Bányász Jánosné (MSZP)
BÁNYÁSZ JÁNOSNÉ DR. (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Ház! A kormány által beterjesztett határozati javaslat 2005-ig tervezi megszabni azokat a kereteket, amelyekben a magyar felsőoktatás mozgástere, ha úgy tetszik kényszerpályája megjelölhető. Azt hiszem, hogy ez a határozati javaslat önmagában ennek a keretrendszernek a kijelölésére nem elegendő. Együtt kellene kezelnünk a felsőoktatásra vonatkozó modernizációs elképzelésekkel és a felsőoktatás normatív finanszírozási lehetőségeivel. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezen dokumentumok elkészüléséről és tartalmáról is vannak bizonyos ismereteim. Tehát ha együtt képzeljük el a három, felsőoktatásra vonatkozó javaslatot, akkor úgy gondolom, hogy a határozati javaslat mégis és önmagában is alkalmas egy parlamenti vitára. Feltétlenül indokoltnak tartom a keretek meghatározását, hiszen a felsőoktatásban évek óta zajlik átalakulási folyamat, részben kormányzati döntéseknek köszönhetően, részben az intézmények természetes megújulási tevékenységével összefüggésben, az utóbbi időben sajnos kényszerű gazdasági helyzetünk miatt akár az ágazat, akár az egész gazdaság túlélési esélyeit javítandó. Ezek a változások ráadásul egy olyan időszakban szűkítik a felsőoktatás mozgásterét, amikor az történelmének egy nagy mennyiségi felfutó időszakában van. Az előttem szóló képviselők közül többen is említették, a magyar felsőoktatás egyik sajátossága az, hogy a GDP felsőoktatásra jutó hányadából viszonylag kevés hallgatót fogad be az intézményekbe, ugyanakkor viszonylag jó a diplomakibocsátási arány. Tehát a felsőoktatással kapcsolatban egy sor intézkedést pro és kontra indokolni lehet. Említettem, hogy a felsőoktatás felfutóban van a hallgatói létszámot illetően, tehát egy mennyiségi felfutás állapotában leledzünk és erről beszélhetünk.
A részletes vitában hozzászólni kívánók figyelmét azonban szeretném arra is irányítani, hogy a hallgatói létszámnövelést túl a finanszírozási, elhelyezési, infrastrukturális gondokon még egy szemléletváltásnak is követnie kell. Ez a szemléletváltás pedig elsősorban azon kell alapuljon, hogy a közvélemény, a közgondolkodás képes-e tolerálni azt, hogy akit felvesznek felsőoktatási intézménybe, az esetleg több, egyre keményedő szűrőn átjutva vagy át nem jutva nem jut el feltétlenül a diplomáig. Tehát a megnövekedett hallgatói létszám nem feltétlenül fog megnövekedett diplomás létszámhoz vezetni, a kibocsátott diplomák oldaláról nézve a dolgot.
Továbbá még azt is figyelembe kell venni, hogy a közvélemény ma úgy gondolja, hogy a diploma nagyon jó elhelyezkedési lehetőségeket jelent, miközben szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a diplomásnak magának kell megkeresnie ezt a lehetőséget a közigazgatás, a közalkalmazotti szféra, a vállalkozás akár állami, akár magánvállalkozás , az üzleti élet keretei között, ahol tudását konvertálhatja, tudását megélhetési lehetőségre váltja át.
Úgy gondolom, ha a létszámról beszélünk amivel egyébként a határozati javaslat 1. pontja foglalkozik , akkor nem kerülhetjük meg ehhez kapcsolódóan a határozati javaslat 3. pontjában szereplő törekvést, miszerint növelni kell az esti, a levelezős, tehát részidős, valamint kiegészítő és távoktatási formákban részt vevő hallgatók számát. Ezzel kapcsolatban szeretném felhívni, talán nem először erről a helyről, a figyelmet személy szerint én először, de más képviselőtársaim is utaltak már erre , hogy a magyar felsőoktatás korábbi tapasztalatai elgondolkodásra intenek ebben a kérdésben. Korántsem biztos, hogy az esti és levelező tagozaton szerzett diplomának ugyanolyan a társadalmi értéke, mint a nappali tagozaton szerzetté.
Ha ehhez még hozzáveszem azt, hogy a normatív finanszírozási rendszer azokat a képzési formákat próbálja preferálni, tehát az állami hozzájárulás ott lesz a legnagyobb, ahol első, felsőfokú és lehetőleg nappali tagozaton szerzett diploma jelenik meg, akkor talán arra is ügyelni kell, hogy a részidős és kiegészítő képzés ne lehessen esetleg a kontraszelekció eszköze, hanem próbálja megőrizni az eddig még oly nehezen tartott esélyegyenlőséget.
