Varga László (KDNP)

1995. október 2.

DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Igen tisztelt Képviselőtársaim! Október 7-én lesz ötven éve, hogy Budapest népe a választóurnákhoz ment és szavazott, hogy kiket bízzon meg Budapest vezetésével. Ez egy történelmi évforduló, mert olyan jelenségek előzték meg és kísérték, amelyek úgy érzem történelmünkben egészen váratlan és egyedülálló események voltak. Budapest népe úgy kívánta, hogy a vezetők olyanok legyenek, akik megőrzik függetlenségünket, szabadságunkat, ezen belül az alapvető jogok akkor még nem mondtuk, hogy emberi jogok tiszteletét, az egyenlő esélyeket az életben, a szociális igazságosságot, a nevelésben a nemzeti szellemet, a tudást és a keresztény értékrend elismerését.A főváros lakosságának összetétele, felfogása, anyagi helyzete, társadalmi élete erősen különbözik a vidéktől, de érdekes, hogy ebben az esetben ugyanez megismétlődött az országos választásokon és legutoljára '47-ben, amikor ugyanazt akarta a nép, amikor '47-ben a Demokrata Néppártra adta a szavazatát, mint a legtöbb szavazatot kapó pártra, ugyanazt akarta, amit előzően mondottam.

Milyen jelenségek előzték meg ezt a választást? Öt hónappal voltunk a súlyos világháború befejezése után, 8-9 hónappal Pest és Buda eleste után. Amikor 1945. január 18-án elesett Pest a Galamb utcai lakásomból és ügyvédi irodámból kimentem a Duna partra kissé óvatosan, soha el nem felejtett, megrázó látvány volt a finom ívelésű Erzsébet-híd roncsait látni, amelyek úgy lógtak a Dunába, mint egy kihűlt holttest végtagjai. Mi lesz itt? gondoltam. Nincs hidunk, hogy indul meg az élet. Fáradtak voltunk, ki börtönből jött, ki menekülésből, ki pedig az óvóhelyről.

És volt egy másik jelenség, ami szintén egyedülálló volt, hogy amikor a náci hordák elhagyták Pestet, még kissé fülébe zengett a "Kitartás, testvér!" jelszavuk, és egyszerre hallottam a másik fülemmel már azt, hogy "Szabadság! Elvtárs!". Sajnálatosan mondom, ahogy az előzőknek semmi közük nem volt a testvériséghez, sőt lábbal tiporták, az utóbbinak abban az időben kevés köze volt a szabadsághoz. Éreztük, hogy nem szabadultunk fel, csak boldogok voltunk, hogy megszabadultunk a náciktól. Az utcákon lopva járkáltunk, Budapest népe páratlan összefogással, mondhatnám testvéri együttérzéssel integetett, hogy merre ne menjünk, hol fogják meg az embereket, akkor mellékutcába mentünk, és egész Budapest összefogott abban, hogy, amennyire lehet, mentsük meg egymást, hiszen tízezreket cipeltek el abban az időben, ártatlan polgárokat, semmi közük sem volt a háborúhoz.

Személyes élményként mondom el, hogy a vezérkarnál mint tartalékos főhadnagy szolgáltam, és egyedüli voltam abban a divízióban, osztályban, amely nem hagyta el Budapestet. Azt mondtam az alezredesemnek, hogy én nem megyek el. Politikai pályára készültem, új világ jön, itt maradok. Akkor elém tártak egy fényképet, felismerem-e, mi van rajta. Mondom, igen, civil emberek mennek. Azt mondja, merre mennek? Mondom, azt nem látom a fényképről. Azt mondja, Romániából összeszedve viszik a civil embereket a Szovjetunió felé. Ezt mondottam: ilyen ostoba német propagandát nekem ne mondjatok, én nem hiszem el, hogy civil embereket el lehet vinni. Nem először voltam naiv, és nem először tévedtem. De úgy éreztem, ha nincs meg az a naivság bennem, hogy hiszek abban, hogy nem lehet hosszan embertelen dolgokat elvégezni, akkor nem érdemes ebben az életben küzdeni.

