Kulin Ferenc (MDF)

1995. szeptember 25.

DR. KULIN FERENC (MDF): Tisztelt Képviselő Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Idestova másfél órával ezelőtt Rab Károly azt mondta, ha elfogadja a Ház ezt a határozati javaslatot, nem történik semmi, ha nem fogadja el, akkor sem történik semmi.Ezzel a Rab Károly-mondattal vitatkoznék, egyébként majdnem mindenben egyetértek vele.

(18.30)

Vitatkoznék, tudniillik abból indulok ki, hogyha ezt a tervezetet elfogadja a Ház, akkor bizony történik valami: nagyon rossz dolog történik. A kormány és a kormányzó pártok úgy fogják érezni, hogy valami jót tettek, elvégezték a munkájukat, és hosszú ideig megint nem kerül érdemben a parlament elé a felsőoktatás ügye.

Én azért tiltakozom az MDF képviseletében a határozati javaslat elfogadása ellen, mert ettől a rossz választástól szeretném megóvni nem magunkat, hanem a magyar felsőoktatást.

Önmagában az a tény, hogy nem született meg a felsőoktatás-fejlesztési törvényjavaslat, ehelyett csupán egy parlamenti határozattervezet került az asztalunkra, arra figyelmeztet, hogy nemcsak a kormány, nemcsak a tárca, hanem a parlament egésze mulasztott és mulaszt. A felsőoktatási törvény öt szakaszban, mintegy harminchat pontban sorolja az állam feladatait a felsőoktatással kapcsolatban; nagyon pontos lebontásban a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a parlament és a tárcavezető feladatait. Az a tény tehát, hogy nem kaptunk felsőoktatás-fejlesztési törvényjavaslatot, azt jelenti, hogy a kormány ezeket a feladatokat nem vette komolyan, nem teljesítette. Hiába mondja azt, hogy kérem, minden pontra tud valami választ adni, és a következő költségvetési évre megvannak az elképzelései a feladat nem az volt! Hanem az volt és ezért szerepelt a záradékban az, hogy felsőoktatási törvényjavaslatot kell előterjeszteni , hogy ne egymás után következő költségvetési évek különböző politikai erőviszonyaitól és gazdasági lehetőségeitől függjön az, hogy milyen pályán halad a magyar felsőoktatás, hanem a rendszerváltozásnak az első esztendejében lefektetett elvek szerint kiszámítható útra lépjen. Ez nem történt meg, és ezért a felelősséget természetesen a kormány és a kormánypártok viselik.

De ha már nem született felsőoktatási törvényjavaslat, kezelhetnénk ezt a határozattervezetet mint önmagában értékes műfajt, aminek van helye a parlamentben, amiről érdemes lenne vitatkozni ha érdemes lenne vitatkozni a konkrét határozati javaslatról. Erről igazából nem érdemes vitatkozni, mert nem teljesíti a parlamenti határozati javaslatok legfőbb feladatát, funkcióját; azt tudniillik, hogy minőségileg új viszonyt teremtsen egy autonóm intézményrendszer és a politika között. Ez lenne a feladata! Nyilvánvalóan nem azért születnek határozati javaslatok, hogy a parlament pártjai, képviselői önmaguknak valami lelkesítőt mondjanak, hanem azért, hogy meghatározzák a viszonyukat egy parlamenten kívüli intézményhez vagy intézményrendszerhez, és ez nem történt meg. Azért nagyon sajnálatos, hogy nem történt meg, mert a rendszerváltozásnak általában is az egyik legsúlyosabb problémája az volt és máig az , hogy hogyan tudjuk megoldani, átformálni autonóm szféráknak és politikának a viszonyát, különösen olyan esetben, amely esetekben így a felsőoktatás esetében is ez a viszony rendkívül beteg viszony volt. Tulajdonképpen nem is lehet viszonyról beszélni; a felsőoktatás minden szegmentumát, minden pórusát átjárta a politika, ott volt minden tankönyvíró tollában a politika, ott volt a tanszékeken, az egyetemi tanácsokon, mindenütt. És ezt a nagyon egészségtelen összefonódást lett volna hivatva a politika, a parlament előbb egy törvénnyel, majd egy felsőoktatási törvényjavaslattal, mondom, minőségileg új állapotba hozni. Ezt a lépést nem tette meg, csak egy fél lépést tett idáig a parlament; fél lépést tett, amikor megalkotta a felsőoktatási törvényt, és amelyben kiszakította önmagát ebből az autonóm intézményrendszerből. Előállt egy megint csak beteg helyzet. A felsőoktatás a maga autonómiájával és a politika a maga autonómiájával nem egymást termékenyítő, egymást segítő intézményekként állnak egymás mellett, hanem két szomszéd vár mintájára, egymást lövik, ultimátumokat küldözgetnek egymásnak, és egymás között is folytatják az ádáz és terméketlen küzdelmüket. Az a másfél óra, ami lezajlott itt, annak legalábbis az utolsó fél órája éppen erre példa, és ezért nem bánom, hogy végigszenvedtem ezt a terméketlen harcot.

