Göndör István (MSZP)

1995. október 31.

GÖNDÖR ISTVÁN (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hadd kezdjem azzal, hogy én személyesen is támogattam a Kisgazdapárt mai kezdeményezését, hogy kerüljön sor erre az energetikai privatizációs vitanapra. Az indokaim közül néhányat hadd említsek meg.Nem minden nap kerül sor egy társadalomban, egy nemzetgazdaságban energetikai privatizációra. A társadalom tagjai, életkorra, nemre való tekintet nélkül a nemzetgazdaság szereplői, így vagy úgy valamilyen kapcsolatba kerülnek az energiaszektorral, illetve annak szolgáltatásaival.

És közelíthetem más oldalról. Mi képviselők, döntéshozók, az energiaszektor munkavállalói, mind-mind tele vagyunk aggodalommal, kételyekkel, hogy mi lesz a privatizációt követő időszakban, milyen történések lesznek, mi vár ránk. Meggyőződésem az, hogy felelősséggel tartozunk a társadalom informálásáért, hogy megfelelően tájékoztassuk arról, ami van, amire készülünk, és hogy azok a veszélyek, amelyek rájuk leselkednek, kivédhetők, vagy azokra föl lehet készülni.

El lehetne ezt a kérdést intézni nagyon egyszerűen, mert 1992-ben Magyarországon már volt energetikai privatizáció. Képviselőtársaim közül bizonyára többen emlékeznek arra, hogy az 1992. év elején privatizálásra került a pb-gáz teljes forgalma. Akkor az Állami Vagyonügynökség többségi külföldi tulajdonba adta ezt a részét az energiaszektornak. És az akkori privatizáció ma már, néhány év távlatából, nagyon alkalmas elemzésre, a tanulságok leszűrésére. Csak néhányat hadd emeljek ki ezek közül.

Milyen árfolyamon történt akkor az értékesítés? Anélkül, hogy konkrétan mondanám, lényegesen névérték alatt, és ma ennek a cégnek a részvényeit a tőzsdén 3 800 forinton jegyzik.

Az energiaár kérdése, mert ez is foglalkoztat ma bennünket: ott már megvalósult a piaci viszonyokhoz alkalmazkodó ár, a környező, külpiaci hatásokat is figyelembe véve. És nem kevés, két- és félmillió fogyasztót, tehát a magyar háztartásoknak lényegesen több mint felét érintette ez a privatizáció.

És mi a végső következtetés? A piac megvan, a piac működik, a szolgáltatás színvonala napról napra fejlődik, és biztonságos az ellátás.

Néhány gondolattal hadd térjek ki arra, hogyan nem lehet privatizálni, és ezt teszem azért, mert van előttünk egy példa, az 1992-es tiszavirág-életű tender, amely egy fél évet sem ért meg, és vissza kellett vonni. Miért? Azért, mert olyan csekélységeket nem döntött el az akkori kormány, hogy mit is akar privatizálni, gondolok itt az önkormányzati tulajdoni részre később erre külön vissza fogok térni , milyen árak lesznek a jövőben, ami fontos a fogyasztó, és fontos a termelő, a befektető számára is. És nem dőlt el, hogy milyen megkötöttségeket kell érvényre juttatni ahhoz, hogy mindaz, amit az előttem szóló képviselők megfogalmaztak aggályként, biztonsággal kivédhető legyen.

Csak egyet hadd jegyezzek meg röviden, zárójelben: a megkötöttségeknek ára van. Nagyon sok indokolt, és esetleg indokolatlan megkötöttséget tehetünk bármilyen szabályozásba, de ennek árfolyamcsökkentő hatása van. Tehát ebben is egyensúlyoznunk kell, hogy megtaláljuk azt az optimumot, ami szükséges a mi biztonságunkhoz, de még nem kerül indokolatlanul sokba.

Hadd térjek itt ki: Torgyán úr a vagyonértékelést ostorozta elég keményen. Én tisztelettel szeretném a figyelmét felhívni, hogy az üzleti világban ma már a hozamalapú értékszámítás került előtérbe, ehhez pedig mi magunk jogalkotók, a kormány is alaposan hozzájárulhatunk, és később erre majd visszatérek, hogy hogyan befolyásolhatjuk, hogy milyen lesz ez az üzleti érték.

Talán még egy dologra a kétkedőknek: 1992. február 20-án Szabó Iván akkori pénzügyminiszter a Napi Gazdaságnak nyilatkozott arról, hogy akkor, még nem részvénytársaság, hanem a Magyar Villamos Művek Tröszt 51 százalékát szándékoznak privát kézbe adni, sőt azt mondta: ha kell, ezt a határt túl is lépik.

