Lezsák Sándor (MDF)

1995. október 2.

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Határozati javaslatom szándéka, célja a Duna-Tisza közötti több mint 8000 négyzetkilométernyi terület mielőbbi vízpótlása, a fokozatosan fenyegető természeti katasztrófa elhárítása, a táj- és természetvédelem, az aszálykárok csökkentése, megszüntetése, az Alföld e vidékén élő 700 ezer ember életfeltételeinek javítása. Olyan megvalósítható cselekvési programot kell készíteni, amely az országstratégia részeként kiszámítható életbiztonságot, jövőképet adhat.Miért ez a térség került most súlyos gondjaival, a helyi erőforrásokkal megoldhatatlan nehézségeivel a parlament elé? Miért támogatták ellenzéki és kormányzati képviselők a sürgős tárgyalást? Miért látok jó esélyt arra, hogy határozati javaslatom a környezetvédelmi bizottság kiegészítéseivel, módosításaival elfogadásra kerülhet? Nemcsak azért, mert a tudományos intézmények elemzései, a térségben élők vészjelzései, az önkormányzatok, a szaktárcák jelentései évek óta hiába próbálják fölhívni a figyelmet a Duna-Tisza közötti terület vízhiányára, rendkívüli állapotára.

A hazai közvélemény figyelmét joggal kötötték le a légszennyeződés gondjai vagy a bős-nagymarosi vízlépcső politikai és természeti drámája; és eközben a Duna-Tisza közötti térség lassú sorvadása, a talajvíz süllyedése, a felszín alatti vizek folyamatos elapadása, az évek óta tartó aszály válságos társadalmi, gazdasági helyzetet teremtett.

Bár az aszályos esztendők megviselték az ország minden területét, de ilyen mértékű talajvízszint-süllyedés csak itt, a Duna-Tisza között tapasztalható. Méreteiben jóval kisebb, de hasonló következményekkel járó vízhiány jött létre Békés megye déli részén, a Maros hordalékkúpján, Mezőhegyes, Mezőkovácsháza, Battonya térségében is. Európában csak a Bécsi-medencében, Mansfeld vidékén állandósult jelentős, de kiterjedésében jóval kisebb talajvízszint-süllyedés. Az ezer négyzetkilométeren jelentkező vízhiány pótlására itt megkezdődött a közel 30 milliárd schillinges állami beruházás kivitelezése.

Mi az oka a Duna-Tisza közén kialakult vízhiánynak, milyen természeti, társadalmi következményekkel jár, és milyen lehetőségeink vannak a megoldásra? A tudomány a legszükségesebb feltárásokat, elemzéseket elvégezte. Ezek alapján próbálom röviden indokolni határozati javaslatomat.

Magyarország kiszolgáltatott vízgazdálkodási helyzetben van. A hazánkon átfolyó víztömeg nagysága évente 120 milliárd köbméter, és ennek csak igen csekély részét vagyunk képesek visszatartani, öntözésre fölhasználni. Drámaian gyöngült az állam teherviselő képessége, gyakorlatilag megszűntek a táj- és természetvédelmi nagyberuházások lehetőségei. Az erősen megfogyatkozott létszámú nemzeti parkok, vízügyi igazgatóságok, tudományos intézmények költségvetési támogatása csak a bérköltségekre, járulékokra, a fenntartásra elegendő. A vízkárok, a belvizek, az árvizek által az ország területének 52 százaléka veszélyeztetett, csaknem egynegyede, 25 százaléka pedig árvízzel súlyosan fenyegetett. Egyszeri árvízi elöntésből 5-6 milliárd forint kár keletkezhet, nagyobb árvíz 30-50 milliárdos, de akár 150-200 milliárdos kárt is okozhat. A vízkárelhárítás, az élet- és vagyonvédelem állami feladat, de a víz pótlása is az a központi költségvetés nem vonulhat ki erről a területről.