Sokkal nagyobb tétről van szó! Új minőségű kapcsolatot kellene kiépíteni politika és felsőoktatás között. Hogyan? Természetesen csak törvényjavaslat révén. Az, hogy ez a törvényjavaslat nem született meg, ismétlem, önmagában vétkes mulasztás; az, hogy ez a határozattervezet önmagában is ellentmondásos, viszont néhány olyan megjegyzést érdemel, amelyeket a következőkben szeretnék kifejteni.

Ama harminchat pontja a törvénynek, amely az állami feladatokat körvonalazza, két olyan lényeges kérdést tartalmaz, amiről úgy hiszem, a parlamentben érdemes vitatkozni kormányzó pártoknak és ellenzéki pártoknak; különösen olyan esetben érdemes vitatkozni, ha a törvényt a mostani ellenzéki pártok hozták, a javaslatot viszont a volt ellenzéki pártok, és mint tudjuk, a kormányzó és ellenzéki pártok viszonya a törvény megszületésekor nagyon furcsa, nagyon ellentmondásos volt. A nagyobbik kormányzó párt lényegében egyetértett a törvény koncepciójával, lényegében támogatta azt, konstruktívan viszonyult hozzá, kiegészítette azt; a kisebbik ellenzéki párt, a mostani kisebbik kormányzó párt viszont alapjaiban, elvi alapjaiban utasította el, és ennek megfelelően adta be hozzá módosító indítványait. Én ebben a határozati javaslatban arra ismerek rá, hogy az a szellem, amit a kisebbik kormányzó párt, a szabaddemokraták képviseltek a felsőoktatási törvény vitájában, jelenik meg előttünk mint kormánydokumentum, anélkül, hogy tükrözné a nagyobbik kormányzó pártnak, a Szocialista Pártnak a nézeteit.

Ez nem kötözködés akar lenni, kedves képviselőtársaim, inkább egy baráti figyelmeztetés vagy felhívás a nagyobbik kormányzó párt képviselői számára, hogy nagyon fontolják meg, mielőtt majd szavazatukat leadják, ismerkedjenek meg alaposabban akkor is azzal, ha nem szakterületük a felsőoktatás, hogy mit is képviselt a Szocialista Párt.

Ismétlem, két alapkérdésről van szó. Az egyik alapkérdés nagyon tömör fogalmazásban úgy szerepel a törvényjavaslatban, hogy a kormány feladatai közé tartozik a képesítési követelmények meghatározása.

(18.40)

Ez arra utal, hogy a törvény felhatalmazást ad az állami intézményeknek parlamentnek, kormánynak , hogy a felsőoktatás tartalmi kérdéseit ne tekintse az autonómián belüli ügynek; segítsen a képesítési követelmények megfogalmazásában; munkakapcsolatot alakítson ki a törvényben felállított felsőoktatási szervezetekkel, szervekkel Akkreditációs Bizottsággal és a Felsőoktatási és Tudományos Tanáccsal -; és egy új demokratikus politikai stílusban próbálja az impulzusokat közvetíteni a felsőoktatás számára. Igenis fogalmazza meg a politika, hogy mik a követelményei nem a parlamentnek, hanem a társadalomnak, amelyeket a parlamentnek kell közvetítenie.

Az az elegáns mozdulat, ahogy lesepri ezt a követelést, ezt a feladatot ez a tervezet, az önmagáért beszél. Megint csak arra kell emlékeztessem képviselőtársaimat, hogy itt nem véletlenről van szó, hanem arról van szó, hogy ily módon megjelenik ebben a negatívumban a felsőoktatási törvény vitájának az az eleme, amelyet akkor a szabaddemokrata képviselők képviseltek, hogy tudniillik teljes autonómiát a felsőoktatásnak.

Mi az, hogy társadalmi igény? Mi az, hogy társadalmi követelmény? Kategorikusan kimondták a szabaddemokrata képviselők, hogy ilyen nincs, ilyet nem lehet meghatározni. Nem csodálkozom tehát, hogy ez a dokumentum nem tesz kísérletet ennek a körvonalazására.