Hadd térjek ki ennek az interjúnak egy másik részére, ahol a nyereségről esett szó, mert az üzleti értékszámításról a Torgyán úr által megfogalmazott 8 százalékkal szemben Szabó Iván akkor azt mondta: a 2 százalék vagyonarányos nyereség abszolút számban nagy, de egy befektető számára egyáltalán nem vonzó.

És én most kérem a képviselőtársaimat, egy kicsit játsszunk azzal a gondolattal, és némileg ironizálok Latorcai képviselőtársammal: jó tulajdonos-e az állam, amelyik eltűri, hogy több százmilliárdos vagyon hozadék nélkül működjék éveken keresztül? Tehát itt kapcsolódom ahhoz, amit Szalay képviselőtársam mondott, hogy függetlenül attól, hogy milyen a tulajdonosi struktúra, a befektetett tőkének meg kell térülnie, profitot kell hoznia. Ez nemcsak a nálunk befektetőkre igaz, nemcsak ők várják ezt el.

Egy-két gondolatot szánjunk annak a fogyasztónak, aki ma tényleg otthon a televízió képernyője előtt, vagy a rádiót hallgatva vagy visszanyúlhatunk már a privatizációs törvény időszakára aggódva figyeli a történéseket.

(11.40)

De mi a legfőbb érdeke? A biztonságos ellátás, a biztonságos szolgáltatás, a kiszámíthatóság, és lehetőség szerint minél olcsóbban hozzájutni a szolgáltatáshoz. Erre az árkérdésre még később külön szeretnék kitérni. Itt most csak annyit hadd mondjak el: az árszerkezet, az az árstruktúra, ami jelenleg nálunk érvényben van, teljesen torz döntési helyzetet eredményezett. Ez meglátható vagy tapasztalható az előző évek fejlesztési politikájában, a fejlesztési gyakorlatban.

Itt hadd tegyek megint egy rövid és hosszabb távra kitekintő kijelentést: merem azt állítani, hogy ez a torz árszerkezet igenis hozzájárult ahhoz, hogy a kutatásfejlesztés eredményei nem kerültek be a gazdaságba, nem kerültek be a háztartásokba, mert évtizedek alatt sem térül meg a fogyasztó energiatakarékosságra fordított befektetése.

A továbbiakban az árak kérdéséről egy kicsit részletesebben:

Itt rögtön megint Torgyán képviselő úrral szerettem volna egy kicsit vitatkozni. Az árdolog nem újkeletű, és nem ennek a kormánynak az időszakából datálódik. 1990-ből való az a LXXXVII-es törvény, amely kimondta, hogy egy hatékonyan működő társaság költségeinek meg kell térülniük az árban, sőt fedezetet kell nyújtani a fejlesztésekre, tisztes nyereséget kell biztosítani, figyelemmel az elvonásokra és a támogatásokra is. Ezt a törvényt 1991. január 1-je óta sértjük meg folyamatosan.

Miközben ezt ismerte az előző kormány is, sőt olyan megfogalmazások elhangzottak, amiket Raskó úr is mondott, hogy a fajlagos energiafelhasználást csökkenteni kell, ezt ösztönözni kell az árakon keresztül is. 1991 őszén az árakat abszolút értelemben csökkentették, miközben már napvilágot látott az a vélemény, hogy a háztartási fogyasztók ellátása lényegesen többe kerül, mint a nagyüzemeké. Ezt az arányt úgy próbálták helyre tenni, hogy a nagyiparnál csökkentették az árakat. Miközben körülnézve a teremben mindenki előtt ismert, hogy Magyarországon a torz árszerkezet évtizedek óta fennálló állapot. És ezt meg kellett volna oldani.

De hadd menjek tovább, mert némi keserűséggel jegyzem meg, hogy az 1995 februári áremelést megelőzően utoljára 1992 augusztusában volt áremelés, miközben az előző kormány már megállapodott arról, hogy '95. év végéig fogjuk elérni az Európában elfogadott árakat.

Én azt hiszem, ezt a kérdést igazán nincs értelme ebben a vetületben tovább ragozni, hanem menjünk át arra az oldalra, amely a fogyasztókat talán valamelyest megnyugtatja. Az előző kormány időszakában született az a törvény a gázszolgáltatásról, amelyre Latorcai képviselő úr is hivatkozott, amelyben létrehozták azt az intézményt, a Magyar Energia Hivatalt, amely garanciát nyújt a fogyasztóknak abban a nem egészen piaci helyzetben, ami az energiaszektorban uralkodik. Én tisztelettel szeretném egy kicsit részletesebben kifejteni, nemcsak így általában, hogy megvédi a fogyasztókat.

