáció elvét nem lett volna szabad sérteni.

Úgy gondolom, végül is erre azért nem került sor, mert a hatalom nem merte kimondani az igazságot. Mi az igazság? A Független Kisgazdapárt álláspontja szerint a magyar állam szempontjából kétféle módon kellett volna megközelíteni a teljes problémaköteget. Mégpedig egyrészt meg kellett volna vizsgálni, hogy vajon a nagyhatalmak, illetőleg a hatalmak megszállása következtében milyen károk, milyen események következtek be. Meg kellett volna vizsgálni tehát külön a minket megszálló hatalmak felelősségét, és a másik oldalról világosan el kellett volna választani azokat az eseteket, amelyekért viszont a magyar állam tartozik felelősséggel. Ez az a rendkívül lényeges pont, ahol sem a '92-es törvényalkotók, sem a jelenlegi módosítók nem mertek belemenni a kérdés lényegébe. Pedig erről a helyről ki kell mondanom a Független Kisgazdapárt nevében, hogy nemcsak a magyar állam felelőssége merül fel a kártérítések tekintetében, hanem a megszálló hatalmaké is, és bizony sort kellett volna keríteni arra, hogy a megszálló hatalmak felelősségét nevesítsük, kimondjuk, hogy mi az, amiért a megszálló hatalmak felelnek és mi az, amiért a magyar állam felel. Úgy gondolom, hogy adott esetben a magyar állam diszkrecionális jogkörén belül alkalmazott olyan kényszerintézkedés, mint mondjuk a munkaszolgálat esetében nem lehet vitatkozni azon, hogy ebben az esetben a magyar állam felelőssége áll fenn. Ugyanakkor azt sem lehet elvitatni, hogy teszem azt, a náci megszállók által tett intézkedések semmiben sem különböznek a szovjet megszállás alatt bekövetkezett borzalmaktól, és mindkét esetben nevesíteni kellett volna, hogy most a náci megszállókat terheli-e a felelősség vagy pedig a szovjet megszállókat.

Itt az a pont, ahol ki kell mondanom, sajnos az egész kérdés az egész törvénynél vizsgálat tárgyát nem képezte, ennek következtében már a '92-es törvényalkotó is megelégedett azzal, hogy a magyar állam nem rendelkezik kellő anyagiakkal ahhoz, hogy az életüket és szabadságukat vesztett személyek kártérítését rendezze. Ezért csak egy korlátozott méretű kárpótlásban gondolkodik, és ugyanezt a koncepciót követi mondjuk ki őszintén a jelenlegi kormány is. Annyiban nyúlt hozzá ehhez a törvényhez, amennyiben az Alkotmánybíróság döntése értelmében hozzá kellett nyúlnia, de most is ügyel arra, hogy lehetőleg minél kevesebb pénzből megússza az egész törvénymódosítási folyamatot. Pedig a célnak nem annak kellene lennie, hogy megússza a magyar állam, hanem annak kellene lennie, hogy ha valakit ilyen sérelem ért, akkor miként lehet neki kártérítést nyújtani.

Éppen ezért, ha mód volna rá, akkor a magunk részéről sem zárkóznánk el attól, hogy akár rövid ideig, de minél hatékonyabban üljünk le és beszéljük meg, melyik az a kör, ahol növelni lehetne a jóvátehetetlen borzalmak valamiféle kárpótlását. De úgy gondoljuk, hogy alapvetően az egész koncepció elhibázott, mert nem kárpótlás, hanem teljes kártérítés jár. Emlékszem arra, amikor Borics Gyula még az állampárt parlamentjének utolsó ülésén ebben a házban történt felszólalásakor én akkor, mint az Ellenzéki Kerekasztal egyik képviselője, ott ültem a hallgatóság soraiban, láthattam, hallhattam elismerte, hogy teljes kártérítés jár, de ezért most már az akkori kormány az utolsó ülésén felelősséget vállalni nem tud, a következő kormányoké lesz a feladat, hogy kidolgozzák az ezzel kapcsolatos előterjesztéseket.

A különböző kormányok azóta ezt a kérdést csak egy bizonyos körben ismerték el, nevezetesen abból kiindulva, hogy nincs pénzük. Csakhogy a jogosulatlanságot soha nem abból a szempontból kell helyrehozni, hogy a károkozónak, a károkozásért felelősnek vajon van-e pénze vagy nincsen pénze, hanem a károsult szempontjából kell a kérdést megvizsgálni.

Úgy gondolom, és a Független Kisgazdapárt álláspontja ebben töretlen, hogy ami Magyarországon történt, tehát hogy a vagyoni reparáció helyett, a reprivatizáció helyett végül is egy olyan helyzetet teremtettek, amikor is a kárpótlás során tulajdonképpen a károkozók jutottak hozzá a károsultak vagyonához és mindezt egy anyagi kárpótlás keretein belül, egy licitrendszeren belül produkálták, amikor is a magyar állam pénze kifogyott... (Gellért Kis Gábor: Ez nem az a törvény!) ...akkor úgy gondolom, hogy ezzel tulajdonképpen az életüktől és szabadságuktól megfosztottak elől vették el a lehetőséget. Kiabálhat Gellért Kis Gábor, ahogy akar, itt a fülem mellett, de a kettő közti összefüggést illenék észrevennie. Hiszen ezt az egész helyzetet végül is nem mi teremtettük, mi ennek az egész eseménysorozatnak a károsultjai voltunk, és legyen szabad rámutatnom arra, a Független Kisgazdapárt álláspontja az, hogy éppen a kárpótlási törvények elfogadhatatlan, rossz konstrukciója miatt nem lehet az egész kérdés igazságos rendezését most itt a Ház előtt lebonyolítani. És akárkinek az érzékenységét sértem, ez az állítás akkor is igaz. Úgy gondolom, ezért van az, hogy most arról beszélünk, vajon a deportált életvesztése miféle életvesztésnek bizonyul, hogy vajon a munkaszolgálat milyen munkaszolgálatnak bizonyul, hogy a harcoló alakulat melletti nem harcoló munkaszolgálatos mikor kerül olyan helyzetbe, hogy harcolóként kell felfogni és mikor nem harcolóként.

(18.40)

Igen tisztelt képviselőtársaim, lássuk be, hogy ez játék a szavakkal! Játék azért, hogy a károsult hozzátartozója, vagy netántán maga a károsult ne kapja meg azt, amire jogosult lenne.

Ezért a Független Kisgazdapárt álláspontja a beterjesztett törvényjavaslat, illetőleg annak módosítása tekintetében az, hogy természetesen maga az a szándék, az a kis továbblépés, ami a módosítás következtében bizonyos rétegek helyzetén valamicskét javít, önmagában dicsérendő, de rendkívül kevés, de távolról sem igazságos, és a kérdés valóságos rendezése ugyanúgy elodázódik, mint ahogy elodázódott 1992-ben. Nem kell hozzá nagy politikai prognosztíció, hogy már most jelezzem: ahogy az 1992-es rendezést most, 1995-ben módosítani kellett már előre látom , úgy az 1995-ös módosítást is tovább kell módosítanunk ahhoz, hogy végül is ezt a kérdést lezárhassuk. Ez a Független Kisgazdapárt álláspontja, és én kérem, hogy ezt szíveskedjék átgondolni, és esetleg a kormánytöbbségnek javaslom ezen szempontok figyelembevételével az egész kérdést újrarendezni. Köszönöm a türelmüket. (Taps az FKGP padsoraiból.)