(20.30)

Eljött mégis az az idő, amikor február 12-én Buda is elesett. Bámulatos volt a budapesti nép élni akarása: a rommá lőtt üzletek betört ablakai mögött ott voltak az áruk, a kereskedések, kisebb iparok megindultak, már lehetett ablakokat venni, s Budáról Pestre, illetve Pestről Budára már élelmes csónakosokkal közlekedni lehetett. S megjelentek a politikai pártok. Az illegalitásban működő Magyar Front vezetője Tildy Zoltán lett, aki később köztársasági elnök volt, és abban részt vett a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Párt. S felszólalásom egyik oka, hogy sok-sok félreismerést vagy tájékozatlanságot, amennyire tudok, tisztázzak. A keresztény mozgalmakat gróf Pálffy József képviselte, háború alatti kormánypárti képviselő.

Jómagam voltam az összekötő, amikor a náci börtönből kikerültem. Én is lopakodva jártam, haza nem mentem, különböző helyeken laktam. De mégis én voltam az összekötője a Horánszky utcai jezsuita székházban bujdosó Varga Bélának aki később a Nemzetgyűlés elnöke lett , én jártam be hozzá, hogy amennyire lehet, híreket adjak a külvilágról és a keresztény mozgalmakat képviselő munkájáról a Magyar Frontban. Később ő már a Demokrata Néppártot képviselte, mert közben megalakult a Néppárt és a mozgalmak átalakultak egy párttá, s ezt képviselte a Függetlenségi Frontban. Még nem esett el Buda, már a Budapesti Nemzeti Bizottság működött, és én kaptam azt a megbízást, hogy próbáljunk valami papírt szerezni, hogy működhessünk, mert a Magyar Frontban a Kommunista Párt nyomására nem ismerték el a Demokrata Néppárt létezését és működését. Megdöbbentett bennünket, hogy lehet ilyen rövidlátó egy párt, amely nem ismeri fel a két háború közötti nagy reformnemzedéknek, mondhatnám legkiemelkedőbb mozgalmait és működését.

Mik voltak ezek a mozgalmak? Az első a KALOT, a Katolikus Agrárlegények Országos Testülete, a második az EMSZO és Hivatásszervezet, munkásszakszervezetek. A KALOT-nak amelynek az alapítója a századunk legnagyobb szociális apostola, vezetője volt, Kerkai Jenő ötszázezer tagja volt, 15 ezer kiképzett vezetője és 15 népfőiskolája. Ez volt az első mozgalom hazánk történetében, amely nemcsak lenyúlt a néphez, hanem beemelte mint szakembereket, mint közéleti embereket a társadalmi életbe, hogy egyenjogúan vegyenek részt. Nincs és nem volt hasonló mozgalom nemcsak Magyarországon, de Európában sem.

Mellette működött Nagy Töhötöm jezsuita atya, Ugrin József, Farkas György és ahogy mondottam, megismétlem: ötszázezer tagja volt.

A Hivatásszervezetnek és az EMSZO egyházközségi munkás szakosztályoknak az egész országban, beleértve az erdélyi területeket is, körülbelül százezer tagja volt. Ennek a vezetője szintén három pap volt: Eglis József, hason nevű Varga László, a jezsuita Freesz József és ma Magyarországon még élő dr. Vida István e századnak talán egyik legtehetségesebb fiatalja, s mellette természetesen számos más: Sinkó Lajos, Csurgai István, a kassai tanító szintén Varga László. A Demokrata Néppártnak, amely 1944 végén alakult, már közel hatszázezer embere volt, minden vezetőnk egypár tudóst és egyetemi tanárt kivéve, mint Eckhardt Sándor ezekből a mozgalmakból nőtt, s azért döbbentünk meg, hogy hogy lehet nem elismerni egy ilyen pártot, amelynek semmi köze nem volt egyetlenegy párthoz sem, se a háború alatti Keresztény Párthoz, sem a kormánypárthoz, egyikhez sem. Ebből a reformnemzedékből nőtt ki. Azért dolgoztunk, ki-ki a maga módján én magam is szakszervezeti titkár voltam a Hivatásszervezetben ügyvédjelölti koromban , hogy az új Magyarország, a demokratikus Magyarország létrehozásában részt vegyünk.