Az Energia Hivatal olyan jogosítványokkal rendelkezik, amelyek tényleg alkalmassá teszik arra, hogy megfeleljen ennek a követelménynek. Hátulról kezdem. Évente be kell hogy számoljon a parlamentnek a végzett munkájáról. Én hiszem, hogy a képviselőtársaim közül már többen lapozgatják a Magyar Energia Hivatal előző évi tevékenységéről szóló beszámolót, mert az némi megnyugtatást adhat ebben a feszült helyzetben.

De továbbmegyek: a közel egy év alatt kiadott működési engedélyek, az alaposan körülírt és megfogalmazott, a jóváhagyott üzletszabályzatok, a nyilvánosságra hozandó adatok körének meghatározása, az ár és ármechanizmus kialakítása mind-mind bizonyítja, hogy ez a szervezet él, működik, és felelősséggel őrködik azon függetlenül attól, ki a tulajdonos , hogy a fogyasztók biztonságban legyenek, és a természetes monopolhelyzetben lévő társaság ne tudjon visszaélni a monopolhelyzetével.

Ebben az árcsomagban befejezésül talán hadd mondjam el azt, hogy az ösztönzés hiánya vezethet oda, hogy nem csökkent a mi fajlagos energiafelhasználásunk olyan mértékben, mint ahogy kellett volna. Gondolom, néhányan olvasták néhány nappal ezelőtt jelent meg a magyar sajtóban is , hogy Ausztriában komolyan foglalkoznak azzal, hogy nincs szükségük arra az energianövekményre, amely a bős-nagymarosi rendszer miatt nekik szerződésileg járt volna. Ez az igazi és ez a lényeges változás.

Az európai csatlakozásunkról sok szó esett. Kérem, tessék belegondolni abba, hogy miközben a magyar energiaárak 1,4- és 2,9-szer kisebbek a környező országokhoz viszonyítva, versenyezhetünk-e majd egy piacon ezekkel az energiaárakkal, hány dömpingeljárást indíthatnak ellenünk az alacsony energiaárak miatt?! Valóban foglalkozni kell valamilyen kompenzációval, de ez a kompenzáció nem lehet az előző évtizedek gyakorlata, hogy a kormány egy társaság, egy vállalkozás zsebében turkálva próbál kompenzációt adni.

Néhány mondatot hadd mondjak a pályázókról. Amiért örülök, és véleményem szerint jókor van ez a mai vitanap: ma már ismerjük, hogy kik a pályázók, melyik az a kör, amelyik igényt jelentett be a magyar energiaszektorra. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy nincs köztük kalandor, nincs köztük olyan, aki mögött ne állna megfelelő szakmai ismeret, megfelelő tőke és több évtizedes kimagasló szakmai tevékenység. Tehát nem valószínű, hogy Magyarországra néhány napos, néhány hónapos rövid, kalandor-kirándulást tennének. Én azt hiszem, ezek az Európában elismert nagynevű társaságok ezt meg sem engedhetnék maguknak.

A fejlesztési kérdésekről:

Igenis, nagy szükségünk van rá. Az elmúlt évtizedek nemcsak az elmúlt néhány év során elmaradtak fejlesztések és rekonstrukciók. Meggyőződésem, hogy képviselőtársaim egyetértenek velem abban, hogy az elmúlt években, ha a lakosság és az önkormányzat nem nyúl mélyen a zsebébe, akkor Magyarországon az energetikai fejlesztések szinte teljesen megálltak volna. Ez nem egészséges. Ezen mindenképpen változtatni kell. Meggyőződésem, hogy a privatizációból, annak bevételéből, a tőkeemelésekből új források nyílnak meg a magyar energiaipar számára, és lehetőség lesz arra, hogy a környezetvédelemre is amivel a törvényhozó munkánkban az utóbbi időben olyan sokat foglalkoztunk lesz forrás.

Itt szeretném megint idézni Torgyán képviselőtársamat. Ő mindig olyan bátran kiáll a nemzet megvédéséért, a nemzet megmentéséért. De kérem tisztelettel: amíg az árban nem képződik fedezet arra, hogy környezetvédelmi beruházásokat is végrehajtsunk, akkor mit hagyunk az utánunk lévő nemzedékre? Ők hova fognak nyúlni, honnan vesznek pénzt a környezetvédelmi károk elhárítására vagy esetleg új beruházások megtételére?

(11.50)

A munkavállalók kérdéséről röviden csak annyit: igen, az energiaszektor munkavállalói tele vannak aggodalommal, de egy statisztikai felmérésből szeretnék idézni több mint 60 százalék áll pozitívan az előttünk álló privatizációhoz. Érdekes, hogy mit várnak ettől a privatizációtól: jobb munkakörülményeket, jobb munkafeltételeket és több jövedelmet.

