Latorcai János (KDNP)
DR. LATORCAI JÁNOS (KDNP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Miniszter Úr! Kedves Képviselőtársaim! Suchman miniszter úr expozéjából is kitűnt, hogy az energiaipar a gazdaság különlegesen fontos, kiemelt ágazata, amely az ország lehetőségeit, sorsát alapvetően befolyásolja. Az energiaipar privatizációjára vonatkozó szándékok, elképzelések ezért az ország nyilvánossága előtti felelős és szakszerű vitát igényelnek, ezért ez a mai napnak meggyőződésem rendkívüli és különleges felelősséget is kölcsönöz. Az energiaipar magánosítása nem egy független új folyamat, hanem a nyolcvanas évek közepén-végén megkezdődött, majd a rendszerváltás első éveiben törvényi keretek közé sorolt tulajdonreform része.
(11.10)
(Dr. Trombitás Zoltán helyét a jegyzői székben Sasvári Szilárd foglalja el.)
Ezzel a folyamattal kapcsolatban a kereszténydemokraták mindig is egyértelmű elvi álláspontot képviseltek, amit már az 1992. évi gödöllői kongresszus is megfogalmazott. Ebből idézek: "Az országos fontosságú vagy a nagyobb vállalatok külföldiek részére való értékesítését a parlament illetékes bizottsága elé kell vinni. Meg kell különböztetni a működőtőke importot a nemzeti vagyon külföldiek javára való értékesítésétől és csakis a tényleges működőtőke importot kell előmozdítani. A privatizációs bevételeket pedig elsősorban a rekonstrukciós folyamatok megvalósítására kell felhasználni."
Ezeket a téziseket pártunk következetesen képviselte és képviseli ma is. Ennek szellemében lépett fel az eddigiek során is számos helytelennek ítélt privatizációs gyakorlattal szemben, főleg akkor, ha annak következtében a hazai ipar hátrányba került.
Felelősséggel állíthatjuk: ismerjük a privatizáció hatását, az ország lehetőségeit, tudatában vagyunk annak, hogy a külföldi tőke bevonása nélkül nem lehet a gazdaság átalakulását véghez vinni, azonban azt is következetesen állítjuk: olyan külföldi tőke szükséges, amelyik hazai erőforrások hiányában a beruházásokhoz, a megfelelő műszaki színvonalhoz és a külpiachoz segít hozzá elsődlegesen. Olyan stratégia kell, ami biztosítja, hogy az új hazai tulajdonosi réteg minél szélesebb körű legyen és a tulajdonlás minél változatosabb formái alakuljanak ki. Egyaránt szükséges a munkavállalók tömeges tulajdonhoz juttatása, a kisbefektetői részvényvásárlás támogatása, a helyi önkormányzatok és a társadalombiztosítás vagyonhoz juttatása.
A rendszerváltás utáni új magyar energiapolitikát 1993 márciusában nagy többséggel fogadta el az Országgyűlés, azt a mai kormánypártok is támogatták és az előkészítés során a szakszervezetek, így többek között a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete is támogatta azt, amit személyesen Schalkhammer Antal úr aláírásával is biztosított.
A magyar energiapolitika meggyőződésünk szerint ma is helyesen foglalja össze azokat az alapelveket, amelyeket egyébként a magánosítás során is szükséges érvényesíteni. Ez a magyar energiapolitika az állam többségi tulajdonlásának fenntartását írta elő. Az 1994-ben hatalomra került új kormány energiapolitikájának középpontjába a költségvetés érdekeit szolgáló energiaipar csaknem teljes körű, gyors ütemű készpénzes eladása került, hiszen a kormány már 1994 decemberében, tehát még a beterjesztett új privatizációs törvény vitája előtt, határozatokban döntött az energetikai alapstruktúrák jövőjéről. E határozatok már feladták az állami többségi tulajdonlás alapelvét az egyetlen Magyar Villamos Művek Részvénytársaság mint központ kivételével. A készpénzes szakmai befektetők, vagyis egyértelműen a külföldiek részére történő eladás került előtérbe. A májusban megszavazott privatizációs törvény, majd ennek júniusi módosítása lényegében ugyanezt tartalmazza.