1945. február 6-án volt választmányi ülésünk, akkor még Budán dörögtek az ágyúk. Azt a megbízást kaptam, hogy szerezzek valami papírt, hogy működhessünk. Elmentem a Budapesti Nemzeti Bizottsághoz, amelynek a főtitkára akkor dr. Gulácsy György volt, a Kisgazdapárt egyik vezetője, mellette dolgozott Stirling György titkár, aki neves újságíró az Egyesült Államokban, s kértem, hogy adjanak egy működési engedélyt, mert nem tudjuk működtetni a pártot és nem tudunk létezni.

Félórás beszélgetés, telefonálások után Gulácsy György kiadta a papírt nekem... (A papír méretét mutatva:)... egy ekkora kis papír lehetett, s rá volt írva, hogy működési engedély a Demokrata Néppárt részére. Nem hiszem, hogy valaha pártunkban annyi örömet és olyan nagy örömet okozott valami, mint ez a működési engedély, s másnap Kerkai Jenő jezsuita atya ünnepélyes misét tartott a Horánszky utcai kápolnában, amelyen részt vett Pálffy József, Slachta Margit és számos vezetőnk, megünnepelve azt, hogy működhetünk.

Igen, elkezdtünk működni, de nem sokáig. Budapesten még eltűrtek bennünket, de vidéken a Kommunista Párt nyomására sehol nem engedték, hogy egy szervezetet létrehozzunk, és kénytelenek voltak a párttagjaink különböző pártokban, csoportokban működni, mert nem tudtuk megszerezni az országos engedélyt, nem tudtuk azt az akkor működő kormánytól megszerezni.

Ennek ellenére folytattuk működésünket. Itt mondom el először nyilvánosan azt a megrázó jelentet, amikor '45 márciusában Pálffy Józseffel bementünk a városházára tárgyalásra és egy fiatal orosz tiszt odajött hozzánk és kitűnő magyar beszéddel és Pálffy Józsefnek azt mondta, kérem, beszélni akarok önnel. Bementek az egyik szobába. Ott üvegajtók voltak, s láttam a tárgyalást: heves vita volt. Körülbelül 10-15 perc után az orosz tiszt elment, Pálffy József kijött, én megkérdeztem: mi van? Azt mondta, nem tudunk működni, hagyjuk abba, mert azt, aki a Demokrata Néppárt vezetői közül a működtetés mellett van, el fogják vinni. Ez megtörtént. Megint összejöttünk, beszélgettünk és azt mondtuk, hogy nem hagyjuk abba. Tovább folytatjuk, amennyire lehet.

De működési engedélyünk nem sokat jelentett. A választások közeledtek. Önök is tudják és olvashatták, ismerőseik elmondhatnák, hogy bámulatos élénkség volt a magyar népben. Az élni akarás, hogy igenis megszűnt, hogy akármit követ el ma a Szovjetunió ellenünk, nem fog örökké tartani, hiszen megjelentek Budapest utcáin az óriási plakátok, az Atlanti-óceáni Alapokmány, amit Roosevelt elnök és Churchill írtak alá 1941. augusztusában. Emlékszem, hogy álltam előtte mint a Biblia előtt, és szinte szíva magamba a mondatait olvastam: igenis minden nép maga fogja eldönteni, hogy milyen kormányzati rendszert akar szabad, választással.

