Kőszeg Ferenc (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A törvényjavaslatnak, amely előttünk fekszik, hosszú története van, és szövege amelyet elfogadni készülünk kompromisszumok eredménye. Minden kompromisszum olyan, mint a félig töltött pohár: az optimista számára félig teli van, a pesszimista számára félig üres. A kompromisszumok részint az MSZP és az SZDSZ között folyó hosszú, de termékeny egyeztetési folyamat során jöttek létre, részint a rövid, intenzív hatpárti tárgyalások során. Nem volna illendő, ha az egyik kormányzópárt vezérszónokaként most a pohár üres feléről beszélnék, arról, amit a kompromisszumkeresés közepette nem sikerült elérni, hiszen ezt a törvényjavaslatot remélhetően még további módosító indítványokkal jobbítva az SZDSZ el fogja fogadni. Beszédemben arra szorítkozom, hogy végigpillantva a törvény keletkezéstörténetén, jelezzem, milyen problémák megoldása várható el egy nemzetbiztonsági törvénytől, hogyan jelentek meg vitáinkban ezek a problémák és milyen megoldásokat találtunk rájuk.
Sajó András írta, hogy mifelénk a tűzoltó-zenekarokról szóló törvényt a tűzoltó-zenekarok szokták készíteni. Ha ez így van, ez a gyakorlat azt jelenti, hogy a törvény mindig a fennálló struktúrákat konzerválja és a szabályozás tárgyával kapcsolatban a szervezeti érdeket jeleníti meg társadalmi érdekként. Tudjuk: a nemzetbiztonsági szolgálatok jelenlegi rendszere, amelyet a törvény némi módosítással rögzít, 1990 februárjában jött létre, a Dunagate-ügy közvetlen következményeként. Valójában az állambiztonsági szervezet elválasztása a rendőrségtől és a Belügyminisztériumtól, az SZDSZ követeléseként, már 1989 februárjában megjelent írásban is. Azóta azt is tudjuk, hogy a Belügyminisztériumba integrált szolgálatok elkülönítése a minisztérium hivatali apparátusától és egyúttal a szolgálatok elkülönítése egymástól is nemcsak az akkori ellenzék követelései között, hanem a minisztérium belső reformterveiben is szerepelt. Ennek ellenére 1989 folyamán nem történt semmi.
Az állambiztonsági szervezet és a róla szóló törvény bár szóba került, végül is sajnálatos módon nem szerepelt a politikai egyeztetőtárgyalások napirendjén, így bármilyen hosszan folytak is az előkészületek, a Dunagate-ügy kirobbanása után a zavar, a kapkodás közepette nem volt másra mód, mint arra, hogy a Belügyminisztérium III. főcsoportfőnökségének csoportfőnökségeit önálló nemzetbiztonsági hivatalokká kereszteljék át.
1990 óta számos nemzetbiztonsági törvénytervezet készült; az első még a Németh-kormány idején, és voltaképpen a jelenlegi a harmadik törvényjavaslat, amelyet a kormány a parlament elé terjeszt egyet az Antall-kormány is benyújtott, majd sietve visszavonta. De a hivataloknak ezt az ad hoc kialakult rendszerét egyik sem próbálta meg mással felcserélni.
Gyuricza Béla fideszes képviselőtársunké az érdem, hogy a hatpárti tárgyalások során felvetette a szolgálatok struktúrájának kérdését. Nagy örömmel hallottam a miniszter úr expozéjában, hogy a kormány magáévá tette a javaslatot. Eszerint a törvény elfogadásával egyidejűleg az Országgyűlés határozatban kötelezné a kormányt, hogy záros határidőn belül vizsgálja felül a nemzetbiztonsági szolgálatok rendszerét és válaszoljon a kérdésre: indokolt-e, hogy a Magyar Köztársaság, amelynek egyetlen és rendkívüli mértékben centralizált rendőrsége van, öt titkosszolgálatot tartson fenn. A nemzetbiztonsági szolgálatok átvilágítása az államháztartási reform keretében is indokolt, hiszen a hivatalok egyébként szűkös tervezett költségvetési támogatása 1996-ban már a 10,5 milliárd forintot is meghaladja.
