Gaál Gyula (SZDSZ)
GAÁL GYULA (SZDSZ): Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Egyetemista és főiskolás csoportok demonstrálnak már egy hete a Parlament mellett. Nekünk, kormánypárti képviselőknek el kell gondolkodnunk ennek a tüntetésnek az üzenetén: követtünk-e el hibát, amikor támogattuk a tandíjfizetési kötelezettség bevezetését, és ha igen, akkor miben tévedtünk? És az önvizsgálatot el kell végeznie a ma ellenzékben lévő egykori kormánytöbbségnek is, amely két éve megszavazta ugyanezt, és az akkor is és most is ellenzéki Fidesznek, amely szintén a programjába emelte a tandíjat. (Dr. Szabad György: Más feltételekkel!)Az elemzés annál inkább szükséges, mivel a múlt héten csatlakozott a tüntető hallgatókhoz a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete; de nem ők az egyetlenek, akiknek anyagi természetű követeléseik vannak. A vasutasok nagy publicitás mellett jelentették be menetrend szerinti nem csekély béremelési igényüket. A Szakszervezetek Együttműködési Fórumának elnöke az Érdekegyeztető Tanácsban provokációnak minősítette, hogy a jövő évi költségvetési tervezet szerint a közalkalmazottak egyébként igen széles tábora nem kap állami garanciát az egységes béremelésre ehelyett a költségvetési többletforrások mellett az intézmények racionalizálásából, megtakarításaiból felszabaduló többletek szolgálják a differenciált béremelés lehetőségét. Röviddel ezelőtt a tűzoltók vonultak a Parlament elé; a Független Rendőr Szakszervezet is demonstrációt fontolgat; s az elmúlt napok híre, hogy a katonatisztek is tüntetést helyeztek kilátásba.
Általában világos, hogy a nyilvánosság elé lépő érdekcsoportok mit követelnek: több pénzt. Ami igazából zavarba ejtő, az az, hogy nem tudni: kitől? Ki a követelések címzettje? Látszólag a kormány, esetleg az Országgyűlés. De ez félreértés lehet, hiszen ezek a testületek nem termelnek jövedelmet, csak elosztják a gazdaság reálszférájában keletkezőt. Ha viszont szem előtt tartjuk, hogy itt csak elosztási harc van, akkor az is feltűnik, hogy a tüntetők transzparensei közül hiányzik néhány, szemérmesen el nem készített felirat. Olyanok, mint például: "Fizessenek több adót mások!" vagy "Több jövedelmet kell elvenni a nyereséges vállalkozásoktól, hogy mi megkaphassuk!"; vagy megint: "A többieknek..." itt kinek-kinek a nézőpontja szerint ezek a "többiek" lehetnek pedagógusok, vasutasok, ápolónők, rendőrök vagy épp képviselők, tudósok, gyerekes családok, nyugdíjasok, szóval a többieknek "... kevesebb is elég!"
Látniuk kell tehát mindazoknak, akik saját jogos vagy annak vélt igényeikkel az utcára vonulnak, hogy nem a kormánnyal vagy az Országgyűléssel állnak szemben, hanem egymással. Ha a vasutas sztrájkol, akkor a tűzoltó zsebében keresgél és fordítva. A példák hosszan sorolhatók.
Ebben az összefüggésben érdemes még egyszer visszatérni a tandíjjal kapcsolatos diáktüntetésre is. Miközben a felső fokú képzésben részt vevő diákok száma az elmúlt öt évben több mint 70 százalékkal nőtt, az adózóknak minden hallgató oktatása évente átlagosan közel félmillió forintjába kerül. Nemzetközi összehasonlításban ez azt jelenti, hogy Magyarország az európai országok között a legdrágább felsőoktatást tartja fönn, akár az egy hallgatóra jutó támogatást, akár ennek a GDP-hez viszonyított arányát tekintjük. Ennek az 500 ezer forintnak a nagyobb része a főiskolák, egyetemek fenntartására, működtetésére, a tanárok bérezésére kell. Átlagosan mintegy 72 ezer forint azonban és erről keveset beszélnek a diákoknak közvetlenül készpénzben járó támogatásra jut. És akkor még nem volt szó a szintén költségvetésből biztosított társadalombiztosításról, a diákigazolvánnyal járó utazási és egyéb kedvezményekről!
(16.10)
Tandíjról beszélni csak mindezzel együtt szabad. Nemcsak azért, mert így méltányos, hanem mert így ésszerű. A tandíj összegének többszörösét kitevő pénzügyi kapcsolat van ugyanis az egyetem és a diák között, és ennek az egész rendszernek kell megfelelnie mindazon követelményeknek, amelyeket a hallgatók pusztán a tandíjjal szemben támasztanak.
Fő kifogások a tandíjjal szemben: a tehetséges, ám szegény hallgatók emiatt fognak kimaradni. De gondoljuk meg, az igazán szegények nem fizetnek, hiszen szociális helyzete alapján minden negyedik diák tandíjmentességet kaphat. Aki mögött pedig jövedelemmel rendelkező eltartó áll, az a tandíj 30 százalékát levonhatja az adójából, vagyis a tandíj összege valójában nem 2000, hanem csak 1400 forint. Ezt az összeget egy valóban jó képességű diák óraadással, cikkírással akár egy napi munkával megkeresheti. Az átlagkereset egyhuszadáról van szó!
A másik kifogás: nincs kompenzáció. Akik ezt mondják, elfeledkeznek az ösztöndíjról, a tandíjmentesség lehetőségéről és az adókedvezményről.
A jó tanulóknak is fizetni kell. Ez igaz, de a tandíj nem a gyenge diákok büntetéspénze, hanem a képzési költségekhez történő szerény hozzájárulás.
Mindezek alapján engedjen meg még egy megjegyzést, elnök úr. Továbbra sem világos, hogy mi a valódi elvi háttere a tandíj elleni fellépésnek, s főleg az nem derül ki, hogy kinek, minek a terhére kíván költségvetési elosztási előnyhöz jutni a diákok demonstráló része.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)