Szalay Gábor (SZDSZ)

1995. október 31.

SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselőtársaim! Magyarországon ma bármilyen összetételű kormány bármilyen jellegű gazdaságpolitikája leghevesebben az energetikai privatizáció kapcsán és ügyében lenne megtámadható, kérdőre vonható és elmarasztalható. Bármely kormány ugyanis egyaránt számonkérhető azért is, ha nem privatizálja az energetikát, ha privatizálja az energetikát, vagy éppenséggel, ha úgy privatizálja az energetikát, ahogy azt éppen teszi. Évek óta tartó s szűnni nem akaró társadalmi, szakmai, politikai vita folyik arról, hogy mit kellene tennünk, vagy éppenséggel, hogy mit nem szabadna tennünk e téren egy konszenzus-közeli állapothoz történő eljutás legkisebb reménye nélkül. A frontok többé-kevésbé megmerevedtek és a vitázó felek többnyire érdekeiknek, előítéleteiknek és persze nem utolsósorban politikai helyzetüknek leginkább megfelelő prioritásokat jelölnek meg, és igyekeznek optimumként mindenkivel elfogadtatni. Noha ezen társadalmi méretűvé szélesedett vitában minden elképzelhető érv és ellenérv számtalanszor elhangzott már, s épp ezért kevéssé valószínű, hogy ezen a mai politikai vitanapon bárki is új érvvel tudná meglepni vitapartnereit s az érdeklődőket, ismét vitatkozunk, meglehetősen reménytelenül és kilátástalanul.

Elvileg sem képzelhető el ugyanis konszenzussal elfogadott megoldás egy olyan vitában, melynek egyrészt példátlanul magas a tétje, másrészt pedig, melyben, bár társadalmilag egyaránt kívánatos, ugyanakkor azonban egymásnak ellentmondó, sőt egymást kizáró célokat kellene egyidejűleg elérni és kielégíteni. Akár tetszik, akár nem, tudomásul kell vennünk, hogy nem lehet sem olyan privatizáció, sem olyan állami tulajdoni dominanciát megtartó energetikai politikát kidolgozni és a gyakorlatban megvalósítani, ahol egy népszerű kívánságlista különféle tételeit egyidejűleg lehetne teljesíteni.

Mindannyian tudjuk, hogy igen jó lenne, ha az energiaellátás biztonságát legalább az eddig megszokott szinten úgy tudnánk biztosítani, hogy közben akár energiahordozó-importra utaltságunk folyamatos növekedéséből, akár energetikai infrastruktúránk elhasználódásából adódó következményekkel számolnunk kellene. Jó lenne, ha mindenfajta energia termelői és fogyasztói árát a világpiacitól függetlenített, eddig megszokott alacsony szinten tarthatnánk, annak ellenére, hogy hazánkban az energia előállításának minden lényeges költségeleme világpiaci szintű. Igen jó lenne, ha a vevő, a vélelmezhetően külföldi befektető a jelentős részben elaggott villamosenergia-ipari infrastruktúra talpon tartásához, de még inkább modernizálásához szükséges jelentős tőkeinjekciót úgy biztosítaná, hogy közben kisebbségi, s lehetőleg minél kisebb tulajdonrésszel, tulajdoni hányaddal is beérné. Nagyon jó lenne, ha minél jelentősebb energetikai vagyonhoz, de legalábbis tulajdonrészhez tudnánk juttatni az önkormányzatokat, a munkavállalókat, a menedzsmentet, a kárpótlásijegy-tulajdonosokat s a szakszervezeteket, miközben az állami többségi tulajdon jelentette biztonságba vetett illuzórikus hitünk és nosztalgiánk sem kellene hogy csorbuljon.

Igen jó lenne, ha energiatermelésünk, -szállításunk és -fogyasztásunk környezetkímélővé, hatékonnyá és takarékossá válna, miközben a jelenleg használatos berendezések és fogyasztói szokások továbbra is megtarthatóak lennének. Igen jó lenne, ha az energetikában foglalkoztatottak létszámát legalább a mostani szinten fenntarthatnánk, noha nyilvánvaló, hogy az össztársadalmi érdek a minél alacsonyabb költségű energiaellátást indokolná. És végül nagyon jó lenne, ha mihamarabb megfelelő privatizációs bevételekhez úgy jutnánk, hogy közben az állami befolyásolás lehetőségének fenntartásától sem kellene megválnunk.

