Kis Gyula József (MDF)
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr! Tisztelt Ház! A mai egészségpolitikai vitanap politikai vitanap kellett volna hogy legyen. Különösen igaz ez akkor, amikor egy országgyűlési határozatra készülünk, ezért engedjék meg, hogy a szerteágazó vita végén, utolsó MDF-es hozzászólóként három csomópont köré megpróbáljam összefoglalni azokat a politikusok által eldöntendő kérdéseket, amelyek nélkül nem lehet stratégiai változásokat remélni az egészségügyben. Többé-kevésbé mindegyikről szó esett a vitában, de talán érdemes csomóba kötni őket.Az első, hogy az állam és az egyén milyen részt és felelősséget vállaljon az állampolgárok egészségében. A kérdés aránylag egyszerűen feloldható azzal, hogy az állampolgár saját egészségéért, az állam mindannyiunk egészségéért felel, és a kettőt egymással nem szembe állítva, hanem szinergizmusban, egymást erősítő folyamatban lehet csupán elképzelni. Természetesen az állam szerepén belül el kell dönteni, hogy az egészségügy mennyiben felelős a lakosság egészségi állapotáért. E kérdés kapcsán nagyon élénk számháború bontakozott ki, de ez is feloldható azzal, hogy jórészt az életmód, az élet minősége betegíti meg az embert, de az egészségügynek kell meggyógyítani.
(13.20)
A harmadik, hogy ez a gyógyítás egyre nagyobb költségbe kerül az egészségügyi forradalom, a technikai tudományos forradalom következtében és minden országban előtte jár a nemzeti termék növekedésének, tehát egyre nagyobb hányadot követelne a nemzeti össztermékből. Különösen és sajnálatosan igaz ez egy olyan országban, ahol ráadásul csökken ez a nemzeti össztermék. Tehát alapvető politikai döntés kérdése, hogy ebből mennyit vagyunk képesek és hajlandóak az egészség megőrzésére és megjavítására fordítani. Ugyanis a prevenció hiába olcsóbb, jobb a betegnek és kellemesebb az egészségügyi dolgozóknak, mégis pénzbe kerül. Onnan most kivont pénztől nem lehet remélni a holnap bekövetkező hasznot. A prevencióba is beruházás kell ahhoz, költségei vannak annak, hogy hasznot hajtson. Csecsemőkorban megállapítható az infarktusrizikó és meghatározható, hogy kiket, mily mértékben fenyeget, tehát milyen életmódot, milyen táplálkozást ajánlunk nekik, de ehhez bizony olyan szűrővizsgálatok kellenek, amik meglehetősen sokba kerülnek. Úgy tűnik tehát, hogy pénz nélkül nem megy. Az is biztos, hogy a pénz kevés. Különösen Magyarországon.
Akkor már csak egy kérdés van, és ez a leglényegesebb politikai döntést igénylő kérdés, hogy mindenki számára egy alacsony szintet, vagy kevesek számára a kor technikai színvonalán, tudományos színvonalán elérhető szintet kívánunk-e biztosítani. Ez a legdöntőbb kérdés, s ezzel függ össze az egészségügy, a társadalombiztosítás, a biztosítási rendszer jövőbeni átalakítása.
Ezért nagyon kérem azt a 95 képviselőt, aki a következő indítványt teszi majd az országgyűlési határozatra, hogy ebben a kérdésben döntsenek, mielőtt megfogalmazzák indítványukat. Mindenesetre a Magyar Demokrata Fórum álláspontja egyértelmű: az egészségügyi ellátásnak közfinanszírozáson kell alapulnia, eredményorientált, teljesítményarányos finanszírozást kell a szolgáltatóknak nyújtani, és a szolgáltatásért előre a biztosítónak kell fizetni, és nem akkor, amikor a polgár megbetegedett, mert éppen akkor van a legnehezebb helyzetben. Köszönöm, hogy végighallgatták a mai vitát, és remélem, hogy egy ilyen politikai döntéssorozat után lesz hozadéka is. (Taps.)