Bogár László (MDF)

1995. október 31.

DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót! Hozzászólásom első részében az energiagazdaság privatizációjának egy szélesebb társadalmi értelmezési keretét szeretném felvázolni, illetve ebben értelmezni ezeket a folyamatokat. Az elmúlt hat év során a magyar társadalom és a magyar gazdaság legújabb kori történelmének egyik legjelentősebb és egyúttal persze legnehezebb átalakulási időszakát éli át. Jól jelzi ezt, hogy a gazdasági visszaesés mélysége és időbeli elhúzódása messze meghaladja az 1929-33-as világválság magyar gazdaságra vonatkozó adatait. Ráadásul jó okunk van feltételezni azt is, hogy az átalakulás legsúlyosabb mozzanata valójában nem az, amit eddig a legsúlyosabbnak véltünk tehát a GDP körülbelül 20-22 százalékos visszaesése 1993-94-ig , hanem a nemzeti vagyon drámai leértékelődése. És bár 1988 óta furcsa módon a nemzeti vagyon nyomtalanul eltűnt a magyar statisztikai rendszerből, nota bene önmagában véve is szimptomatikus és meglehetősen tragikomikus tény, hogy legújabbkori történelmünk egyik tektonikus mozgásokat kiváltó nagy átalakulását úgy éljük át, hogy menet közben, mellesleg körülbelül hét éve fogalma sincs senkinek az országban arról, hogy mi történik a nemzeti vagyon egészével, és mi történik mert azért ez sem elhanyagolható a nemzeti vagyon belső szerkezetével.

Jóllehet nyomtalanul eltűnt a statisztikákból, de a kérdést firtató elemzések szerint ezek közé az elemzők közé tartozik éppen az előttem szóló Tardos Márton is, akinek ezzel kapcsolatban valamikor az év elején, talán tavasszal egy terjedelmesebb tanulmánya is jelent meg , tehát a különböző becslések szerint a nemzeti vagyon nagy valószínűséggel körülbelül a felére értékelődött le, de egyes pesszimistább becslések szerint akár ezt is meghaladhatja a nemzeti vagyonvesztés. A számok nyelvére lefordítva ez körülbelül azt jelenti, hogy mai dollárban kifejezve ha a '89-es GDP nagyjából 50 milliárd dollárnak felelt meg, és feltételezzük azt és ez jogos feltételezés , hogy a nemzeti vagyon körülbelül három és fél évnyi felhalmozott GDP-vel azonos, vagyis a '89-es nemzeti vagyon lehetett minimálisan 170-180 milliárd dollár Magyarországon, és feltételezzük, hogy felére-harmadára esett vissza, akkor bizony bármilyen megdöbbentően is hangzik, a nemzeti vagyonvesztés akár a 100 milliárd dollárt is megközelítheti ezekben az években, ami lássuk be! meglehetősen meghökkentő.

Hozzátenném egyébként mellesleg azt is, hogy a két világháború együttes vesztesége is ennek az összegnek legfeljebb a felét érte el.

Persze igaz, óriási különbség, hogy akkor ez a nemzeti vagyonpusztulás a vagyon teljes mértékű fizikai pusztulását jelentette, míg most csak és ezt a csakot azért én idézőjelbe tenném a piac értékítélete szerint értékelődött le ez a nemzeti vagyontömeg, illetve éljük át ezt a nemzeti vagyonvesztést.

Ennek a hatalmas méretű veszteségnek egy része persze és valószínűleg a nagyobbik része teljesen elkerülhetetlen volt. Nemcsak Magyarországon, hanem a térség egészében végbement egy ilyen hatalmas kataklizma. A leértékelődés részben úgy is felfogható, hogy a térség országaiban az itt uralkodó társadalmi-gazdasági viszonyok hatására eleve túlbecsült volt a vagyontömeg, legalábbis ennek egy része, ezt a vagyon valódi piaci értékekre való csökkenése is tükrözi. De ha így is van erre a részre vonatkozóan is , azzal azért tisztában kell lennünk, hogy ennek a típusú leértékelődésnek a súlyos hatásait mindmáig senki nem elemezte ebben az országban.

Ráadásul a veszteség nagyjából egyharmada viszont valóságos veszteség, és ezt valószínűleg csak késői korok gazdaságtörténészei fogják pontosan kimutatni, és majd azokból az elemzésekből derülhet ki húsz-harminc-ötven év múlva, de feltételezhető, hogy ezeknek egy része azért elkerülhető lett volna. Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy legalábbis részben rajtunk is áll az, hogy képesek vagyunk-e mérsékelni az átalakulás már eddig is horribilis és a vártnál sokkal nagyobb transzformációs költségeit.