Képviselőtársaim, ismétlem, a hangom, a hanghordozás talán arra utal, hogy kötözködni akarok. Egyáltalán nem. Arra szeretném megnyerni önöket, hogy hosszú, hasznos vitákat folytassunk még a felsőoktatás ügyéről, és próbáljunk érvényt szerezni annak a követelménynek, amit a felsőoktatási törvény meghozott, és ami szerintem nem egyszerűen szakmai kérdés, hanem a magyar társadalom egyik legéletbevágóbb kérdése, hiszen arról szól ez a kérdés, hogy amire utaltam az elején hogyan értelmezzük politika és autonóm intézmények viszonyát.

Merőben formális probléma lenne ez, ha nem érintkezne azzal a korszakos problémával, ami történetesen éppen a magyarországi rendszerváltozás éveire jellemző, vagyis azzal a problémával, hogy a magyar felsőoktatásnak egy, a világban robbanásszerűen bekövetkezett irányváltás után el kell döntenie, hogy milyen fajta értelmiséget akar képezni, milyen fajta tudást akar közvetíteni. Ezek a tudásszociológiai, értelmiségszociológiai és bölcseleti kérdések igenis a politika területére tartoznak, legalább annyira, mint a szakma területére. Itt nem lehet szabad utat adni az autonómiának, mert itt az autonómiával szemben ha kell igenis társadalmi igényeknek kell érvényesülni.

Zárójelben említem meg, hogy a délutáni interpellációs időszaknak egy nagyon jellemző mondata volt, amit a miniszter úr mondott, válaszul az egyik interpellációra, hogy "döntse el a szakma". Amikor arról volt szó, hogy a magyar irodalom és a történelem miért kerülhetett le mint kiderült, a magyar irodalom most már nincs veszélyben, de a történelem lekerült a kötelező érettségi tárgyak napirendjéről, akkor az volt a miniszter úr végső válasza, hogy "döntse el a szakma". Ne döntse el a szakma! Mi a szakma? Ki a szakma? Nekünk nincs közünk hozzá? Nem nekünk, MDF-eseknek vagy szocialistáknak, hanem annak a politikusnak, akinek a szakmával szemben kell érvényesíteni társadalmi követelményeket.

Ezt az álláspontot, ezt a magatartást érzem a szabaddemokrata álláspontban abszolút vitathatónak, elfogadhatatlannak, és ezért mondom azt, hogy itt nem részletkérdésekről, nem "szakmai kérdésekről", hanem nagyon alapvető elvi kérdésekről van szó.

Hadd érintsek egy másik kérdéskört. A határozati javaslat néhány pontja ahogyan ezt Pokorni Zoltán képviselőtársam mondta tulajdonképpen kategorikusan nem fogalmaz meg olyan szándékokat, amelyek tettenérhetők lennének, de megfogalmaz olyan mondatokat, amelyek nyitottak, és amelyekre hivatkozva később megtehetők azok a lépések, amelyeket én elfogadhatatlannak tartok.

Hadd utaljak itt egyfelől arra a mondatra, amit a versenysemlegességgel kapcsolatban mond az előterjesztés 4. oldalán a szöveg: "A versenysemlegesség során a felsőoktatás intézményrendszerében, a költségvetési és a pályázati források elnyerésének lehetőségében a fenntartó személytől függetlenül a minőség szempontjai érvényesülnek szakmai és gazdálkodási követelmények teljesülése esetén." Egy, a törvény vitáját végig nem élő állampolgár nem érti, hogy pontosan miről van itt szó. Aki tudja azt, hogy egy éven keresztül miért harcoltak tisztelt szabaddemokrata képviselőtársaim, többet ért ebből. Többet ért ebből, érti azt, hogy itt van becsempészve a határozati javaslatba az a szándék, hogy a fenntartó személyétől függetlenül egyenlő elbírálásban részesüljenek a felsőoktatás intézményei, és mint a következő oldalakon kiderül a felsőoktatási intézményeket megalapító személyek, illetve intézmények is.

A versenysemlegesség fogalma ugyanis visszatér a 8. oldalon, a következő összefüggésben: "A versenysemlegesség szempontjából a nem állami intézmények körében elengedhetetlen az intézményalapítás és a képzés szabadságának biztosítása, a versenyösztönző és piacépítő állami szerepvállalás." Kifogástalan mondat! Nem lehet belekötni. De ha más pontokon olyan tudatosan alkalmazza az előterjesztő a realitásokra, a költségvetési állapotra való hivatkozást, akkor megfontolandó, hogy itt miért engedi el a fantáziáját, miért mondja azt, hogy a képzés szabadságának biztosítása, a versenyösztönzés piaci, állami szerepvállalás?

