Tímár György (FKGP)
DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP): Mélyen tisztelt elnök asszony! Kedves Képviselőtársaim! A törvény célja a bűncselekményeket elkövetett személyekkel szembeni törvényben meghatározott hátrány alkalmazásának gyakorlati lebonyolítása. Ezzel kapcsolatban elöljáróban rá kívánok mutatni arra, hogy alapelvül kell leszögezni: a fogva tartottnak alapvető emberi jogai csak azokban a kérdésekben és területeken vannak korlátozva, amelyeket a törvény, mint ilyet taxatíve felsorol.
(12.40)
Minden egyéb alapvető emberi joga és szabadságjoga teljes mértékben és korlátlanul megvan. Aki szabadságvesztését tölti vagy előzetes letartóztatást kénytelen elviselni, ugyanolyan ember legfeljebb, ha már elítélték, akkor bűncselekményt elkövetett, és ezért büntetést kiálló ember , mint a többi. Ennek az előrebocsátásával, figyelembevételével kell értékelni egyrészt azt a helyzetet, amelyet ez a jogszabály rendezni kíván, másrészt a tényleges gyakorlatot, ahogy ezt végrehajtják.
Mindannyian tudjuk, hogy tárgyi és személyi feltételek rendszere az, amely biztosítja a törvény végrehajtását. És tudjuk azt, hogy sajnos a jelenlegi gazdasági körülmények között olyan lehetőségekkel kell gazdálkodnia a büntetés-végrehajtásnak is, ami van. Tehát nem lehet pusztán csak elvekből és hipotetikus, ideális körülményekből kiindulva gondolkodni. De minden olyan egyéb szempontot, amely a tárgyi és személyi feltételek korlátozott mennyiségén kívüli, igenis, úgy kell rendezni, hogy az általam előrebocsátott alapvető emberi jogi szempontok érvényesülhessenek.
Itt a szabadságkorlátozottak két nagy csoportját kell megvizsgálni. Az előzetes letartóztatásban vagy pláne az őrizetbe vételben levőket, illetőleg a jogerős szabadságvesztés-büntetés kiállására kényszerülteket. Akikkel szemben bíró nem mondotta ki jogerősen, hogy bűncselekményt követtek el, azoknak az alapvető emberi jogait minden tekintetben biztosítani kell, kivéve, ami a nyomozás érdekében, a büntetőeljárás érdekében feltétlenül korlátozást érdemel.
Sajnos olyanok a rendőrségi fogda körülményei, objektíve, amelyek nem tesznek ennek eleget. Képviselőtársaim a korábbiakban már felszólaltak. Én nem akarom őket megismételni, pusztán csak a saját jogászi véleményemnek adok annyiban kifejezést, hogy messzemenőkig egyetértek velük, és tarthatatlannak minősítem azokat a körülményeket, amelyek ennek a kérdéskörnek a ránk maradt több évtizedes elhanyagolása miatt pillanatnyilag megoldásra várnak. De le kell szögeznem, hogy feltétlenül meg kell oldani ezt a problémát is.
Ami a jogerős szabadságvesztés büntetést töltőket illeti:
Törvény meg kell hogy határozza, milyen jogaikban vannak korlátozva. De például akkor, amikor egy szabadságbüntetését töltő rab megbetegszik, akkor nem értek egyet azzal, hogy ő az egészségi állapotának megjavítása, gyógyítása érdekében ne fordulhatna mindenfajta korlátozástól mentesen szakorvoshoz, tehát nemcsak a bv orvosaihoz. Egyszerűen nem függ össze a büntetés céljával az a korlátozás, amely az ő egészségi állapotának a rendbetételét, a gyógyítását akadályozza. Nem látom sem jogi, sem morális akadályát ennek.
További szempont, amire rá kívánok mutatni, hogy ez a joganyag megemlíti a szabadságvesztés-büntetéstöltők foglalkoztatását. De ugyanakkor nem találok utalást arra, hogy az, aki benn a börtönben dolgozik, milyen kedvezményt élvez a munkája kapcsán. Ha valaki eleget tesz annak a kötelezettségének, hogy dolgoznia kell, ezzel valamilyen többletet fejt ki, ezzel kapcsolatosan meg kell hogy illesse ennek valamilyen jellegű elismerése. Hogy ez mi, az egy más kérdés. Ez lehet anyagi, amit ő ott konkrétan élvezhet, lehet egyéb.
Amire végül rá kívánok mutatni: ez a joganyag 38. §-ában úgy érzem, egy olyan tévedést fogalmaz meg, amelyet feltétlenül rendezni kell. Kivételesen engedjék meg nekem, hogy felolvassam a normaszöveget: "Az elítélt a kártérítési igényét annál a...", és tovább nem olvasom. Tehát az ő kártérítési igényéről van szó és ennek az érvényesítéséről. Aki ezt megfogalmazta, nem gondolta végig ennek a tényleges gyakorlati mibenlétét. Ugyanis itt arról van szó, hogy az elítéltnek, a fogva tartottnak van kára valamiért, amelyet ő rendezni kíván. Hogy képzelhető el az, hogy ő benyújtja a kárrendezési igényét, majd ezt követően ugyanott marad fogva, annál az intézetnél. Teszem föl, a kártérítési eljárás során majd a bíróság, ahogy ez a joganyag nagyon helyesen leírja, elmarasztalja az intézetet, esetleg nagyon nagy összegű kártérítést ítél meg a konkrét esetben, és ez a fogva tartott változatlanul ott marad.
Ez annyira életidegen, hogy nem is kívánom ezt a gondolatot kifejteni, mert aki ezt nem érzi át, annak talán hiába mondanám el azt a gondolatsort. Pusztán csak utalni kívánok, hogy egy másik jogszabállyal kapcsolatosan, körülbelül egy évvel ezelőtt hasonló gondolatsort fejtettem ki itt a fegyelmi büntetésben részesült kiskatonákkal kapcsolatban, akik jogorvoslatért bírósághoz fordultak és az igen tisztelt hadügyminiszter úr... (Avarkeszi Dezső és Mádai Péter: Honvédelmi miniszter!) Bocsánat. Az igen tisztelt honvédelmi miniszter úr megtisztelt engem azzal, hogy velem közös csatlakozó módosító indítványt nyújtott be, és az igen tisztelt Ház ezt elfogadta és törvényerőre emelte.
Itt az adott problémánál én egy olyan megoldást tudok elképzelni, hogy a kártérítés-érvényesítési jog, tehát az itt leírt 30 nap akkor induljon be, amikor a fogva tartás megszűnt. Mert ez az egyetlen életszerű megoldás, minden más, egyéb eset kellően át nem gondolva vagy turpisan azt sugallja, hogy a fogva tartott ne érvényesítse azt a törvényes jogát, amely az őáltala kiállt hátrány vagy elszenvedett sérelem érvényesítésében realizálódna.
Én nagyon kérem képviselőtársaimat és az illetékes bizottságokat, illetőleg az igen tisztelt igazságügyi kormányzatot, abban az esetben, ha egyetért ezzel a gondolatsorral, akkor saját hatáskörében nyújtson be módosító indítványt. Köszönöm. (Taps.)