Meglepően a jaltai egyezményt nem ragasztották ki, pedig azt Sztálin is aláírta és az az Atlanti-óceáni Alapokmányon nyugszik. Arról nem tudtunk, de az Atlanti-óceáni Alapokmányról igen. Jött a választás meghirdetése 1945. október 7-ére. Csak a működési engedélyünk volt, s az nem volt elég, hogy országosan működhessünk. Végre Barankovics István, aki később Pálffy József után a párt főtitkára lett elnöke soha nem volt a pártnak , megkapta az indulási engedélyt 1945 szeptemberében. Október 7-ig három hetünk volt az indulásig. S itt jön a félreértés számos olyan kollégával is, akik nem ismerték az otthoni helyzetet, nem tudtuk, mit csináljunk. Induljunk pár hét előkészülettel? Semmiféle anyagi támogatásunk nem volt, a kormánypárti koalíciók óriási támogatást élveztek, s nemcsak ingyen helyiséget, autókat, teherautókat, nyomdát, mozit nekünk semmi nem volt. Erre Varga Béla aki most súlyos betegen fekszik a Vérhalom téri otthonában nagy megértéssel fogadta, hogy szeretnénk indulni, de nincs lehetőségünk, ugyanakkor nem akarunk némák maradni.

(20.40)

Az a megállapodás jött létre, hogy már ne induljunk, hiszen a lehetőségünk is kevés volt, de a Független Kisgazdapárt ad két helyet a törvényhatósági listán, s ha megválasztásra kerülnek, nem mint kisgazdák, hanem demokrata néppártiként fognak belépni a törvényhatóságba. Így kapott a listán helyet dr. Eckhardt Sándor professzor és jómagam.

Nem léptünk be a pártba, nem volt választási szövetségünk, nem volt egyesülésünk, csak Varga Béla egyéni ha szabadna így mondani elhatározása folytán ezt a megoldást választottuk. Tehát a Kereszténydemokrata Néppárt soha, senkivel ismétlem nem volt választási szövetségben vagy pedig egyesülésben. Ez a megállapodás létrejött, bejutottunk a törvényhatóságba, és a megállapodásnak megfelelően, október 7-én, vasárnap este tájékoztattuk az akkori elnököt, Szakasits Árpádot, hogy Eckhardt Sándor professzor és jómagam a Demokrata Néppártot képviseljük. Így is történt, így jutottunk be a törvényhatóságba.

Varga Béláról nem kell külön megemlékeznem, de annyit mondhatok, hogy politikai életemben kevés tisztább, népért élő, önzetlenebb politikust láttam ha láttam , mint ő. Az ő megértésének köszönhetjük, hogy mi akkor szinte elhagyatottan mégis be tudtunk lépni a közéletbe.

Még egy jelenségről szeretnék megemlékezni, ami hozzátartozik október 7-éhez. Ez pedig október 8-a, hétfő. A régi kúria, királyi tábla épületéből jöttem egy tárgyalásról és látom, hogy ezrével özönlik a nép, megy a Szabadság tér felé. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mi az a lelkesedés, ami bennük van; mindjárt lementem a lépcsőkön és kérdeztem: hová mennek? Mondták: "Megyünk az amerikai követségre, megmutatjuk, hogy mit akar a magyar nép!" Természetesen beálltam a sorba, és ilyen lelkesen, ilyen jókedvűen, ilyen reményteljesen ritkán voltam életemben egy menetben.

Odaértünk az amerikai követség elé, ezrével vagy tízezrével, nem tudom, hogy hányan lehettek, mert az egész környéket beborítottuk minden szervezés nélkül és elénekeltük a magyar himnuszt. Kijött az amerikai követ, Schönfeld Artúr úr, és lefordították, amit mondott; csak annyit mondott, hogy "köszönöm, hogy eljöttek", egy szóval sem többet. Annyi érzékem már volt, hogy úgy látszik, az Atlanti-óceáni Alapokmányt nem fogják szorosan követni politikai életünkben, mert úgy éreztem, sokkal melegebben kellett volna fogadnia. Október 8-a után tovább folytattuk a működésünket, és a Kereszténydemokrata Néppárt csak azért lett Demokrata Néppárt, mert abban az időben még úgy véltük, hogy jobb elhagyni a "keresztény" jelzőt, mert túl magas igény, amit a politikában nem könnyű betartani.