A törvény 8. § (2) bekezdése egyértelműen előírja, hogy a nemzetgazdaság működőképessége szempontjából jelentős társaságok privatizációs koncepcióját a kormánynak az Országgyűlés elé kell terjesztenie. E társaságok körét, amelybe az energiaipari társaságok minden bizonnyal beletartoznak, ugyanezen előírás szerint ahogy Torgyán képviselőtársam is említette augusztus közepéig kellett volna az Országgyűlésnek megvitatnia. Ez sajnos nem történt meg, de ami úgy hiszem, ennél még sajnálatosabb, mindez nem zavarta a kormányt abban, hogy az energiaipari társaságok privatizációs koncepcióját ez év júliusában és augusztusában több határozatban is véglegesítse. Ezen határozatok egy része a hivatkozott '94. évi decemberi határozat módosítását tartalmazta a gyorsítás szándékával, azzal, hogy a privatizációt az ÁPV Rt. tulajdonában lévő részvények készpénzes eladásával még az idén meg akarja valósítani, a másik része pedig a privatizációs pályázatok feltételeit határozta meg, amelyek alapján a pályázatok már sorra meghirdetésre is kerültek.
A pályázati kiírások alaposabb boncolgatása nélkül mi most csak arra szorítkozhatunk, hogy az előzőekben említett dokumentumokból kirajzolódó kormányzati privatizációs koncepció vitáját folytassuk le. Nézzük meg tehát, melyek ezen kormányzati privatizációs koncepciónak a legfontosabb jellemzői:
Mindenekelőtt az energetikai szektorban a tulajdonszerkezeten belül az állami többségről való lemondás, a külföldiek részére történő gyors készpénzes értékesítés, a bevételeknek fejlesztések helyett a költségvetési hézagok pótlására való felhasználása.
Itt kapcsolódnék Soós Károly Attila államtitkár úrhoz, amikor azt mondja, hogy az állam köztudottan rossz tulajdonos. Én azt hiszem, hogy van azért példa, hogy ez pont az energetikai szektorban messze nem igaz, mert például a francia energetikaipar úgy hiszem, Európa egyik leghatékonyabb, legfejlettebb, legnagyobb eredményt termelő iparága és tipikusan állami tulajdonban van.
Az országosan egységes energiapolitika, az állam ellátási felelőssége betarthatóságának megnehezülése a nemzet számára kívánatos energetikai stratégia korlátozása; a szakmai, társadalmi érdekképviseletekkel, az önkormányzatokkal egyeztetett konszenzusos privatizáció elmaradása, végül de nem utolsósorban az energia-előállítás és -szolgáltatás költségétől hosszú távon el nem választható energiaár lehető legalacsonyabb szinten tartásának várható elmaradása, ami pedig a lakosság életszínvonala növelésének, s a gazdaság nemzetközi versenyképességének elengedhetetlen politikai feltétele.
S itt térnék ki Szalay képviselőtársam egyik megjegyzésére, miszerint nem a tulajdonlás formája dönti el, hogy a világpiaci ár megjelenik-e a magyarországi fogyasztói árakban. Úgy hiszem, ezen a téren egyetértünk, de nem mindegy, hogy egy többségi magántulajdonos rendkívül rövid idő alatt akarja ezt megvalósítani, vagy egy állami önmérséklés ezt a folyamatot időben elhúzhatja és ezáltal a társadalom számára kiegyenlített viszonyokat teremtett. Úgy hiszem, sehol a világon a magántőkétől a szamaritánus cselekedet nem várható el.
Mindezek előrebocsátása után vizsgáljuk meg külön-külön a villamosenergia-ipar és a szénhidrogénipar megkezdett privatizációját, annak az általunk kritikusnak ítélt pontjait és szerintünk jónak minősített útját. Ebben a vizsgálatban Ivanics István és Csépe Béla kollégáim lesznek majd a segítségemre.
