Rózsa Edit (SZDSZ)
RÓZSA EDIT (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nagyon örülök, hogy a mai nap sor kerül erre a vitanapra, amely a lakosság egészségi állapotával foglalkozik. Magam is az aláírók között voltam, akik javasoltuk, hogy erre a vitanapra kerüljön sor.Persze az, hogy ennek a vitának milyen lesz a sikere, vagy milyen lesz az eredményessége, leginkább rajtunk múlik. És itt most már a kezdet kezdetén vitatkoznék Selmeczi Gabriellával, mert igazából ennek a vitanapnak a keretén belül nemcsak a problémákat kell megállapítani. Hiszen ennek a vitanapnak éppen az a célja, hogy a feladatokat, a teendőket közösen, ellenzéki és kormánypárti képviselők ebből a szempontból megközelítve meghatározzuk. Én a beszédemben, hozzászólásomban igyekszem lényegre törően, röviden erre törekedni.
A mai vitanap témájának egy olyan elemét szeretném megvilágítani, amely túllép azon a Magyarországon ma még általános elváráson, miszerint az állam az, amely választ kell adjon a társadalmat érintő valamennyi kérdésre. És a hozzászólások többségében megfogalmazódott az igény az állammal, a kormánnyal, a minisztériummal szemben. Egyébként jogos igények; csak nem biztos, hogy ennek minden esetben az állam a címzettje.
Én azt gondolom, hogy a társadalmat érintő valamennyi kérdésben, többek között az egészségügy területén is, a civil társadalomnak, a nonprofit szervezeteknek nagyon-nagyon jelentős, nagyon fontos szerepe van, sokkal fontosabb, mint amennyi figyelmet, támogatást ez ideig kaptak.
A rendszerváltás óta amelynek egyébként kevésbé látványos eleme volt, hogy az állampolgárok önszervező közösségei létrejöttek és egyébként addig elképzelhetetlen mértéket öltve és változatosságot elérve működtek , gombamód születtek a különféle célból létrehozott társadalmi szervezetek, melyek felkészültségükhöz és lehetőségeikhez mérten igyekeztek és igyekeznek kitölteni azt az űrt, amelyet az állam cselekvőképtelensége, alacsony hatékonysága vagy sok esetben kényszerű kivonulása okozott mint tapasztaljuk egyébként manapság is. Ez, legalábbis a megoldandó feladatok terén, meghatározó, gerjesztő hatással volt a nonprofit szervezetek számbeli növekedésére.
Annak, hogy jelenleg még csak a mennyiség és kevésbé a minőség terén tudunk előrelépést felmutatni, számos oka van. Egyébként arra, hogy mi jellemző az egészségügy területén működő nonprofit szervezetekre, csak két számot hadd ismertessek. A Központi Statisztikai Hivatal '92-ben és 1993-ban végzett egy kutatást a nonprofit szervezetek körében. Egy jellemző adat: az egészségügy területén működő alapítványok száma 1992ben 327 volt, ez 1993-ra több mint háromszorosát érte el, 1047 alapítvány működik. Az egyesületek területén: 100ról duplájára, 237-re növekedett az egyesületek száma. Csak hozzáteszem, számok nélkül, hogy a támogatás, a források tekintetében viszont ilyen irányú növekedést nem tapasztalhattunk.
Nos tehát, miért nem tudunk előrelépést fölmutatni ezen a területen, milyen okai vannak.
Az egyik: az állami támogatás sok csatornán mert érkezik állami támogatás és ellenőrizetlenül érkezik a társadalmi szervezetekhez, ami az amúgy is szűkös anyagi lehetőségek szétforgácsolásához vezetett. Számos alapítvány, alap, különböző kuratórium, különböző források állnak rendelkezésre. Ezek között nincs koordináció. Különböző programok kerülnek meghirdetésre, egymást vagy kioltva, vagy egymással párhuzamosan, tulajdonképpen plusz pénzeket is igénybe véve.
És ebből következik a következő: egy korszerű és hatékony, monitoringrendszer hiánya, ami akadálya annak, hogy közép- és hosszú távon nyomonkövethetővé tegye a nonprofit szervezetek működését, a kapott támogatások hatékony felhasználását. Mert azért itt azt is meg kell jegyezni, hogy a nonprofit szervezetek egy része nem igazán azt a célt szolgálja, amely alapító okiratában szerepel. Nagyon sok, magát közérdekű, közfeladatokat ellátó egyesületnek nevező társadalmi szervezet nem igazán hogy finoman fogalmazzak tesz eleget a célkitűzéseinek. Azt gondolom, hogy ez nekünk, az adófizető polgárok pénzével sáfárkodó parlamenti képviselőknek feladatunk; azaz tehát ezeknek a pénzeknek a felhasználását ellenőrző rendszerét kidolgozzuk.