Megpróbálom megmondani, hogy miért. Volt egy nagyon kategorikusan megfogalmazott koncepció, aminek itt egy bátortalanabb változatával találkozunk. A koncepció a következőképpen hangzott: a törvény ne állítson semmiféle korlátot a felsőoktatási intézményalapítás útjába, csak majd a minősítésnél, az akkreditálásnál működjék az állami kontroll, és döntse el, hogy adhat-e ki diplomát stb. stb. Igen ám, de ha teljesen szabad lenne mint ahogy a törvény végül is nem engedte meg az intézményalapítás, az azt jelentené, hogy magántőkével, külföldi tőkével megalapulhatnak felsőoktatási intézmények, az állam azonnal köteles a normatív támogatást megadni, és nem nehéz kiszámítani, hogy ezzel a lényegesen kedvezőbb indulással versenyző felsőoktatási intézmény a kimenetnél is teljesíteni tudja azokat a követelményeket, amelyek alapján az állam el kell hogy ismerje.

Az állami szerepvállalás ilyen foka a magyar állami felsőoktatás szétverése, szétzüllesztése, és egy olyan privát intézményhálózatnak a megalakulása, megalakítása előtti kapunyitás, ami a magyar államtól, a magyar polgártól, a magyar társadalomtól csak a pénzt szívja le, de semmiféle módon nem szólhat bele, hogy milyen társadalmi szempontokat, igényeket érvényesítsen vele szemben.

Ismétlem: ezt jogi értelemben kifogástalan mondatnak tartom. De abban a szövegösszefüggésben még egyszer mondom , mely szövegösszefüggésben a realitások, az állam, a költségvetés teherbíró-képességére való hivatkozás számtalanszor szerepel, abszurdumnak tartom.

Vagyis, összefoglalva az elmondottakat: én ennek a határozati javaslatnak azért nem vagyok a híve, mert nemcsak azt látom, hogy az ellenzék néhány pártja ezzel nem tud megbékélni, hanem ennek az előzményeként ismert felsőoktatási törvény vitájának a tanújaként azt látom, hogy a parlament képviselőinek majdnem 80 százaléka nem képviselte ha a szocialisták vallják azokat az elveket, amelyeket korábban kifejtettek , nem képviselik ezeket az elveket. Ez tehát a koncepcionális problémám ezzel.

Legyen szabad végül egy... morális? igen, morális kérdést felvetni. Azt tudniillik, hogy akármilyen szorult helyzetben van egy kormány, egy parlament, ha dokumentumot bocsát ki, őszintének kell lennie, vagy érdemes őszintének lennie.

(18.50)

Ez a dokumentum őszintétlen dokumentum nem akarok durvább kifejezéseket használni. Őszintétlen, mert egyszerre akarja tudomásul vétetni az anyagi feltételek végletes korlátozottságát, és egyszerre akarja elhitetni, hogy a felsőoktatás valami hatalmas lendülettel ugrik előre a kormány dokumentumának jóvoltából.

Befejezésül ennek illusztrálásaként hadd utaljak arra az ellentmondásra, amely a szabad választás, a dokumentum 4. oldala, majd pedig a 6. oldalon található szöveg között feszül. A szabad választással kapcsolatban azt mondja az előterjesztő, hogy egy rugalmas szerkezetű, átjárható és a tudás folyamatos bővítését lehetővé tevő képzési rendszer keretében a felsőoktatási intézmények oktatási kínálata megteremti a feltételét annak, hogy a hallgatók saját igényeik szerint tervezzék és alakítsák tanulmányaikat. A 6. oldalon: a képzés lehetőségeinek bővítése mellett el kell kerülni az egyetemi alapképzési szakok és a PhD-programok túlszakosodását, a rövidebb idejű képzések körét bővíteni, arányát növelni kell, csökkentve ezzel az átlagos képzési időt, összességében fajlagosan olcsóbbá téve a képzést.

Nem vitatom azt, hogy erre rákényszerülhet az állam. Csak ha rákényszerül, akkor ne próbáljuk ezt az ifjúságnak úgy eladni, hogy az az ő szabadságfokának növekedését jelenti. Azok a formális szabadságjogok, amelyekkel a rugalmas képzés következtében rendelkezik egy diák, a szabadságnak egy nagyon alacsony fokát jelentik, egy nagyon formalizált fokát, aminek semmi köze a felsőoktatásban szenvedő állampolgárnak a szabadságához. Erre a fajta őszinteségre szeretném felhívni a figyelmüket, illetve ennek az őszinteségnek a hiányára. Mindezekért, amit elmondtam, ismételten kérem, nagyon fontolják meg, hogy igent nyomnak-e a szavazógombon, amikor arról van szó, hogy akarják-e ezt a határozati javaslatot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)