Raskó György (MDF)

1995. október 31.

DR. RASKÓ GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársak! A mai napon valószínűleg a teremben tapasztalható érdeklődésnél sokkal nagyobb érdeklődés van ezen vitanap iránt, a televízióban és a rádióban valószínűleg több százezer magyar állampolgár hallgatja, talán izgalommal, lélegzetvisszafojtva... (Derültség, zaj a bal oldalon.).., hogy vajon mit fog hozni a mai nap vitája konkrétan a számára.Másfélmillió háztartást érint csak a gáz esetében, hárommillió háztartást az energia, a villanyáram esetében, tehát nem mindegy, hogy számukra ez a privatizáció hogyan fog végződni. Őket nem a költségvetés bevétele érdekli, nem az érdekli, hogy mekkora profitot eredményez majd ez a privatizáció különböző társaságoknak, hanem az érdekli, hogy ki fogják-e tudni fizetni a villanyáramot, ki tudják-e fizetni a gáz- és egyéb más számlákat.

(9.40)

Tisztelt Képviselőtársaim! Szalay képviselőtársunk szociális érzékenységéről most nem kívánnék beszélni, mert ma nem ez az MDF vezérszónoklatának témája, de azért azt szeretném elmondani, hogy az idén ősszel abban a több százezer magyar háztartásban, ahol háztartási tüzelőolajjal fűtenek, döbbenten számolták ki, hogy egy átlagos családi házban körülbelül 80-90 ezer forintba kerül a háztartási tüzelőolajjal való fűtés ezen a télen. Miután ezek az emberek bementek az önkormányzathoz, kaptak átlagosan 5 ezer forint támogatást a fűtéshez; olyan családok és olyan nyugdíjasok is, ahol az éves összbevétel nem éri el a 100 ezer forintot és ebből 80 ezer forintot csak a háztartási tüzelőolajra kell fordítaniuk. És akkor még ott van sok egyéb más olyan fix kiadás, amiről nem lehet lemondani. Pontosan ezért aggódik az ellenzék és azt hiszem, hogy szocialista képviselőtársaink közül is sokan , mert bizony lehet egy csodálatosan előkészített privatizáció, technikailag biztos, hogy kiválóan le fogják bonyolítani, mindenki happy lesz, de kérdés, hogy a magyar lakosság mennyire fog ennek örülni, és lesz-e abban a helyzetben, hogy ennek a privatizációnak a következményeit el tudja fogadni.

A Magyar Demokrata Fórum teljes mértékben egyetért azzal, hogy az energiaszektor privatizációjára szükség van. Soha nem utasította el, és a későbbiekben sem fogja ezt a koncepcióját föladni. Az energiaipar beruházásigénye tudjuk óriási; az előbb hallottuk, húszéves az átlagos életkor. Való igaz, hogy ezen elöregedett erőművek kiselejtezésére, újak építésére, hatékonyabb, nagyobb hatásfokkal működőkre mindenképpen szükség van. Ehhez sem a magyar államnak, sem a magyar polgároknak nincs tőkéjük. Hitelfölvétel, tudjuk, nem nagyon lehetséges, mert jelen pillanatban ezek az erőművek nem igazán hitelképesek, és valószínűleg csak állami garanciával kaphatnának hitelt, az állami garancianyújtási lehetőség pedig erősen korlátozott. Egyébként is a hitelt vissza kell fizetni; ennek a másik problémának a súlyos terheit jól ismerjük.

Emiatt logikus volt az az elképzelés, hogy az energiaszektor különösen az erőművek privatizációjához jelentős külföldi tőkebevonásra van szükség, és ha lehet, minél nagyobb mértékű privatizációra, hogy az energiaszolgáltatás, az energiaellátás biztonsága valóban meglegyen, a magyar ipar versenyképessége javuljon azáltal, hogy hosszú távon remélhetőleg reálértéken, alacsonyabb áron tudja majd beszerezni a szükséges energiát. Tehát ezt nem vitatjuk. A tőkeemeléses privatizációval egyetértünk. Arra a 100-150 milliárd forintnyi beruházásra lehetőleg minél előbb valóban szükség van.