Mindez tehát igen jó lenne. Igen jó lenne olyan energiaellátást biztosítani, amely egyszerre lenne biztonságos, bőséges, hatékony, takarékos, olcsó és állami, de mindenképpen nemzeti tulajdonban maradó. Ilyen energiaellátás azonban sajnos se el nem képzelhető, se meg nem valósítható, sem privatizált, sem állami tulajdonforma esetén. Egy gazdaságpolitikai libikókáról van ugyanis szó. Minél magasabbra állítjuk a mércét az egyik oldalon az egyik szempont alapján, annál többet kell engednünk a másikon a másik szempont alapján. Vitánk így tehát a prioritások sorba állítása, a célok eltérő mértékű hangsúlyozása síkján bonyolódik, s ha így van, senki sem állíthatja bizonyossággal, hogy az övé a minden mást kizáró egyedüli helyes megoldás, noha kétségtelen, hogy bármely koncepció közül csak annak helytelensége igazolódhat be, amely a gyakorlatban megvalósításra kerül. Az összes többi, bár glorifikálódhat, mártirzálódhat, még egyáltalán nem biztos, hogy ezáltal egyúttal igazolódhat is.

A szabaddemokraták azt az álláspontot képviselik, hogy a fogyasztók biztonságos és legkisebb áron történő energiaellátását kell alapvető prioritásként, első számú célként kijelölnünk és ezt privatizációval inkább el tudjuk érni, mint anélkül. Bizonyára vannak, akik mindezt másként képzelik el. Mi, bár úgy gondoljuk, hogy ők tévednek, nem állíthatjuk, hogy magunk csalhatatlanok lennénk. A mai vitában a privatizációnak ellenfeszülő főbb érvek nagyjából előre sejthetők.

Hallani fogunk arról, hogy az állami tulajdontöbbség feladása az ország kiárusítását, biztonságának elvesztését jelenti. Figyelembe kell azonban venni, hogy a biztonságos energiaellátás egyáltalán nem tulajdonforma-függő kérdés, hiszen csak idézni szeretném gyakorta megtörtént ez eddig is például Franciaországban, ahol teljes állami tulajdonban van az energetika, ezzel szemben az Egyesült Államok, vagy Nagy-Britannia esetében közel teljesen privatizálásra került már az energetika. Ettől függetlenül mindegyik országban magas színvonalú az energetikai biztonság és szolgáltatás. Tehát ha mindezt figyelembe vesszük, valamint azt is, hogy a világ jó néhány országában már privatizálták az energiaszektort, s hogy egyre több országban készülnek az energetika privatizálására, akkor ezen aggodalom megalapozottsága legalábbis nem tűnik bizonyítottnak.

(9.30)

Hallani fogunk arról, hogy a privatizáció következményeként az energiaárak féktelenül nekilódulnak majd. Erről az érvről azonban már egész bizonyosan állítható, hogy félrevezető és téves. Amíg ugyanis igaz az, hogy a vezetékes energiahordozók, tehát a gáz, a villamos energia és a távfűtés ára világpiaci szintre kell hogy emelkedjék mert másként ez nem lehet , addig ugyanúgy igaz az is, hogy mindez az állami tulajdonforma fennmaradása esetén sem lehetne másként. Miért?

Azért, mert az egyre inkább importból fedezett energiahordozók beszerzési ára nem is lehet más, csak világpiaci. Tőkeköltségünk szintén, hiszen az energetikai berendezéseket sem olcsóbban vásárolni, sem olcsóbban előállítani nem tudjuk, mint mások. Kamatköltségeink mint ismeretes ezen túl ráadásul még magasabbak is, mint a nyugati országokban az megszokott. Ugyanakkor még azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy bármely befektető a nyugaton realizálhatónál alacsonyabb jövedelmezőségi szinttel megelégedne nálunk.

Mitől lehetne tehát nálunk olcsóbb az energia ára? Azért, mert olcsóbb a munkaerő ára? Ettől aligha, hiszen ez az energetikai árstruktúrán belül csak mintegy 8 százalékos súlyt képvisel, tehát feltételezve, de nem megengedve, hogy ezen a költségtényezőn 50 százalékot meg tudnánk takarítani, az az egész költségstruktúrán belül még mindig csak 4 százalékot jelentene.

Ezért állítom, hogy minden olyan érvelés, miszerint a nyugat-európai árszínvonalnál lényegesen alacsonyabb árszínvonalon történő energiaszolgáltatás Magyarországon lehetséges lenne bármilyen tulajdonforma esetében is piaci viszonyok között és hosszabb távon, hamis, illuzórikus és félrevezető.