Tisztelt Képviselőtársaim! A villamosenergia-szolgáltatás a fejlett országokban döntően nemzeti jellegű, és nem találtam rá sehol példát, ahol ez döntően külföldi szakmai befektetők tulajdonában lenne. Az áramszolgáltatók minden esetben természetes monopóliumként működnek, kizárólagossági joggal és ellátási kötelezettséggel az adott, földrajzilag körülhatárolt területen. Számos esetben rendelkeznek saját erőművekkel is, az alaphálózati vállalkozások egy nagyobb földrajzi területen, a nagyfeszültségű hálózaton keresztül biztosítják az áramszolgáltatók felé az áramszállítást, miközben gondoskodnak az adott villamosenergia-rendszerben a gazdaságos és biztonságos együttműködésről is.
Általában az alaphálózati társaságok rendelkeznek a rendszer erőművi kapacitásainak döntő többségével, az erőművi társaságok pedig egy adott régió erőművi kapacitásainak egészét vagy jelentős hányadát egyesítik.
A világban elterjedt szervezeti struktúrák döntő többsége két nagy csoportra oszlik: teljesen integrált rendszerekre és dezintegrált rendszerekre.
Teljesen integráltak: amelyekben egy országra, esetleg régióra vonatkozóan az egész ágazati kör feladatait, a termeléstől a szállításon át az elosztásig, tehát a szolgáltatásig, egy vállalat vagy társaság látja el, és dezintegráltak azok, amelyekben az erőművi kapacitások nagyobb része és az alaphálózati tevékenység vannak egy vállalatban vagy társaságban, míg a területi áramszolgáltatók ettől különálló vállalkozások. Ez esetben is gyakori azonban, hogy az előzőek tulajdoni hányaddal rendelkeznek az ellátási területükön működő áramszolgáltatókban is.
(11.20)
Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar villamosenergia-ipar több mint százéves történelmi múltra tekint vissza, és mindig tudott igazodni a kor műszaki-gazdasági követelményeihez, de különösen a fogyasztói igényekhez. Mindig a hosszú távú stratégiai célok voltak fejlődésében a meghatározóak, míg a kezdetektől eljutott a jelenlegi kétszintű részvénytársasági formáig, a konszernig.
A magyar villamosenergia-ellátás folyamatossága és biztonsága jó, ami bizonyítja, hogy a hazai szakértők, iparági vezetők és külföldi szaktanácsadók együttműködésének eredményeként az 1992-re kialakult működési modell és átszervezés gondosan szervezett és a realitásokat figyelembe vevő volt. Azóta csak két érdemi döntés, változás következett be. Az egyik: az ÁVÜ helyett az ÁV Rt., illetve ez évtől az ÁPV Rt. gyakorolja a tulajdonosi jogokat, a másik pedig, hogy a bányaerőmű-integráció megváltoztatta mind a működtetett vagyont, mind a tulajdonosi szerkezetet.
A hazai villamosenergia-ipar tulajdonosi struktúra korszerűsítésére vonatkozó alapelvei és a működtetés stratégiai céljai lényegében a mostani privatizációs előkészületekig nem változtak. Mindaddig az átalakulás folyamatában a cél az állami, a későbbiek folyamán a nemzeti tulajdon többségének biztosítása volt.
A nagy erőművek idetartozóan a bányaerőművek fejlesztésében a cél a tőkeemeléses privatizáció volt, a nemzeti tulajdonlás többségének biztosítása mellett egy későbbiekben kidolgozandó erőműépítési program szerinti fejlesztésekhez igazodva.
A kisebb erőművek esetében a koncepció kívánatosnak tartotta a teljesen magántulajdonú, független áramtermelők megjelenését is. Az áramszolgáltatók, mint kereskedelmi tevékenységet és ezt nyomatékkal alá kell húzni, mint kereskedelmi tevékenységet folytató társaságok esetében pedig csakis részleges privatizáció volt elképzelhető.
A hazai villamosenergia-ipar működtetésének stratégiai célja pedig egyértelműen az volt, hogy már az ezredforduló utáni évekre folyamatosan biztos ellátás mellett hatékony, korszerű energiarendszer alakuljon ki, amely a lehető legkisebb költségszintű, kedvező hatásfokú, az európai normáknak környezetvédelmileg is megfelelő energiaellátást valósítson meg, a nyugat-európai rendszeregyesülés a már itt többször említett UCPTE teljes jogú tagszervezeteként.