Azt, hogy a külföldiek kerülnek esetleg többségi tulajdonba és ez valószínű, lévén, hogy a tőke náluk van , a Magyar Demokrata Fórum nem tartja különösebben veszélyes dolognak, mert úgy gondoljuk és ezt már sokszor elmondtuk , hogy a befektetőknek nem a nemzetisége lényeges, hanem az, hogy jó befektetők-e, hatékonyan működtetik-e az adott céget vagy rosszul; eszerint kell közöttük különbséget tenni. Két héttel ezelőtt a brit konzervatívok kongresszusán voltam, ahol Major miniszterelnök nagy ováció közepette jelentette ki, hogy számára Angliában a Daewoo, a Honda, a Suzuki vagy más külföldi társaságok angliai befektetései szívesen látottak, azt az angol nemzeti vagyon részének tekintik, mert az az angol, a brit vagyont gyarapítja, ottani embereknek ad foglalkoztatást. Mi tulajdonképpen ugyanezt az álláspontot képviseljük, tehát azt, hogy a jó befektetőre szükség van, különösen itt, az energiaszektorban.

Kevésbé vagyunk meggyőződve arról, hogy vajon a szolgáltatást, az áramszolgáltatókat illetően szükséges-e a privatizáció ilyen gyors ütemben való megvalósítása, szükséges-e az, hogy ott belátható időn belül külföldi többségi tulajdon legyen. Itt kétségeink vannak. A kormány által a privatizáció szükségességéről kiadott magyarázó anyag leginkább az erőművek helyzetével és problémáival foglalkozik, kevésbé az áramszolgáltatókéval. Vagyis gyakorlatilag nem sok érvet tud mondani amellett, hogy miért kell az áramszolgáltatóknál is a külföldi tulajdonlást preferálni.

Úgy gondoljuk, amennyiben valóban helyreáll az ár vagyis eléri a világpiaci árszintet , akkor a magyar nemzeti tulajdonban, de szintén magántulajdonban tehát privatizált legyen akkor is az áramszolgáltató és a gázszolgáltató talán egy markánsabb magyar tulajdoni részesedés, többségi tulajdoni részesedés hosszú távon is elképzelhető. Feltételezem lévén, hogy itt nincsenek akkora beruházási igények , hogy egy jövedelmezően működő, magyar menedzserekből álló vezetés ezeket a természetes monopóliumokat ugyanolyan jól tudja vezetni, mint a külföldiek, azzal a különbséggel, hogy a megtermelődő nyereség akkor bizonyíthatóan itt marad Magyarországon legalábbis ennek nagyobb a valószínűsége.

Mi nem szeretnénk a mai napon úgy érvelni, hogy ezt a privatizációt le kelljen állítani. Nem ez az elképzelésünk. Tudjuk jól, hogy leállíthatatlan folyamatról van szó, a leállítás Magyarország nemzetközi tekintélyének sokat ártana. Ezt a privatizációt végig kell vinni. De nagyon sok javaslatunk lenne arra vonatkozóan, hogy a kormány mire figyeljen oda a privatizáció során, mert nem biztos, hogy a privatizációs technika és az a gyakorlat, amelyet most az energiaszektor privatizációja során követni kívánnak, valóban teljes mértékben megfelel a magyar nemzetgazdaság érdekeinek.

Egyik kritikai észrevételünk az egyfordulós pályázattal kapcsolatos. Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen horderejű kérdésben nem igazán szerencsés egyfordulós pályázat kiírása. Köztudott gyakorlat, hogy akár nyílt, akár zárt tender esetében a pályázók elsősorban besszre játszanak, tehát nem fogják megajánlani az első körben azt az árat, amit mi annyira szeretnénk. Nyilvánvaló, hogy alulkínál mindenki, és egy második forduló jó arra, hogy az árszintet fölhozzuk erre a szintre azok között, akik valóban meg akarják vásárolni az adott egységet. Csak példaként mondom, a sokat kritizált előző ciklusi privatizációs technika legalább egy területen biztos, hogy eredményes volt, ez pedig a Matáv-tender. Mint tudjuk, a második fordulóban több mint 15 százalékkal emelkedett az ár, ami dollármilliókban jelentős többletbevételt hozott. Úgy gondolom, hogy a villamosenergia-termelőknél és -szolgáltatóknál is többfordulós pályáztatási technikát kellene alkalmazni, ami talán magasabb árat biztosít a jövőben.