Most és itt kapcsolódnék ezzel a mai témánkhoz újabb stratégiai döntések előtt állunk. Az energiagazdaság privatizációja a legszerényebb becslések szerint is körülbelül 7 milliárd dollárnyi vagyontömeget érint globálisan, ami azt jelenti, hogy amennyiben ezek a döntések nem megfelelően átgondoltak, akkor valójában újabb esély nyílik arra, hogy ez a nemzeti vagyonvesztési folyamat néhány milliárd dollárral növekedjék. Tudomásul kell venni, hogy egy társadalom energiarendszere a legfontosabb ez persze evidencia stratégiai komplexumok közé tartozik, és akár akarjuk, akár nem, az itt lezajló folyamatok és a meghozott döntések esszenciálisan politikai és hatalmi térben formálódnak.

Mindezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy a szakmai elemek jelentősége így aztán kikerülhetetlenül periférizálódik, de azt igen, hogy a szakmai szempontok is csak ebben a politikai-hatalmi térben, ezen belül és ezáltal determináltan működhetnek, kaphatnak szerepet. Tekintettel arra, hogy a hatalmi szerkezet egy társadalomban nyilván a magyar társadalomban is rövid távon is viszonylag jelentősen változhat, hiszen egy politikai ciklus maximum négyéves, míg az energiagazdaságban most meghozandó döntések nem négy évnél, de negyven évnél is hosszabb időre, hosszabb távra határozhatják meg a társadalom és a gazdaság mozgásterét; így aztán a dilemma azt hiszem, teljesen nyilvánvaló. Úgy gondolom, hogy a dilemma megoldásának egyetlen módja az, hogy e döntéseket megpróbáljuk a lehető legszélesebb körű társadalmi és politikai konszenzusra építeni. Vagyis az energiagazdaság privatizációjának alapelveit ilyen konszenzusra kellene persze úgy kellene fogalmazni, hogy kellett volna alapozni. Sajnos ugyanis az eddigi folyamatok nem ezt a törekvést tükrözik a kormánykoalíció részéről.

(12.30)

Visszatérve a nemzeti vagyont érintő problémákhoz, az egyik döntő kérdés, hogy mi történjék az energiagazdaság privatizációjából befolyó összegekkel ezt sokan érintették, s azt hiszem, hogy valóban nem elhanyagolható jelentőségű kérdésről van szó. Az idei költségvetés privatizációból remélt 150 milliárd forintos és a jövő évi költségvetés 100 milliárd forintos bevétele arra utal, hogy a kormány az energiaprivatizáció bevételeinek nagy részét egyszerűen a folyó hiány fedezésére kívánja felhasználni. Mindjárt hozzátenném persze, hogy az adott helyzetben lélektanilag teljesen érthető, hogy az egyensúlyhiány szorításában túlságosan is csábítónak látszik ez a megoldás. De ez egyúttal azt is jelenti mint azt itt néhányan jelezték , hogy a bevétel azonosíthatatlanul és többnyire hatástalanul feloldódik a költségvetés pénztengerében.

Egyre inkább nyilvánvaló, tehát ha úgy tetszik makrogazdasági axióma az, hogy mivel a költségvetés folyó deficitjét már meghaladja a kamatkiadás, az éves kamatszolgálat, amely nem vagy csak kismértékben növeli az aggregált keresletet, ennek következtében a folyó deficit csökkentésénél sokkal égetőbb kérdés az államadósság mérséklése, éppen a horribilis kamatszolgálati teher csökkentése érdekében. Vagyis, hogyha differenciáltan közelítjük meg a kérdést, akkor a privatizációból befolyó összegeknek a folyó költségvetési hiány mérséklésére való felhasználásánál egy kicsit, legalábbis egy árnyalattal kedvezőbb, egy fokkal jobb megoldás lenne, ha az energiaprivatizáció bevételeiből az államadósság ahogy Tardos Márton is említette legmagasabb kamatozású elemeit csökkenthetnénk. Ez tehát ha úgy tetszik egy második fokozat, de úgy gondolom, hogy sokkal célszerűbb lenne alaposan végiggondolni egy harmadik megoldást, azt, amit szintén többen említettek itt: hogy ezeket a bevételeket alapvetően mégiscsak a reálgazdaságba kellene valamilyen módon visszaforgatni, a reálgazdaság ösztönzését kellene mindezzel szolgálni. Vagy infrastrukturális nagyrendszerek modernizációját lehetne mindezekből gyorsítani azt gondolom, nagyon lényeges kérdésről van szó , vagy egy másik stratégiai megoldásként, kiindulva abból, hogy a legolcsóbb és legkörnyezetkímélőbb energiafajta kétségtelenül a fel nem használt energia, így aztán, ahogy itt többen említették, valóban célszerű lenne végiggondolni azt, hogyan lehetne hangsúlyozom, természetesen nem valami újabb etatista mákony volna ez a törekvés, hanem egy teljesen piackonform módon egy olyan alapnak a létesítése, ahol pályázati úton lehetne hozzájutni olyan erőforrásokhoz, amelyekkel ezt az energiaracionalizálási programot ki lehetne építeni, ami kétségtelenül hozzájárulhatna az igen magas fajlagos energiafelhasználási mutatók csökkentéséhez. Vagyis ezeket az összegeket úgy kellene felhasználni, hogy stabil nemzetgazdasági hozamtöbblet forrásává váljanak, mert azt tudomásul kell venni, hogy a külföldi kézbe kerülő energetikai vagyontömbök egy idő után feltételezhetően már '97-től vagy '98-tól kezdődően, például mondjuk az áramszolgáltatóknál, azt hiszem, ez teljesen evidens óhatatlanul jelentős tőkekivonást is fognak jelenteni. Tehát azt gondolom, hogy az eladásból befolyó összeg felhasználásánál ezeknek az összegeknek a hozadékát kell a jövőben ezen forráskivonás fedezetéül tekinteni, legalább is ha makrogazdaságilag hosszú távon szemléljük ezeket a folyamatokat, ezt is valamilyen módon figyelembe kellene venni. Ha nem így történik, akkor súlyos következményekkel járhat, hiszen esetleg elképzelhető, hogy maga az egész folyamat kellően hosszú távon sokkal inkább forráskivonáshoz fog vezetni a magyar gazdaságból, mintsem forrásnyereséghez, ami nyilvánvalóan mindnyájunk törekvése volna az akciósorozattal kapcsolatban.