Az így létrejövő rendszerben az ellátásbiztonságot egy nemzeti villamostársaság képezte volna, amely elsősorban az MVM Rt., az OVIT Rt., a Paksi Atomerőmű Rt. és a három nagy szabályozó erőműtársaságot foglalta volna magában. A tulajdonosok körét, véleményünk szerint, a társadalombiztosítás, a nyugdíjalapok, a kisbefektetők és a kárpótoltak képezték volna. A szolgáltatók esetében pedig tulajdonhoz jutottak volna az önkormányzatok, esetleg a nagyfogyasztók, magánszemélyek és más befektetők is.
Mindezen stratégiai célok megvalósítását szolgálta a szabályozási rendszer célirányos formálása is. Hiszen ennek szellemében jött létre a Magyar Energia Hivatal, mint független szabályozó hatóság, és kezdődött el az árképzés szabályozása is, a nemzeti energiapolitika kialakítása, energiahatékonysági és energiatakarékossági programok megteremtése. És itt ismét Szalay képviselőtársam reflexiójára kell nekem is reflektálni: tulajdonképpen '94 elején azért maradt el az a bizonyos áremelés, mert a Érdekegyeztető Tanácsban olyan merev ellenállás mutatkozott, hogy egyszerűen nem lehetett azt társadalmi békével véghez vinni. Még akkor is, ha Bauer képviselőtársam, aki nem volt ott, most nem teljesen ért ezzel egyet. Mindvégig világos volt, hogy az állam nem vonulhat ki ebből az iparágból, de felelősségét megoszthatja és tulajdonosi szerepét is korlátozhatja, ha hosszú távú érdekei ezt indokolják.
Az 1994 nyara óta bekövetkezett privatizációs koncepcióváltozások az állami tulajdon részarányának drasztikus csökkentésére irányulnak, és csakis a költségvetés mindenároni egyensúlyteremtési elképzeléseit szolgálják. Az új privatizációs törvény adós maradt a hosszú távú nemzeti érdekek alapján történő, konszenzuson alapuló szabályozással. A mai napig nem készült olyan érdemi hatáselemezés, amely a tulajdonosi szerkezet megváltoztatása egy-egy lépcsőjéhez illeszkedően modellezné a változások következményeit, vizsgálná azok hatását.
A törvényalkotó folyamat során lényegében kizárt volt a szakmai vita, végül is kizárt volt a nyilvánosság, hisz nem vették figyelembe többek között a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Elektrotechnikai Egyesület, az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület, a Magyar Energiafogyasztók Szövetsége és az Állami Számvevőszék szakmai elképzeléseit, véleményét sem. Teljesen egyértelmű mivel a villamosenergia-törvény az úgynevezett határozatlan időre szóló engedély dokumentáció szerinti szabályozási elvet fogadta el alapelvként , hogy aki ebben az ágazatban, de kiemelten az áramszolgáltatásban többségi tulajdont szerez, az a kereskedelemben örök piacot nyer, a villamosenergia-értékesítés piacát, ami lényegében a gazdaság feletti egyik irányítási hatalom.
Mivel a pályázati feltételek lehetővé teszik a tőkekoncentrációt, tulajdonképpen egy befektető konzorcium kezébe kerülhet akár három áramszolgáltató, három erőművi kapacitás is megközelítően 2 100 megawatt és még az MVM Rt. 40 százaléka, azaz nyugodtan fogalmazhatok én is úgy, ahogy a Magyar Villamos Művek Rt. szakemberei fogalmaztak egy kézbe kerülhet az ország. Az erőművek részvényeinek 34-49 százaléka, Paks kivételével, az áramszolgáltatókénak 47,6 százaléka, az MVM Rt.-nek 24 százaléka kerül most első fordulóban értékesítésre, azzal, hogy a befektetők 1997 végéig elővásárlási jogot nyernek a többségi, 50 százalék plusz egy szavazat mértékű, az MVM Rt. esetében 40 százalék tulajdon megszerzésére. De a befektetőknek nem kell 1997 végéig várni, hiszen nincs a vásárlásban korlátozva; már holnap megveheti az önkormányzatok bármelyikének tulajdonát, mert az önkormányzat sincs az értékesítésben törvényileg korlátozva.
