Béki Gabriella (SZDSZ)

1995. szeptember 25.

BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy tűnik, bőséges információval rendelkezünk a lakosság egészségi állapotáról mint ahogy ez a miniszter úr expozéjából is kiderült. Benne van a köztudatban, hogy általában rosszak az életesélyeink. Ha találomra tíz járókelőt megszólítanánk, kilenc biztosan tudná, hogy mi az egészségtelen az életmódunkban: tudná, hogy helytelenül táplálkozunk, keveset mozgunk, hogy árt a stressz, a dohányzás és az alkohol.Unalomig ismételt, közhelyszerű ismereteink vannak arról, mit kellene tennünk, hogy egészségi állapotunk ne romoljon. A helyzet mégsem változik, marad a romlás. Mi hát a teendő? Ha ismerjük a tényeket, mit tehetünk, hogy megváltozzanak ezek a tendenciák? Ha tudjuk a diagnózist, mi legyen hát a terápia?

Sok mindent tudunk a helyzetről, de úgy tűnik, mégsem eleget. A nemzetközi összehasonlításban is aggodalomra okot adó népegészségügyi mutatóink az átlagok természetéből fakadóan valami nagyon fontosat fednek el, aminek a feltárása nélkül nem lehet sikeres terápiát megfogalmazni. Ismerjük a legfontosabb jelzőszámokat össztársadalmi szinten, beleértve a nemek és életkor szerinti metszeteket, de lényegesen kevesebbet tudunk arról, hogyan változnak ezek a mutatók a különböző társadalmi csoportokban. Pedig azok a kiáltó különbségek, amelyek a fejlett világ és az elmaradott régiók között megvannak, nálunk is fellelhetők az ország határain belül erről azonban valahogy szemérmesen hallgatunk. Legfeljebb a területi, földrajzi eltérésekről esik szó, pedig a társadalmi réteghelyzet és az egészség összefüggését illetően sem vagyunk teljesen tájékozatlanok, sőt az ilyen tárgyú vizsgálódások kifejezetten komoly hagyományokra támaszkodhatnak.

Le Play már a múlt század közepén készített olyan szociográfiát Magyarországon, a Bodrogközben, ami a társadalmi státus és az egészségi állapot összefüggéseit tárta fel. A századfordulót követően evidenciává vált a nyomor és bizonyos betegségek összefüggése, és ennek óriási szerepe volt abban, hogy a fejlődő egészségügy sikerrel vehette fel a járványok elleni küzdelmet. Aztán radikálisan átalakult a betegségstruktúra és néhány évtized szünet után csak a '60-as években újjáéledő magyar szociológia első generációja kezdett foglalkozni a társadalom rétegződésének, majd az egészségnek a kérdéseivel. Nem állítom, hogy semmit nem tudunk a különböző társadalmi csoportok egészségi állapotáról, de azt igen, hogy jóval kevesebb információnk van, mint szükséges lenne és azt is, hogy a meglévő adatok kevéssé ismertek.

(8.40)

Majdnem egy évtizede már, hogy Józan Péter a budapesti kerületek halálozási adatait elemezve felhívta a figyelmet arra, hogy 6-8 év korkülönbség is mutatkozik a főváros különböző pontjain élők várható élettartamában. Míg a II. kerület lakóinak életesélye a belgákéhoz hasonlatos, addig a X. kerületben élők a mai Szíria szintjén állnak.

Igen, képviselőtársaim, ezek döbbenetes különbségek. Mindez persze nemcsak nálunk van így. Az Egyesült Királyságban élő szellemi foglalkozású szülőktől származó gyermek várhatóan öt évvel hosszabb ideig él majd, mint ugyanott egy szakképzetlen fizikai munkáscsalád gyermeke. Franciaországban egy 35 éves egyetemi oktató várható élettartama 9 évvel hosszabb, mint egy azonos korú szakképzetlen segédmunkásé. A példákat még hosszan sorolhatnám.

Gondolhatnánk, hogy a halál előtti egyenlőtlenség egyenes következménye az életben meglevő társadalmi különbségeknek, ezért adottságként kell elfogadni, amin változtatni nem tudunk. Ezzel a beletörődő, fatalista szemlélettel ellentétben úgy gondolom, vagyunk jó néhányan, akik nem tudjuk elfogadni az idő előtti halál gondolatát. Az az egészségpolitika, amelyet az Egészségügyi Világszervezet európai régiójának 32 tagországa elfogadott, a jog és esélyegyenlőséget említi első helyen a célkitűzések között.

Mielőtt bárki félreértene, fontosnak tartom tisztázni, hogy nem az egészségi állapot teljes egyenlőségéről van szó, hiszen az megvalósíthatatlan, abszurd célkitűzés lenne. Az egészségi állapotbeli különbségek egy jelentős része elkerülhetetlen, például biológiai különbség, más részük viszont nagyon is elkerülhető, és ezért létezésük igazságtalan.

Elfogadhatatlan például, ha egészségkárosító viselkedésformák azért alakulnak ki és rögzülnek, mert az életmódbeli választási lehetőségek köre erősen korlátozott.

Elfogadhatatlan, hogy egyes társadalmi csoportok élet- és munkakörülményei egészségtelenek.