Sarkalatos kérdés az önkormányzati tulajdonlás az energiaszektorral kapcsolatban. Engedjék meg képviselőtársaim, hogy itt is rövid történeti áttekintést tegyek:

Az 1990. évi önkormányzati törvény nagyon érdekes és véleményem szerint szakmailag erősen megkérdőjelezhető kitételt tesz: az önkormányzatok tulajdonába kerülnek a lakossági szükségleteket kielégítő közművek építményei. Nem hiszem, hogy akkor valaki végiggondolta, hogy a települések határában lévő transzformátorállomások, nyomásszabályozók és a belterületi vonalas létesítmények között el lehet határolni a lakossági szükségletet kielégítőket.

De hadd menjek még tovább! Képes lenne-e az önkormányzat ha bent lenne tőkeemelésre? Napjainkban tapasztaljuk, hogy az önkormányzatoknak ugyanúgy üres a zsebük, mint az államháztartásnak, ennek a szektornak pedig likvid tőkére van szüksége.

Továbbmegyek: kisemmizték az önkormányzatokat, mert a belterületi földek értékét sem kapták meg, hanem a törvény egy nagyon ügyes fogalmazással érdekeltté próbálta tenni az önkormányzatokat a privatizációban. Az 1992. évi LIII. törvény 29. §-a azt mondja: részesedésre akkor jogosult az önkormányzat, ha a száz százalék állami tulajdon megszűnik. Nagyon érdekes megközelítés.

Szögezzük le tehát: nem vették be alapításkor társtulajdonosnak, és azt követően sem.

Nagyon érdekes, nagyon furcsa vita kerekedett az önkormányzati törvény módosítása körül. A jelenlegi kormánykoalíció felismerte, hogy az önkormányzatok számára igenis szükséges a kézzelfogható tulajdon, a kötődés az energiaszektorhoz, mert természetes partnerei az energiaszolgáltató vállalatoknak és képviselik a fogyasztók érdekeit. Ennek az eredménye, hogy 25 és 40 százalék tulajdoni részt juttat a privatizációs szervezet az önkormányzatoknak. Erről hadd mondjam el: érvényes alkotmánybírósági állásfoglalás van arról, hogy ez a tulajdon eredeténél fogva nem önkormányzati tulajdon, hanem kizárólagos állami tulajdon, és nem esik az önkormányzati törvény hatálya alá. Tehát ezen túl kapták ezt a tulajdont most, 1995-ben az önkormányzatok.

Befejezésül néhány gondolatot, tényleg a hatékonyságról. Előttem szóló képviselőtársaim is többen érintették, hogy pazarló... Bocsánat: így nem mondták, hogy "pazarló", hanem azt mondták, hogy a költségeket csökkenteni kellene. Én egy kicsit furcsa magatartásformának tartom azt, hogy nem beszélünk őszintén arról, hogy az energiaszektorban a költségek 70-80 százaléka az anyagköltség, és az azon felüli rész az amortizáció, a hálózatok fenntartásának költsége és a munkabér. Ez olyan minimális összeg, hogy ha ezt mind megtakarítjuk, vagy ha csak felét kérem, tessék eljátszani a gondolattal! , akkor ez azt jelenti, hogy egy fűtési szezonban egy átlag fogyasztó 300-500 forintot tudna megtakarítani. De akkor felvetődik a kérdés, hogy ki üzemelteti ezeket a vezetékeket.

De mondok egészen kézzelfogható dolgot. 1985-ben a földgázszolgáltatásban 11 843 foglalkoztatott volt, 1995-ben 10 500. Ezen időszak alatt 1,2 millióról 2,5 millióra nőtt a fogyasztók száma, 5,7 milliárd köbméterről 7,7 milliárdra az értékesített gáz mennyisége. Azt hiszem, ezek a számok önmagukért beszélnek. Tényleg nem akarok ironizálni azzal, hogy a gáztörvényben milyen pluszköltségeket helyezett el a tisztelt Ház az előző ciklusban, vagy hogy maradt az energiaszektorra az átalakuló magyar gazdaság csőd- és felszámolási eljárás alatt lévő társaságainak több száz millió forintos tartozása. Azt hiszem, amikor privatizációról beszélünk, akkor elismeréssel kell szólni arról a többezres alkalmazotti körről, amely ebben a veszélyes szakmában nehéz körülmények között helytállt. Bízom benne, hogy a fogyasztók elégedettek lesznek munkájukkal a privatizációt követően is.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)