A társadalmi szervezetre térnék rá, a harmadik megállapításra: nem tudják ma még megfizetni azt a Magyarországon egyébként már meglévő menedzserképzést, amelynek révén munkájukat a jelenleginél sokkal jobban el tudnák látni. Nagyon sok helyi, nagyon jó szándékú kezdeményezés van, de nélkülözi azokat az információkat, tapasztalatokat, tudást, amit egyébként én azt gondolom állami segítséggel el lehetne sajátítani. Mindenképpen ebben kellene segíteni, ami azt gondolom a költségvetés, az ország érdeke is. Ebben a jelenlegi támogatási formában ugyanis ilyen célra forrásokhoz nem lehet hozzájutni.
A negyedik pontban azt szeretném kifejteni, hogy a nonprofit szervezetek állandó anyagi és ebből következően működési bizonytalanságban vannak. Az esetek többségében ugyanis a szükséges, legegyszerűbb infrastruktúra fenntarthatósága is megkérdőjeleződik, még akkor is, ha évek óta bizonyítottan, jól és hatékonyan működnek. Rendszeresen ki vannak téve az évenkénti, előre nem ismert feltételű pályázatoknak. És ez sokkal inkább arra kényszeríti őket, hogy elsősorban az előbbieknek, azaz tehát a pályázati elveknek és kevésbé a valós, meglévő helyi társadalmi igényeknek megfelelő tevékenységet végezzék.
(11.10)
Azt hiszem, önkritikusan meg kell jegyeznem, hogy sok esetben a társadalmi igény nem egyezik az általunk vélt szükségletekkel. Erre egyébként hadd hozzam fel példaként mint a társadalmi szervezetek költségvetési támogatásával öt éve foglalkozó képviselő a parlament e célra rendelkezésre álló keretének elosztásával kapcsolatos anomáliákat. 1990 óta minden évben megjelenik ez a probléma, és mégis mindig az utolsó pillanatban, decemberben foglalkozunk azzal, hogy egyáltalán van-e erre pénz, a költségvetés erre a célra elkülönít-e pénzt. Azt gondolom, ennél sokkal fontosabb, hogy az elveket ne csak egy bizottság, hanem az Országgyűlés határozza meg, hogy melyek azok a fontos vagy legfontosabb társadalmi feladatok, melyek kapnak prioritást, amelyeket például a források elosztásában mindenképpen kifejezésre kellene juttatni.
Hogy eleget tegyek a kritikai észrevételnek, amelyet Selmeczi Gabriella felé tolmácsoltam: mik lehetnek a megoldások? Elsőként mindenképpen talán a könnyebbikkel kezdeném. Remélem és bízom benne, hogy a nonprofit törvényt, '90 óta majdnem minden évben szerepelt a jogalkotási programban, amit, azt gondolom, sürgősen meg kellene hoznunk és erre biztató jelek vannak, hiszen a Művelődési Minisztériumban elkészült a koncepció, folyik ennek szakmai vitája és elképzelhető, hogy már ebben az évben elkezdődhet ennek a bizottsági tárgyalása , a jövő év első negyedévében az Országgyűlés végre elfogadja.
Könnyebb dolgom van a teendők többségének meghatározásával, mert azt gondolom, ebben csak meg tudom erősíteni az Országos Népegészségügyi Bizottságnak az Országgyűlés vitanapjához készített téziseit, "A civil szervezetek az egészségmegőrzésben" című melléklettel. Engedjék meg, hogy idézzem mert teljes mértékben egyetértek, és csak megerősíteni szeretném -: "megoldandó tehát a civil kezdeményezések helyzetének jogi rendezése, beleértve tehát a nonprofit törvényt, az önkormányzatok és a civil szerveződések együttműködésének erősítését, a hatékony, ösztönző és beszámoltatható finanszírozási rendszer kialakítását, az információbázist és a tájékoztatás fejlesztését, a civil szervezetek egymással való kapcsolatainak demokratikus támogatását."
Ezt mindenképpen csak megerősíteni szeretném, sőt ennél többet: azt gondolom, hasznos lenne, ha közösen elgondolkodnánk azon, hogy konkrétan itt a parlamentben, képviselőként ennek érdekében a közeljövőben mit tudunk tenni. Én ehhez szeretném a munkámat a jövőben felajánlani. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)