A külföldi nemzetbiztonsági törvények, amelyek jelenlegi formájukban Nyugaton is új, az elmúlt tíz-tizenöt évben keletkezett jogszabályok, a belföldi biztonsági szolgálatok tevékenységi körét a klasszikus állambiztonsági feladatokra korlátozzák. Ezek a kémelhárítás, a terrorelhárítás és az alkotmányos rend erőszakos megdöntésére, az alkotmányos intézmények működésének törvényellenes befolyásolására irányuló törekvések felderítése és elhárítása. E szikár meghatározáshoz képest a mi törvényünk feladatkatalógusa terjengős és egyúttal fontoskodó ezen azonban a dolgok jelenlegi állásánál már kár búslakodni.
A lényegi vita mint azt expozéjában miniszter úr is említette és a sajtóból is közismert az SZDSZ és az előterjesztő, illetve háttérben a rendőrség és a Nemzetbiztonsági Hivatal között arról szólt, hogy szerepeljen-e a hivatal feladatai között nevesítve a szervezett bűnözés felderítése. Mi ezt határozottan elleneztük, nem csupán azért, mert a "szervezett bűnözés" publicisztikai vagy kriminalisztikai kategória, amelynek nincs pontos törvényi meghatározása, és főképpen nem azért, mert a rendőrséget történetesen szabaddemokrata belügyminiszter felügyeli, hanem azért, mert a titkosszolgálatok jogszerű működését ellentétben a rendőrségével a nyilvánosság nem képes, az ügyészség pedig nem jogosult ellenőrizni. Nem tartottuk kívánatosnak azt, hogy a nemzetbiztonsági szolgálat a maga sokkal nagyobb szabadságával afféle "szuper rendőrség"-ként léphessen fel, tetszése szerint értelmezze feladatkörét, miközben a rendőrségi törvény a bűnfelderítés és a bűnüldözés területén a rendőrségnek is kellőképpen biztosítja a titkosszolgálati eszközök használatát.
A titkosszolgálatok törekvése tevékenységi körük bővítésére egyébként nem hazai specifikum. A két világrendszer katonai szembenállásának megszűntével a titkosszolgálatok világszerte identitászavarba kerültek; ezért keveredett az amerikai hírszerzés ipari kémkedés gyanújába a szövetséges országokban, ezért folytat a német hírszerzés hasadóanyag-csempészeti játszmát önmagával.
Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal is a helyét keresi és hogy szervezeti érdeke is feladatkörének növelése. Hiszen a totális állambiztonság végnapjaiban a jogelőd szervezeteinek, plusz a jogutód nélkül megszűnt belső reakció-elhárításnak az összlétszáma 3400 fő volt, a Nemzetbiztonsági Hivatalé pedig a jelenlegi szűk feladatmeghatározás és a többszöri leépítés ellenére 7845 fő. Ez utóbbi, gondolom, nem titkos adat én a Heti Világgazdaság múlt heti számában olvastam.
A következő kérdéskör, amelyet a nemzetbiztonsági törvények szabályozni szoktak, a szolgálatok kormányzati irányítása bár a tényleges irányítási hierarchia nem mindig felel meg a törvényekben leírt szabályozásnak.
A biztonsági szolgálatok működése, illetve túlműködése kétféle veszélyt jelent. Az egyik általában erre szoktunk gondolni az, hogy a szolgálatok, mindenekelőtt a belföldi biztonsági szolgálatok túlterjeszkednek feladatkörükön, és vagy a maguk szakállára, vagy a kormány jogosulatlan igényeinek megfelelően önkényesen gyűjtenek adatokat az állampolgárokról. Nem kisebb veszély azonban, ha a titkosszolgálatok nem az alkotmányos jogokat, hanem a kormány politikáját értelmezhetik a maguk szájaíze szerint. Például buzgó hírszerzésbe kezdenek olyan országban, amellyel a kormány éppen javítani kívánja kapcsolatait. Ezért akár a belügyminiszter a szolgálatok kormányzati felügyelője, akár a miniszterelnök mint az országok többségében , a legtöbb országban létezik valamilyen koordinációs csúcsszerv, amely a kormány politikai igényeit továbbítja a szolgálatoknak, és a kormány, illetve a miniszterelnök nevében felügyeli a szolgálatokat.
(10.50)
Hiszen a titkosszolgálatok kormányzati irányítása nyilvánvalóan nem működhet úgy, mint mondjuk a népjóléti tárcáé.