A tervezet foglalkozik az önálló hallgatói munka arányának növelésével. Úgy gondolom, ez egy olyan terület, ahol a felsőoktatásnak még lehetőségei és köteles feladatai vannak. A magyar felsőoktatási rendszer nemzetközileg elismert. Ezt a teljesítményt óriási tanári munkával és valamennyivel passzívabb hallgatói hozzáállással lehetett elérni. Azt hiszem, a diplomák piacképességét fogja növelni, ha a hallgatói munka, az önállóságra szoktatás és a kreativitás nagyobb szerepet kap már a tanulmányok folyamán.
Egy vidéki felsőoktatási intézménykör ismerőjeként azt is meg merem fogalmazni, hogy itt még infrastrukturális tartalékok is akadnak. Személyes tapasztalataim szerint az utóbbi körülbelül tíz évben a felsőoktatási intézmények meglehetősen változatos forrásokból igen nagy technikai bázisra ha úgy tetszik: hardverre tettek szert, amelynek a kihasználása pillanatnyilag még nem megfelelő, és amelyekben még további tartalékok vannak. Természetesen nem úgy gondolom, hogy a technikai eszközöket mindenképpen a tanári létszámmal kell összevetni és további megszorításokat alkalmazni, csupán arra szeretnék utalni, hogy az oktatás különböző területein lehetne vagy lehet is még az intézményeknél már meglevő eszközöket használni.
Számomra aki elsősorban főiskolai körökben vagyok járatos és ismerős van egy vonzó pontja ennek a tervezetnek, amely az átjárhatóság vagy ahogy Dobos Krisztina képviselőtársam említette vagy példákkal utalt rá az áthallgatás lehetőségét általánosabbá teszi. Én ezt összekapcsolnám a felsőoktatási integráció témakörével, mégpedig elsősorban azzal az elképzeléssorral, amely néhány vidéki városban többkarú főiskolai integráció megteremtését teszi lehetővé. Tudom azt, hogy szerencsés helyzetben levő budapesti intézmények között, vagy olyan vidéki városokban, ahol az universitasok már megerősödőben vannak, kisebb gond az átjárhatóság és az áthallgatás kérdése. A főiskolás városokban, vagy olyan településeken, ahol csak főiskolák vannak, sőt akár egyetemek vagy főiskolák vonatkozásában azonban itt nagyon komoly kormányzati tennivalók vannak, ezért örülök, ha ennek a jogi feltételei a határozati javaslat elfogadását követően megteremtődnek. Természetesen abban az esetben, ha az integráció elsősorban stratégiai célokat szolgál, nem pedig rövid távú érdeket szolgáló kényszertakarékosság eszköze.
Úgy gondolom ugyanis, hogy a felsőoktatás a szó klasszikusan szép értelmében egy konzervatív ágazat. A felsőoktatás változásai ugyanis nagyon lassan érnek be. Ahhoz, hogy egy új felsőoktatási struktúra meghonosodjon, a gondolat megszületésétől a feltételek megteremtésén át, az első felvételiig és az első diplomáig évek telnek el.
(17.30)
Tehát a felsőoktatást nem szabad kitenni fél évenként, évenként vagy akár két évenként bekövetkező megrázkódtatásoknak, mert ez nem feltétlenül a minőség javulását, hanem a meglévő eredmények csökkenését vagy feladását is jelentheti.
Hasonlóképpen most már túl az integráción a normatív finanszírozást tartom nagyon fontosnak, amiről talán már egy-két szót ejtettem. Úgy gondolom, hogy ez egy falat kenyér lenne a felsőoktatás számára, a túlélés komoly lehetőségét teremtené meg.
Most szeretnék egy olyan megjegyzést tenni, ami természetesen vegyes fogadtatásra találhat. A saját frakcióm álláspontjával egyetértve úgy gondolom, hogy a felsőoktatási tandíj, az alaptandíj bevezetése indokolt, elsősorban úgy, ha ez az összeg a felsőoktatási intézményeknél marad. A másik kormányzati döntésben, amely a differenciált tandíj bevezetésével függ össze, nemcsak a hallgatói önkormányzatok vagy a felsőoktatási intézmények, vagy a szülők pénztárcája elleni támadást látok, hanem láttam benne a kormányzatnak egy védő törekvését. Ugyanis szeretném erről a helyről elmondani, tisztelt képviselőtársaim, hogy ma Magyarországon a legtöbb felsőoktatási intézmény már különböző címeken, akár kiegészítő kollégiumi díjként, akár nyelvtanfolyami díjként, akár speciális oktatási hozzájárulásként külön összegeket eddig is megkockáztatott, legfeljebb elkülönített alapon szedte.