Vélhetően lesznek, akik azon vélekedésüknek adnak majd hangot, hogy nincs is szükség jelentős fejlesztésekre, tőkebefektetésekre például a villamosenergia-iparban, és minden erre történő hivatkozás csak üres ürügy a privatizáció védelmében. Nos, ha ezt halljuk, tudnunk kell, hogy erőműveink átlagos életkora 20 év a szenes erőműveké ennél még sokkal magasabb, ott 27 év , hogy erőműveink hatékonysága 30 százalék körüli, a szenes erőműveké 26-27 százalék. Összehasonlításképpen: a nyugati országokban ezen szenes erőművek már valahol 40 százalék körüli hatékonysággal működnek, míg kombinált ciklusú, kondenzációs erőműveknél 50 százalék hatékonysággal dolgoznak.

Tehát a mi erőműveink éppenséggel elaggott koruk és technikai színvonaluk miatt ráadásul rendkívül környezetszennyezőek is. Így megkerülhetetlen, hogy az elkövetkezendő 15 évben mintegy 4 ezer megawattnyi erőművi kapacitást kell építeni, aminek költsége jelen állapotok szerint mintegy 600 milliárd forintra tehető a szintén szükséges hálózati fejlesztések nélkül. Kérdezem, privatizáció nélkül vajon mindezt honnan teremthetnénk elő?

Nyilván lesz majd, aki azon aggályának ad kifejezést, hogy a külföldi befektető környezeti károkat okoz majd azzal, hogy nálunk épít erőművet és innen exportálja az áramot nyugatra. De bizonyára ennek ellentettjét is hallani fogjuk, nevezetesen, hogy a külföldi befektető azért veszi meg majd a magyar erőműveket, hogy azokat bezárhassa és nyugatról importálhassa az áramot. Ez utóbbi aggály realitása igen csekély, hiszen tudnivaló, hogy az áramtermelés óhatatlanul bizonyos környezetszennyezéssel jár, így áram exportja a környezetszennyezés importját jelenti, amit nem igazán kíván lehetővé tenni ma már egyetlen ország sem.

A nálunk fejlesztett áram exportálásának ennél valóban valamivel reálisabb a veszélye, de nem illik elfeledkezni arról, hogy van egy jogszabályilag pontosan körülhatárolt, szigorú engedélyezési rendszerünk és egy szállítói, a Magyar Villamos Művek Részvénytársaság által gyakorolt exportmonopólium, arról tehát nincs szó, hogy kezelhetetlenül, érdekeink ellen kezdenének áramot exportálni majd a nálunk erőművet építők.

Lesznek, akik majd azon félelmüknek adnak hangot, hogy veszélybe kerülhetnek a magyar háttérbeszállítók, a hazai energetikai gépgyártók. Az ő számukra a nemrég elfogadott közbeszerzési törvény nyújt, nyújthat és reméljük, fog nyújtani méltányos védelmet és preferenciát, mert bár ez a közbeszerzési törvény alanyi jogon csak az állami és önkormányzati beszerzésekre vonatkozik, de tárgyi jogon a közszolgáltatók is hatálya alá tartoznak.

Lesznek, akik elmondják majd, hogy a jelen privatizáció nincs jól előkészítve és egyébként sem kell azt elsietni. Nem állíthatom, hogy bennünk sem fogalmazódtak volna már meg ilyen jellegű aggodalmak. Mi is látunk bizonyos kockázati elemeket, kár is lenne tagadni.

Azt gondoljuk azonban, hogy most, jelen pillanatban még van egy olyan stratégiai előnyünk, amely elolvad akkorra, amikor a többi egykori szocialista ország is nekikezd energetikája privatizációjának, és túlkínálat keletkezik a piacon. Időelőnyünket meg kell próbálnunk kihasználni, később elveszik az is.

Tisztelt Képviselőtársaim! Kár, hogy erre a politikai vitanapra csak ma, a privatizációs pályázatok kiírását követően, a pályázatok kidolgozásának időszakában került sor, hiszen a vita időzítése és várható hevessége elbizonytalaníthatja a pályázó befektetőket, leértékelheti ajánlatukat, azaz ellene hathat nemzetgazdasági érdekeinknek.

Én ezért a helyzetért elsősorban az elmúlt öt év azon kormányzati politikáját hibáztatom, mely igyekezett saját belterjes ügyeként kezelni az energetikai privatizációt. Sajnos, nem felejthetjük el, hogy már eddig is voltak olyan próbálkozásaink, pályázati kiírásaink az energetika területén, melyek egyformán előkészítetlenek, a parlament megkérdezése, tájékoztatása nélkül kiírtak, sikertelenek és hitelünket rontóak voltak az előző időszakban. Az energetikai privatizáció sok vitára okot adó ügye ugyanis nem az utóbbi hónapokban kezdődött.

Bár bizonyosak nem lehetünk, de aggodalommal vegyes bizakodással reméljük, hogy ezúttal sikeresebbek leszünk, mint akkor voltunk. Köszönöm türelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)