Fel kell arra is készülni, hogy a következő két év során e folyamat keretében mint azt szintén többen említették itt, és részben persze nemcsak ebből adódóan, de időben ezzel egybeesve , energiaár-emelésekre is sor kerül. A magyar társadalomnak az átalakulásban vesztes többsége viszont már a jelenlegi energiaárak megfizetésére is alig képes, hiszen diszkrecionális jövedelemhányada egyáltalán nincs már, tartalékai szintén nincsenek, ezért igen súlyos elosztási konfliktusok kialakulásához vezethet ez a folyamat. Célszerű lenne ezért megfontolni egy olyan és ezt is említették itt néhányan szociális zsiliprendszernek a megteremtését, amely éppen az energiaprivatizáció bevételeiből teremt egy olyan alapot, amely a leginkább rászoruló társadalmi rétegeknél térben és időben széthúzná ezeket a terheket, például éppen azért, hogy az Alkotmánybíróság által mostanában többször is említett és hangsúlyozott méltányos felkészülési idő elvét is be lehessen ezzel a folyamattal kapcsolatban tartani.

Még az áremeléseknél maradva, mondandóm utolsó részében az átalakuló energetikai rendszerek belső árproblémáinak egyes mozzanatairól szeretnék szólni. Dramatizálás nélkül tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy bizonyos konfliktusokkal ebben a folyamatban mindenképpen számolni kell. Az energiaárak következő két-három évben várható változásairól és azok tovagyűrűző makrogazdasági hatásairól mindeddig nem készült igazán differenciált és megnyugtató elemzés, pedig óriási szükség volna arra, hogy illúziók nélkül nézzünk szembe a lehetséges veszélypontokkal és kihívásokkal éppen azért, mert az energiaszektor hatalmas jelentőségű stratégiai ágazat, és az itt zajló döntések, mint ahogy azt már említettem, esszenciálisan hatalmi térben zajlanak. Fel kell készülni arra, hogy óriási erejű lobbyk nyomása fog folyamatosan érvényesülni ezekkel a döntésekkel kapcsolatban és a döntések következményei során is.

A kormány döntése alapján az energiaárakat a megelőző év termelői árindexéhez igazítják, lényegében automatikusan, és ez könnyen járhat azzal a következménnyel, hogy az energiaárak emelése az előttünk álló évek során az inflációs folyamatok meghatározó elemévé válhat, és olyan determinációs pályára tereli vagy olyan determinált pályán tartja a magyar inflációt, amelyről esetleg hosszú időn keresztül semmilyen esély nem lesz letérni. Éppen ezért vagy ehhez kapcsolódóan is veszélyes precedensnek, ha úgy tetszik baljós előjelnek tartjuk például azt, hogy a kormányhatározatban annak ellenére, hogy tudomásunk szerint az előzetes viták során egyértelműen a 0,85-ös mértékű hatékonysági koefficiensben látszott kialakulni egyfajta egyezség már 0,85-0,95 sáv szerepel azzal, hogy évente egyszer határozni kell az arra az évre konkrétan érvényes hatékonysági tényezőről. A követelmények ilyen nézetünk szerint veszélyes felpuhítása bizony meglehetősen rossz üzenet a jövőre nézve.

Azt gondolom tehát befejezésül, hogy a kormánynak igen alaposan végig kellene gondolnia az ezzel kapcsolatos stratégiát, annál is inkább, mert ahogyan a bevezetőben említettem, az itt zajló stratégiai döntések társadalmi hatásai igen hosszú időn keresztül érvényesülnek majd a magyar társadalomban.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)