Ez a Demokrata Néppárt 1947 augusztusában a legnagyobb pártja lett az országnak, 62 képviselővel jutottunk be a parlamentbe. Jómagam is itt ültem valahol ezen helyek közül az egyiken, úgy látszik, mindig ellenzéki sorsra vagyok ítélve.

Az október 8-i lelkesedéssel kapcsolatban a következőkkel szeretném zárni a megemlékezésemet. Nemcsak Budapest népe, hanem az ország népe is úgy érezte, hogy örömmel várja azt, hogy egy új életet kezdhessen. Tudomásul kell vennünk akár kormányoldalon, akár ellenzéki helyen vagyunk , hogy valami baj van a népünk hangulatával, apátiában van, amit önök éppúgy éreznek. Magam is nagyon sok helyen járok az országban, az elmúlt öt évben 342 helyen voltam, kisközségtől városig, és érzem, hogy nemcsak reményt kell adni. Valahogy kiábrándulás, reménytelenség van, nincs bennük az a lelkesedés, mint akkor, amikor 1945. október 8-án egy nagyhatalom megszállása alatt és egy nagyon kemény, kegyetlen kommunista párt uralma alatt éltek. Mégis több volt bennük a remény. Azok az emberek, akik ránk szavaztak '47-ben, az a 820 ezer s akik a KALOT, az EMSZO és a Hivatásszervezet tagjai voltak igen tisztelt Országgyűlés, Elnök úr , ezek mind önkéntes emberek voltak, ezek önként mentek a szervezetekbe, saját akaratukból akartak részt venni a társadalom életében és megformálásában. Ezeket semmiféle kényszer nem irányította, se karriervágy, se hatalom, nem is tudták, hogy mi az a hatalom, csak azt tudtuk, hogy részt vegyünk és szolgáljuk az országunkat. Ez az, ami ma hiányzik.

Úgy érzem, kötelességem megemlíteni, hogy igenis, ennek a népnek reményt, örömet kell adni. Lelkesedés, öröm és remény nélkül csak létezünk, de nem élünk. Nem vagyunk jó gazdasági helyzetben, de nem vagyunk reménytelen helyzetben sem, és úgy érzem, hogy az ország azon vezetőinek, akik ma a kormányban vannak vagy bármilyen magasabb tisztségben, ez kötelességük ha van bennük. Ugyanis nem adhatunk mást, csak ami bennünk van, ahogy Lucifer mondja az Úrnak: "Nem adhatok mást, csak mi lényegem." De igenis, meg kell adni elsősorban a fiatalságnak azt a reményt, hogy ez az ország 1100 éve áll. Reményt kell adni az igazságos és egyenlő teherviselésre, a szociális igazságosságra, a nemzeti szellemnek a tudáson kívül meg kell nyilatkoznia a nevelésben és a keresztény értékek megbecsülésében. Legyen valaki hívő vagy nem hívő, ez egy más kérdés ebben a tekintetben, de az egyetlen a kereszténydemokrácia, amely megmaradt ma Európában a kommunizmus végeztével. A szociáldemokraták, maga Blair úr is, a Munkáspárt főtitkára vagy Jospin úr, Franciaország volt köztársaságielnök-jelöltje, szociáldemokrata, mind eldobták már azokat az ideológiákat, amelyek megbuktak.

Én nem a kereszténydemokrácia mellett akarok most szólni, mert mindenki maga dönti el, hogy hová tartozik, csak egy objektív értékrend mellett, amely megóvta az embereket az embertelenségtől.

Igen tisztelt Országgyűlés! Azt szeretném, ha a legközelebbi választáson olyan párt győzne, amely lelkesedést, örömet, reményt ad az embereknek, akik kimennek az utcára a zászlójukkal, lelkesedéssel és azt mondják: Magyarország újból a demokratikus fejlődés útján van. Köszönöm. (Taps.)