Az amerikai törvény 1947 óta nevesíti a Nemzetbiztonsági Tanácsot, amelynek elnöke az Egyesült Államok elnöke. Angliában a miniszterelnök hivatalában működik a Biztonsági és Hírszerzési Titkárság, élén a koordinátorral, aki valamennyi biztonsági és hírszerzési ügy kormányzati irányítója, noha a miniszteri felügyeletet a belügyminiszter gyakorolja.
A nemzetbiztonsági szolgálatokat létrehívó minisztertanácsi rendelet 1990-ben még kimondta, hogy a szolgálatokat a kormány biztonsági kollégiuma irányítja. Antall József azonban igyekezett minél távolabb tudni magától a titkosszolgálatokat, így jött létre a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter tisztsége, amely a jelen törvényjavaslat elfogadása után irányító miniszteri tisztséggé változik.
A kormányzati irányítás kodifikálása érdekében felvetődött, hogy a törvény nevesítse a jelenleg is működő nemzetbiztonsági kabinetet. De ezzel az ötlettel szemben alkotmányossági kifogások merültek fel: a kormány belső struktúráját nem határozhatja meg törvény, jóllehet mind a Németh-kormány, mind az Antall-kormány törvénytervezetében szerepelt a biztonsági kollégium, illetve a nemzetbiztonsági kabinet intézménye.
A kormányzati irányítás e hiányzó láncszemének pótlására a törvényjavaslat elsősorban az ausztrál nemzetbiztonsági törvény mintájára új változatában növeli az írásbeliség szerepét. A miniszter félévente írásban határozza meg a szolgálatok időszerű feladatait, írásban ad utasítást a kormány tagjaitól írásban érkezett információs igények kielégítésére. Az írásbeliség talán meggátolja az olyan anomáliák megismétlődését, mint amelyekre a tárca nélküli miniszter úr hívta fel a Ház figyelmét: az elmúlt években megesett, hogy egy miniszter, sőt képviselő üzleti, vagy családi érdekből kérte egyes személyek biztonsági ellenőrzését.
A külföldi törvények a titkosszolgálatok működésével kapcsolatban csak a különleges titkosszolgálati eszközök: a telefonlehallgatás, a levélfelbontás, a lakásba való titkos behatolás engedélyezésének rendjét szabályozzák. A mi törvényjavaslatunk részletesebb szabályozása nagyon is helyénvaló volna, ha a szabályok több korlátot is tartalmaznának.
Mindazonáltal a törvényjavaslat e tekintetben a két benyújtás között nagyon is előnyére változott. Az önmagára törvényt alkotó tűzoltózenekar, értsd a nemzetbiztonsági szolgálatot, ugyanis kezdetben szemlátomást arra törekedett, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat működését szabályozó, 1990 februárjában hatályon kívül helyezett parancsok és utasítások amelyeknek titkos minősítését azóta sem oldották fel, megfosztva persze ideológiai körítésüktől , épüljenek be a törvénybe.
A törvénynek ez a változata, amely még az előző ciklus utolsó évében készült, és amelyet Katona Béla tárca nélküli miniszter úr rövid egyeztetés után csekély változtatásokkal a parlament elé terjesztett, kimondta volna, hogy az állami szervek, az önkormányzatok hivatalai és az állami, vagy többségi állami tulajdonban lévő gazdálkodó szervek azokat a tudomásukra jutott információkat, amelyekről feltehető, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatai ellátásához szükségesek, hivatalból továbbítják az érintett nemzetbiztonsági szolgálatoknak. Azt természetesen egyetlen intézmény, vagy gazdálkodó szerv sem találhatja ki magától, hogy mely információk szükségesek a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatai ellátásához.
Ez a törvényhely csak akkor nyer értelmet, ha a szolgálatok egy-egy tisztje rendszeresen felkeresi az intézményt és begyűjti a nemzetbiztonság számára szükséges információkat. Régebben ezt a megbízottat az objektum tartójának hívták, e kifejezést a törvényjavaslat régebbi változata sem használta. Az új változatból szerencsére az egész törvényhely kimaradt.
A régi törvényváltozat igen széles körben kötelezte volna az intézményeket a nemzetbiztonsági szolgálatok megbízottjainak alkalmazására. E megbízottakat régebben, mint tudjuk, szt-tiszteknek hívták. A javaslat új változata jelentősen szűkíti azoknak az intézményeknek a körét, amelyek kötelesek a nemzetbiztonsági megbízottak alkalmazására. A külföldi törvényekben effajta szabályt nem találtam. Lehet, hogy a külföldi törvényhozó abból indul ki: a titkosszolgálat azért titkosszolgálat, hogy a maga embereit törvényi kötelezés nélkül is képes legyen elhelyezni ott, ahol szükségesnek véli.