Ezért a kormányzati döntésben láttam természetesen törekvést arra, hogy az intézményi autonómia maga szabhassa meg, mennyi legyen a kiegészítő tandíj. De láttam benne egy védekező gesztust is, hogy eddig és ne tovább. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy ha a differenciált tandíj bevezetése szerencsésen elnapolódik, tehát nem kerül rá sor, akkor újra kellene gondolni és a normatív finanszírozással együtt megnézni még egyszer a kérdéskört. Mégpedig azért, mert az intézményeknek az a köre vezetheti be hamarabb a differenciált tandíjat, ahol a fajlagos képzési költség igen magas. A fajlagos képzési költség néhány ágazatban mint az orvosképzésben, a műszaki képzésben és az agrárképzésben sokszorosa annak, ami a pedagógusképzésben, ezen belül az óvó- vagy tanítóképzésben jelenik meg. Végtelenül helytelen lenne, ha az intézmények rákényszerülnének differenciált tandíj alkalmazására, és ezzel egy olyan típusú kontraszelekciót indítanának meg, amelynek végeredményeként az következhetne, hogy a kevésbé tehetős szülők gyerekei a tanítói pályára, a tehetősebb szülők gyerekei pedig bárhová, bármelyik felsőoktatási intézménybe mennének. Ezért úgy gondolom, hogy ha most újragondolja a kormányzat a differenciált tandíj bevezetését, akkor már vegye figyelembe a normatív finanszírozás kérdéskörét, nyomatékosabban az ezzel kapcsolatban rendelkezésünkre álló anyagokat.
Sajnálom, hogy Dobos Krisztina képviselő asszony elment. Örültem volna, ha hallja, hogy egy kormánypárti képviselő maximálisan egyetért azzal, amit a tanárképzéssel kapcsolatban említett a vita első napján elhangzott hozzászólásában. Nem ismétlem meg, de a lényege az, hogy a tanárképző főiskolák helyzetét a közoktatási elképzelésekkel és a nemzeti alaptanterv bevezetésével együtt kellene újragondolni. Csupán még azt szeretném hozzátenni talán itt, mert az előbb elfelejtettem említeni, hogy a felsőoktatási integráció menetében arra is gondolni kell, hogy az egymásra épülő különböző képzési szintek, tehát maga a felsőoktatási vertikum átmenetileg, még a gondolat szintjén sem hozhassa olyan helyzetbe a főiskolákat, hogy megvonná tőlük a diplomakibocsátási jogot. Azt hiszem, Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy ezt a lehetőséget megengedhetné magának.
A határozati javaslat utolsó pontja a felsőoktatásban oktatók és oktatást segítők előmeneteli és intézményrendszerével foglalkozik. Úgy gondolom, hogy az idei év megszorításai után megmaradt szellemi bázis alkalmas a felsőoktatás előtt álló megnövekedett feladatok ellátására. Ez a nagyon diplomatikus kifejezés természetesen azt is jelentette, hogy ennek a szellemi bázisnak az értékét is meg kell őrizni. Az értéke pedig a megfizetésével őrizhető meg. Úgy gondolom, bármilyen nehéz költségvetési helyzete van az országnak, a költségvetés vitájában arra is gondot kell fordítanunk, hogy a felsőoktatásban dolgozók reálbércsökkenése ne kerüljön napirendre, illetve ne következzen be. Én személy szerint a határozati javaslatot meg fogom szavazni, mert most megfogalmazom azokat a feltételeket, amelyeket eddig mondtam és most ismételten összegezve fontosnak tartok.
Úgy gondolom tehát, hogy az ajánlások 1. pontja az, hogy a határozati javaslatot a modernizációs elképzelésekkel és a normatív finanszírozásra vonatkozó elképzelésekkel együtt kezelje majd a kulturális kormányzat, és ebből a három dokumentumból határozza meg a tennivalók sorrendjét. Azt hiszem, fontos, hogy a felsőoktatással foglalkozó országos autonóm testületek véleményét a jövőben is fokozottan figyelembe vegye. Itt az akkreditációs bizottságról és a Felsőoktatási Tudományos Tanácsról van szó, ezen túl a rektori konferencia és a főigazgatói kollégiumok ajánlásáról, és azokat a megkezdett tárgyalásokat, érdekegyeztetéseket, amelyek a felsőoktatással összefüggő érdekképviseleti szervezetekkel, szakszervezettel, hallgatói kormányzatokkal elkezdődtek, a most megindított szellemben folytassa. Ezek után köszönöm a szót és köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP padsoraiból.)