A villamosipar távlati fejlesztése a következő 10-15 évben mintegy 5 milliárd USA-dollárt meghaladó beruházást igényel, elsősorban az erőművi csoportban. Ki, honnan és főleg miből fogja ezt finanszírozni? Mi lesz e területen az állam szerepvállalása? Megválaszolatlan kérdések. Mi lesz a többségbe jutott szakmai befektetők várható politikája? Természetesen ezt lehet negatív és pozitív kivetítéssel mérlegelni.
Én azt hiszem, az eddigi néhány ilyen tapasztalatból egy olyan vélelem is megfogalmazható, hogy valószínűleg nem az osztalékpolitika érvényesítése lesz az elsődleges cél. Hiszen nem az általában egy külföldi befektetőnek Magyarországon a célja, hogy adózzon, hanem hogy adózás előtt kiszivattyúzza a nyereséget. Ez pedig lehetséges, törvényileg lehetséges. De mindenféleképpen átadja, átadhatja túlhaladottá vált technikáját, know-how-ját, esetleg a teljes vállalat irányítását. És mivel már adott fejlesztői bázisa van otthon, várhatóan nem itt fog fejleszteni; itt kiszorulnak a fejlesztésből és igény híján nem fognak képezni itthon szakembereket. Leértékelődhet a kisbefektetők részvénye, amit a többségi tulajdonos aztán áron alul megvásárolhat, és máris olyan tulajdoni koncentrációt hozhat létre, amelyik, azt hiszem, ebben a pillanatban semmiféleképpen nem nevezhető kívánatosnak. És ugyanakkor súlyos nyomást gyakorolhat az Energia Hivatalra is, kikényszerítve az ár emelését.
Tisztelt Képviselőtársaim! A téma kapcsán szólni kell a hazai energetikai gépgyártásról is. Ezen a területen a privatizáció lényegében már megvalósult. Egy-két tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, ez sajnos nem tekinthető sikeresnek. A többségi külföldi tulajdonlás következtében várhatóan csökken a hazai energetikai gépgyártás és tervezőkapacitás szerepe az iparág modernizációjában, hiszen a befektetőknek már adott a beszállítói köre. A privatizációt követően minden bizonnyal létszámleépítés kezdődik meg, amely néhány év alatt sokezer munkahelyet érinthet, ideértve a hazai mélybányászat teljes felszámolását is és sajnálom, hogy Schalkhammer képviselőtársam pont most nincs itt.
(11.30)
Mi hisszük és a szakértői jelzésekből látjuk is, hogy villamos ipar belátható időn belül hazánkban is igazán nyereséges lehet. Egy nem kívánatos külföldi többségű tulajdonlást eredményező privatizáció következtében azonban ez a jövedelem már nem a hazai tulajdonosoké, hanem a többségi külföldi tulajdonosé lesz, aki mint említettem szabadon ki tudja az országból saját érdekének megfelelően szivattyúzni a jövedelmet. Itt megint kénytelen vagyok Schalkhammer képviselőtársam megjegyzésére reflektálni, hogyha ezt akarja megvalósítani egy befektető, akkor tessék már megmondani hol az eszköz, amivel ezt meg lehet akadályozni.
Mivel pedig ez azt jelenti, hogy rövid távú költségvetési érdekekre tekintettel lemondunk a jövőnk biztonságáról, vagyis a pillanat érdekében levágjuk azt a bizonyos aranytojást tojó tyúkot. Ez azért nagyon szomorú, mert ez az áldozat a költségvetés oltárán való áldozat, és sajnálatos módon a Pénzügyminisztérium nem tiszteli meg ezt a vitát azzal, hogy a képviselője jelen legyen ezen a vitán.
Tisztelt Képviselőtársaim! A kérdés, hogy akarjuk-e ezt az aranytojást tojó tyúkot levágni? Mi nem. Köszönjük. (Taps a jobb oldalon.)