(18.40)

A Duna-Tisza köze, a Nagyalföld nyugati térsége teljes területe 15.193 négyzetkilométer, ez Magyarország területének csaknem egyhatoda. Északon a gödöllői dombság és a pesti síkság, nyugaton a Duna, keleten a Tisza folyó, délen az országhatár, a bácskai löszhát határolja. A Duna-Tisza közének legjellegzetesebb vidéke a homokhátság, kiterjedése több mint 8000 négyzetkilométer, mely Vác, a Tápió menti települések, Abony, Szeged és Baja közötti térségben található. Annak ellenére, hogy a Duna és a Tisza Magyarország két legnagyobb folyója, a térség, elsősorban a Duna-Tisza közi homokhátság területén a természet és az ember vízhiánnyal küszködik.

A Duna árterében, a Tisza völgyében a múlt században történt ármentesítések után a század első harmadában vízlecsapoló és öntöző társulatok jöttek létre, de helyi és állami költségforrások hiányában csak a terület víztelenítését végezték el. Ezzel sok helyütt megkezdődött a másodlagos szikesedés folyamata. Új vegetációs környezet jött létre, átalakult az állatvilág, megváltozott az ott élő népesség életformája.

A Duna-Tisza közének vízgazdálkodási gondjai századunkban is többször okoztak rendkívüli állapotot, a '30-as években például a parlament olykor több hetes kemény vitában kereste a megoldást. A '70-es évek közepén már erősödtek a tudományos kutatóműhelyek vészjelzései és következményeiben szinte minden területen a természetre, emberre egyaránt károsabb előrejelzés vált valósággá. S ma már nem túlzás Kákonyi Árpádnak, a Kiskunsági Nemzeti Park tudományos kutatójának a napokban megfogalmazott előrejelzése idézem -: "A lopakodó természeti katasztrófa helyi társadalmi zavarokat, nem kívánt népességmobilitást okozhat".

Mi is történt, történik a Duna-Tisza közötti terület vízháztartásában? Mi az oka a talajvízszint süllyedésének? 1970 óta a csapadék csökkenése országos jelenség, de ilyen méretű és kiterjedésű csapadékhiány csak a Duna-Tisza közén alakult ki. A csapadék egyes területeken tartósan 500 milliméterről 370 milliméterre csökkent, a párolgás pedig 700-900 milliméterről 1200 milliméterre növekedett. Rendkívül ártalmas a téli csapadékhiány is. A több mint 8000 négyzetkilométernyi területen a homokhátság sajátos domborzati, földtani adottságai miatt a talajvíz és a rétegvíz közötti záróréteg hiányos, ezért az 1960 óta nyolcszorosára növekedett rétegvíz-kitermelés is hozzájárult a talajvíz szintjének süllyedéséhez. Schraffel Rudolf megállapításából idézek: "A Duna-Tisza közi viszonyokat jól reprezentáló Kecskemét-Jánoshalma térségében a talajvízszint kétszer annyit süllyedt, mint amit a száraz időjárás indokolt volna".

A Tisza folyóhoz közeli Lakiteleken élek és tapasztalhatom magam is, hogy kertünkben az ásott kút elapadt, 2 méternél mélyebben van a víz. Ez a Duna-Tisza közének átlagos talajvízszint-süllyedése, de másutt egyre jellemzőbbé válik a 3-4 méteres, a homokhátság tetején az 5-7 méteres süllyedés. Évtizedünk elején valamennyi külterületi észlelőkút negatív rekordot jegyzett vagy kiszáradt. Vitatott ugyan, hogy a földhasználatban bekövetkezett változások mennyiben járultak hozzá a talajvízszint szintjének süllyedéséhez. Tény, hogy 1960 óta kétszeresére, 240 ezer hektárra növekedett a Duna-Tisza közi erdőterületek nagysága. A vitát Major Pál találó megállapítása jól érzékelteti idézem -: "Az erdészek szerint a süllyedő talajvízszint veszélyezteti az erdők fejlődését, a vízügyiek szerint az erdő talajvízszint-süllyedést okoz".