Elfogadhatatlan, ha emberek azért halnak meg idő előtt, mert alapvető egészségügyi szolgáltatásokhoz nem jutnak hozzá.

Az Országos Népegészségügyi Bizottság által készített egyebekben jól megírt vitairat adós marad a lakosság egészségi állapotának rétegspecifikus elemzésével. Csupán a területi különbségekre utal röviden az anyag, érdemben nem érinti az esélyegyenlőség kérdését, pedig a helyzetelemzés, avagy a diagnózis legfontosabb részét éppen azok a különbségek kellene, hogy képezzék, amelyek az egyes társadalmi csoportok között egyfelől a halálozási és megbetegedési adatokban, másfelől az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben kimutathatóak.

Fel kellene tárnunk azt a csapdahelyzetet, amely korunk 22-es csapdája tudniillik azt, hogy a társadalmi hátrány betegít, a halmozódó betegségek pedig társadalmi hátrányt szülnek. Aki beteg, az hátrányosabb helyzetbe kerül, és aki hátrányokkal küszködik, az egyre betegebb lesz.

Úgy tűnik, a társadalmi-gazdasági rendszerváltás e tekintetben is ugyancsak széthúzta a mezőnyt, felerősítette és felgyorsította azt a folyamatot, amelynek a kezdete még a szocialista iparosításig nyúlik vissza. Minden bizonnyal ma is az a mezőgazdaságból a városba, az ipar perifériájára csábított szakképzetlen réteg küszködik a legtöbb hátránnyal, amely éveken keresztül fekete vonaton ingázott, munkásszállón lakott, és amely elsőként került az utcára, derékhadát képezve a munkanélküliek népes táborának. Ők a munkaerőpiac örök vesztesei, legfeljebb alkalmi munkát találnak, a hajléktalan szállók törzsvendégei, akik nem érik meg a nyugdíjkorhatárt, de addig is alkohol segítségével álmodnak maguknak szebb világot.

Azután ott vannak a gazdasági szerkezetváltás igazi kárvallottai, azok a szakmunkások, akiknek szaktudása egyik napról a másikra fölöslegessé vált. Többségük az állásával együtt a biztonságérzetét is elveszítette. Van-e nagyobb stressz, mint amit egy családfenntartó él át, amikor szembesül azzal, hogy nem tudja kifizetni a számlákat, mert már ennivalóra is kevés a pénz. Ott vannak a 40-50 éves érettségizett nők, akik korábban irodai munkát végeztek. Meg kell küzdeniük a feleslegesség érzésével, hiszen 8-10 évvel a nyugdíj előtt hasznavehetetlen tudással sehol nincs rájuk szükség.

A szociális biztonság elvesztése, a lelki krízis bizonyíthatóan egészségkárosító hatású. Az Országos Népegészségügyi Bizottság vitairata nemzeti összefogást sürget, és az élet minden területén az egészséget értékként kezelő társadalompolitikát.

Olyan kormányzati politikára van szükség, amely az egészségvédelem érdekében tett lépések költségkihatásait nem akarja mindenáron megspórolni, a betegségmegelőzést nem fölösleges többletkiadásnak tartja, hanem hatékony befektetésnek. Igaz, hogy ez a befektetés hasonlatos a diófaültetéshez. Évtizedekbe is beletelhet, mire statisztikai mutatókkal mérhető eredménye lesz. A Népegészségügyi Bizottság felállításában már kifejeződik, hogy az egészségvédelem nem egy tárca ügye, ágazatközi együttműködést igényel, és partneri kapcsolatot a szaporodó civilszervezetekkel. Cselekvési program kell, pontosan megfogalmazott prioritásokkal.

A prioritások között is első helyen a gyermek kell hogy szerepeljen. Öröm számomra, hogy itt van a pénzügyminisztérium államtitkára, elsősorban neki címzem, hogy egészségbarát adórendszerre van szükségünk. Szemléletváltásra az egészségvédelem területén.

A Nemzeti Egészségvédelmi Intézet munkatársai világosan felismerték, hogy az egészségnevelés régi módszerei éppen azoknál a rétegeknél teljesen használhatatlanok, ahol a legrosszabb a helyzet: a szegények, cigányok, munkanélküliek életében hiányoznak az egészséges életmód alternatívái, esetükben nem működnek az egészségnevelés rétegspecifikus megfontolásokat nélkülöző eszközei. Szakítani kell a hátrányos helyzetű csoportokban nagy számban fellelhető káros szenvedélyek moralizáló megítélésével, amely bűnbakként kezeli az érintetteket ahelyett, hogy felismerné: kétirányú okozati összefüggésről van szó.

Új megközelítésre, új ötletekre van szükség ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani a legelesettebbeket, hogy a legszegényebbek számára is legyen választható az egészséges megoldás. Összehangolt szociál- és egészségpolitikát kell folytatni az önkormányzatokban éppúgy, mint kormányzati szinten.

Úgy gondolom, legfontosabb erőforrásunkat, az egészséget illetően indokolt a vészharangkongatás, de az a dolgunk, hogy túljussunk az aggodalmak megfogalmazásán. Abban a reményben támogattam magam is a vitanap megtartását, hogy a krízishelyzet őszinte feltárását végre cselekvő lépések követik majd.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)