A szabályozást igénylő és az állampolgári jogok, az alkotmányos jogok érvényesülése szempontjából talán legfontosabb kérdés a nemzetbiztonsági szolgálatok parlamenti vagy külső ellenőrzése. Ebben a tekintetben a legtovább talán az amerikai törvény megy, amely kimondja, hogy a szenátus, illetve a kongresszus bizottságai "full and currently", tehát teljes körűen és folyamatosan megkapják a tájékoztatást a titkosszolgálatok, nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységéről.
E kérdés körül mindenütt, Európában is vita zajlik. Mindenütt fennáll a parlamentek, a parlamenti pártok törekvése arra, hogy növeljék az ellenőrzési jogkörüket, és mindenütt megvan ezzel szemben a kormányzati, a végrehajtó hatalmi ellenállás.
Azt gondolom, hogy az a szabályozás, amelyet ebben a törvényben létrehoztunk, eléggé széles körű felhatalmazást ad a nemzetbiztonsági bizottságnak a nemzetbiztonsági szolgálatok tényleges ellenőrzésére. A törvénynek ebben a most benyújtott új változatában a nemzetbiztonsági bizottság felhatalmazási köre újból jelentősen bővült, mert e tekintetben az első benyújtás előtti egyeztetés is hozott eredményeket.
A parlamenti ellenőrzés kérdéskörével szorosan összefügg a jogorvoslat kérdésköre. Sajnálatosnak tartom, hogy a törvényjavaslat benyújtott végső változatából az MDF jogosan felvetett alkotmányossági kifogása következtében kimaradt a jogorvoslatról szóló fejezet. Az volt a kifogás, és az megalapozott kifogás, hogy a nemzetbiztonsági bizottság nem vállalhat magára jogorvoslati funkciót, hiszen a jogorvoslat alapvetően a bíróságok feladata. Csakhogy ebben az összefüggésben az a helyzet, hogy az állampolgár nem tudja, hogy mikor éri jogsértés, de viszont szerencsére a törvényben megmaradt az, hogy olyan esetben, ha az állampolgár gyanítja, hogy jogsértés érte, és hogyha a miniszteri kivizsgálást nem tartja elégségesnek, akkor kérheti, és a nemzetbiztonsági bizottság vállalni fogja a panasz kivizsgálását és jogosult az ehhez szükséges ténymegállapításra és a nyilvántartásokba való betekintésre.
Végezetül, az utolsó percet kihasználva, még azt szeretném mondani, hogy bírálatok érték az SZDSZ-t, egyes ellenzéki pártok úgy vélték, hogy az SZDSZ, hogy úgy mondjam, akadékoskodása hátráltatta a törvény gyors elfogadását. Én azt gondolom, hogy a liberális pártoknak mindenütt a világon és függetlenül attól, hogy kormányzati pozícióban vannak-e, vagy ellenzéki pozícióban feladatuk az, hogy az alkotmányos jogok, az emberi jogok érvényesülését, különösen azokkal a törvényekkel kapcsolatban, amelyek az államhatalom feladatkörét és működési rendjét határozzák meg, messzemenően érvényesítsék. Így tett a német Szabad Demokrata Párt is, amely komoly vitába keveredett a Kereszténydemokrata Unióval, a CDU-val, éppen például a lehallgatások rendje kapcsán.
(11.00)
Tehát én azt gondolom, hogy ez a néhány hónap, amely az egyeztetésekkel telt el, igen hasznos volt, jobbá tette a törvényt és több garanciát nyújt a jogszerűség, az emberi jogok, az alkotmányos jogok érvényesülésére.
És végül ne vétessék személyeskedésnek, de azt gondolom, hogy ez nem sikerült volna, hogyha e pillanatban nem egy olyan személy felügyelné tárca nélküli miniszterként a szolgálatokat, aki igen nagy rugalmasságot tanúsított mind a másik kormánypárt, mind az ellenzéki pártok részéről jövő indítványok megszívlelésére, elfogadására. Köszönöm szépen. (Taps.)