A Szegeden élő Pálfai Imre 1990-ben összegezte a vízhiány okait és az elvégzett kapcsolatvizsgálatok, kutatások, szakértői vélemények alapján a talajvízszint süllyedését kiváltó okokat így rangsorolta: a tartósan száraz csapadékhiányos időjárás 60 százalékban okozója a tartós vízhiánynak, a rétegvíz kitermelés 20 százalékkal, a talajvíz-kitermelés 5, a földhasználatban bekövetkezett változások 7, a vízrendezés 6, egyéb tényezők 2 százalékkal járultak hozzá a Duna-Tisza közének válságos vízhiányához. A kedvezőtlen természeti változások, hatások, a művi beavatkozások miatt a nagy természeti értékű területeken, ezek élővilágában olykor már visszafordíthatatlan károsodás történt, csökkent a térség eltartóképessége, veszélybe került 700 ezer ember életsorsa, jelene, jövője.

A lopakodó természeti katasztrófa válságjelei közül a következőkben csak néhányat említek meg. A homokhátságon megszűnt a felszíni víz és a talajvíz kapcsolata. A tavak, a korábban vizenyős területek kiszáradtak. Jellemző adat: a század elején a Duna-Tisza közén mintegy 600 tó volt, ezek száma 1980-ban 150-re csökkent, ma pedig 10 alá csökkent a tónak nevezhető vízterületek száma. Riasztó jelzéseket adnak Iványosi Szabó András, Tóth Károly és mások ténymegállapító tanulmányai a Kiskunsági Nemzeti Park fenyegetett állapotáról, a védett állat- és növényfajták, az élő halak megőrzése rendkívüli erőfeszítéseket igényelnek. A kutak egy része kiszáradt. Apad a víz és akadozik a vízfelhozatal a kis mélységű ásott és csőkutakból. Ez elsősorban a több mint százezres, tanyákon élő népesség ivóvizét, életkörülményeit veszélyezteti. A vízszint süllyedése miatt kétszeresére növekedett a rétegvíz felhozatalára készült közüzemi vízművek fajlagos energiaigénye. A vízellátási célokra alkalmas művek 60-65 százaléka sérülékeny földtani környezetbe települt.

Petrity József írja az elmúlt év augusztusában: "Bács-Kiskun megyében az ásott kutak vize 100 százalékban, a kis mélységű csőkutak vize 71,2 százalékban ivóvíznek alkalmatlan minőségű". Romlott a mélyebben fekvő rétegvizek minősége is. A vízművek vizéből 1993-ban végzett ihatósági vizsgálatok azt bizonyítják, hogy 58,5 százalékban a víz nem felelt meg az ivóvízszabvány előírásainak. A Duna-Tisza közén a tartós vízhiány, a termőtalaj nedvességkészletének csökkenése elsorvasztotta a szőlő- és gyümölcsültetvények jelentős részét, gyengült a betegségekkel, a faggyal szembeni ellenállóképesség, és ez nemcsak a termés minőségét és mennyiségét rontotta, de növekedett a műtrágya, növényvédőszerek használata, egészségkárosító hatásuk.

Az elmúlt 15 esztendő aszálykára, terméskiesése óvatos becslésekkel a mai forint értékre átszámítva meghaladja a 100 milliárd forintot. A tartós és növekedő aszálykárokhoz hozzá kell még számítani az üdülési, vendégforgalmi körülmények romlásából, a külterületi, tanyán élő népesség vízellátási nehézségeiből, az erdők és a természeti értékek pusztulásából származó nehezen számszerűsíthető veszteségeket. Egykor a kedvező mélységben elhelyezkedő talajvíz tette lehetővé a fejlett szőlő és gyümölcskultúra kialakulását. A romlás jelei már fokozódnak a jobb termőtalajokon is. A szántóföldi növények vízigényük 30-40 százalékához már nem jutnak hozzá. Az idei esztendőben az aszálykár meghaladta a 10 milliárd forintot eddig, és az esztendő végére az előrejelzések legalább 37 milliárdra becsülik a veszteségeket. A Magyar Agrárkamara az elmúlt napokban a földművelésügyi minisztertől levélben azt kérte, hogy a kormány az Alföld középső részét nyilvánítsa elemi csapás sújtotta területté.

(18.50)

A vízhiány miatt a termelés biztonságának a minimuma sem biztosított. Földhöz jutott vállalkozó családok, közösségek vergődnek a bizonytalanságban. A politika elhatározása állami beavatkozás nélkül, a helyi, térségi erőfeszítések is elsorvadhatnak, pótcselekvéssé válhatnak, bizalmat és önbizalmat rombolhatnak. A politika, a törvényhozók iránti bizalom csökkenése a törvény tiszteletét is erősen kikezdheti.

A Duna-Tisza közi kis- és nagygazdaságok illegálisan készített és használt kútjainak számát 30-40 ezerre becsülik. A vízügyi szolgáltatásokat a lakosság, de az ipari felhasználók is korábban díjmentesen vagy jelentős állami támogatással kapták meg. A piacgazdaságra való áttérés során nem érvényesül a fokozatosság elve, a mezőgazdasági vállalkozások anyagilag tovább már nem terhelhetők. A tartós gazdasági nehézségek miatt erősödik a gazdálkodás és a környezetvédelem küzdelme is.

A vízfogyasztási díjak radikális emelésével csak a szőlő- és gyümölcsültetvények száma csökkenhet, s növekedhet a munkanélküliek, az elszegényedő családok száma. A mezőgazdasági termelés szerkezetének átalakítása is hosszabb folyamat, a biztonságosabb átálláshoz a befektető tőkére is szükség volna. A differenciált, progresszívan emelkedő vízdíj azokat a százezreket teheti tönkre, akik az elmúlt esztendőkben jutottak földhöz, s vagyon híján kölcsönt nem tudnak felvenni. És kell néhány esztendő, hogy magángazdaságukat, családi vállalkozásukat eszköz- és állatállománnyal megalapozzák.

Találkoztam olyan vélekedéssel is, hogy korábban is voltak aszályos esztendők, s remélhető, hogy az 1970 óta tapasztalt száraz időjárást csapadékos időszak követi. Ennek ellentmond a légkör globális fölmelegedése, és a tudományos kutatóintézetek még szárazabb, fokozódó légköri aszállyal fenyegetett időszakot jósolnak. A várakozás, a cselekvés hiánya tragikus kockázatot jelent. Bizonytalanságban jövőt tervezni, településfejlesztési programokat készíteni, családi vállalkozásokat indítani és működtetni, folytatni csak igen magas hibaszázalékkal, kudarceséllyel és kudarcélménnyel lehet.

Mi a megoldás? Mi a teendő? A megyei és a helyi önkormányzatok, tudományos intézetek, szakhatóságok időben fölismerték a rendkívüli vészhelyzetet, és az elmúlt években 1970 óta folyamatosan jelezték, összegezték és erejükhöz mérten próbálták csökkenteni a környezeti ártalmakat, az életfeltételek romlását, a vízhiány következményeit. Korábban az Antall- és Boros-kormányzat, ez év tavaszán az MSZP-SZDSZ-kormányzat tudomásul vette, hogy a Duna-Tisza közi homokhátság vízpótlása országos ügy, a térségi összefogás mellett kormányzati feladat, és a katasztrófa elhárítására az Alföld-program keretében központi költségvetést kell biztosítani.

A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, valamint a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium a kormánynak ez év tavaszán benyújtott reális előterjesztésében feltárta a talajvízszint állandósult süllyedésének természeti és művi okait, vizsgálta a természeti, gazdasági, településpolitikai következményeket, felmérte a vízpótló rendszerek kiépítésének lehetőségeit és kezdeményezte a vízkormányzati rend felülvizsgálatát. A két tárca előterjesztése is hangsúlyozottan kiemeli, hogy a vízpótláshoz "következetesen megvalósított intézkedéssorozat, kormányzati szerepvállalás szükséges, és ehhez az érintett minisztériumok költségvetési fejezetén belül önálló sor tartalmazza a költségvetési fedezeti forrást már az 1996. évi központi költségvetésben. A rövidebb és a hosszabb távú intézkedések alapelveit is tartalmazza a kormány által tavasszal elfogadott előterjesztés.

Egyetértek azzal, hogy jobban kell alkalmazkodni a kialakult helyzethez, törekedni kell a víztakarékos szemlélet elterjesztésére, és a táji adottságoknak megfelelő mezőgazdasági kultúrát, fajtaválasztékot kell szorgalmazni, s fejleszteni kell az adatgyűjtési tevékenységet. A víz mennyiségi és minőségi védelmét azonban hatósági eszközökkel csak akkor lehet érvényesíteni, ha az ott élők tapasztalni fogják az állam cselekvőkészségét, ha pontosan tudják, hogy mostoha életkörülményük mikor változik kedvezőbbre.

A Duna-Tisza közi homokhátság vízellátásának, az öntözéses gazdálkodás lehetősége megteremtésének egyik feltétele, ha a hiányzó vizet elsősorban a Dunából, kisebb mennyiségben a Tiszából pótoljuk. A távlati vízellátó rendszer elvi műszaki megoldására két tervezet készült. Az A-változat költsége az 1993-as esztendő elejének forintértéke szerint 13 milliárd, a B-változaté 15 milliárd forint. Az A-változat több kisebb rendszerből áll, megvalósítása jobban ütemezhető, külön is bővíthető, és kevesebb a mezőgazdasági művelésből, termelésből kieső terület- és vízveszteség, valamint egyszerűbb a vízellátó rendszerek fenntartása. A B-változat előnye viszont az, hogy 50 százalékkal alacsonyabbak az üzemeltetési, vízszolgáltatási költségek. A ma is tartó viták eredményei alapján valószínűsíthető, hogy a B-változathoz hasonlítható C-variáns készül, amely képes lesz megtartani az A-változat előnyeinek jelentős részét.

Az idei év tavaszán készült, a két szaktárca által a kormány elé beterjesztett anyag külön is szól a Duna-Tisza-csatornáról. Meggyőződésem, hogy az ország nemzetgazdasági teherbíró képességétől függően, s talán nem is a távoli jövőben megvalósulhat ez a közel három évszázados álom. 1992 szeptemberében elkészült a Rajna-Majna-csatorna, megteremtődött az Északi-tenger és a Fekete-tenger közötti folyamatos hajózás lehetősége. Az is tény viszont, hogy Bős-Nagymaros miatt a Duna csak Pozsonyig hajózható, de jó esély van arra, hogy a Duna-Tisza hajózható csatorna megépítésének terve ösztönző erő lesz Bős-Nagymaros térségének ésszerű rendezésére is. Ezért is javaslom magam is nyomatékkal, hogy ne zárjuk ki a Duna-Tisza hajózható csatorna megépítésének lehetőségét, és ez már nemcsak térségi, de országérdek is. Az országérdek pedig helyi és térségi érdekek jól egymáshoz illeszthető programok összessége, egy olyan munkáltató menetrend, amely az ország belső biztonságát, jövőképét képes megfogalmazni.

Határozati javaslatomnak az a célja, hogy cselekvési program kell, meg kell nevezni a felelősöket, a tennivalók időrendjét, az állami feladatvállalás szükségszerű mértékét. A Duna-Tisza közi homokhátság az országnak olyan válságtérsége, ahol csak az állami segítség lesz képes elhárítani a fenyegető természeti katasztrófát, s csak a jelentős állami segítség lesz képes mozgósítani a helyi önkormányzati erőforrásokat.

Végezetül köszönöm a tudományos kutatóintézetek, a tudósok, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársainak, Bács-Kiskun, Pest, Szolnok, Csongrád megyék önkormányzatainak segítségét, tapasztalatait. Köszönöm valamennyi parlamenti párt támogatását, hogy határozati javaslatom sürgősséggel kerülhetett a tisztelt Ház elé. Köszönöm a környezetvédelmi bizottság támogató figyelmét, módosításait. (Taps.)

(19.00)