Hozzáteszem, talán azért egyfordulós ez a pályázat, mert azok a szándékok a meghatározók, amelyek szerint ebből az idén költségvetési bevételnek kell lenni. Ehhez valóban nyolc napon belül el kell bírálni a pályázatokat. De az megint kérdéses, hogy 15 egység esetében vajon hol van az a szakmai csapat, amelyik nyolc napon belül el tudja bírálni úgy a pályázatot, hogy abból később ne legyen botrány. Mert nagyon jól tudjuk, hogy a vesztesek általában a következő nap újságokon, nagyköveteken vagy más csatornákon keresztül elkezdenek tiltakozni azért, hogy ők miért veszítettek. És bizony előfordulhat az, hogy a nyolc nap nem elegendő idő arra, hogy valóban olyan döntést hozzunk, amely egyértelműen, minden kétséget kizáróan igazolni tudja azt, hogy a döntés minden szempontból helyes volt. Azt kérjük tehát, hogy a kormány gondolja át ezt, mert egy hosszabb idejű elbírálással és egy második fordulóval talán javítani tud ezen a területen.

A következő dolog, ami rendkívül lényeges számunkra, az a bevétel felhasználásával kapcsolatos. Ennek a jelentős bevételnek mert reményeink szerint a kormány jól fog privatizálni, és nagyon komoly bevétel származik majd az áramtermelők és -szolgáltatók, valamint a gázszolgáltatók privatizációjából nem szabad a költségvetés feneketlen hordójában eltűnnie. Bár a kísértés nagyon nagy erre. Gondolom, nagyon sok tanácsot is kapott a kormány illetékes minisztere, hogy ezt mondjuk államadósság-törlesztésre és egyébre kellene fordítani.

(9.50)

Mi úgy gondoljuk, hogy ez a pénz kellően nagy ahhoz, hogy egy olyan alapba helyezhető legyen, amellyel a magyar ipar és a lakosság fajlagos energiafelhasználásának racionalizálását segítené, tehát egy olyan alapba kellene tenni ezt a pénzt, amelyből kormányzati, illetve állami segítséget lehetne nyújtani arra, hogy mind iparvállalataink, termelőink, mind a lakossági fogyasztók fajlagosan csökkenteni tudják az energiafelhasználásukat, tehát olyan beruházásokat tudjanak megvalósítani, amelyek az iparban versenyképesebb termelést, a lakosságnál pedig fajlagos költségmegtakarítást eredményeznek. Az iparban különösen is szükség lenne erre, mert Magyarországon önök is biztosan ismerik, a tisztelt kormány képviselői is a fajlagos energiafelhasználás messze az átlag felett van, már mint abból a szempontból, ha a fejlett nyugat-európai vagy tőkésországokkal hasonlítjuk össze. Ott adott egységnyi termék megtermeléséhez jóval kevesebb energiát használnak fel, Magyarországon jóval többet.

Ha pedig a világpiaci árszint érvényesül teljes mértékben Magyarországon is, ez automatikusan rontja a magyar ipar versenyképességét, amennyiben ez a fajta energiaracionalizálási program nem tud a lehető leggyorsabb időn belül keresztülfutni. Ugyanez vonatkozik természetesen a lakosságra. Különösen gondoljunk azokra a fogyasztókra, akik nyugdíjasok vagy inaktív helyzetben vannak, tehát nincs lehetőségük azon többletjövedelem megszerzésére, amelyből finanszírozni tudnák ezeket a többletkiadásokat.

Nem szerencsés dolog a magyar energiaszektor privatizációját összehasonlítani a fejlett országokban megvalósított energiaszektor-privatizációval. Mondanám, amelyiket jól ismerem, a brit energiaszektor privatizációját, amelyet nagyon sikeresnek tartanak. Ne felejtsük el azt, hogy a brit energiaszektor privatizációja tessék utánanézni több mint tíz százalékos fogyasztóiáram-csökkenést eredményezett. Tehát ott a privatizáció valóban óriási hatékonyságjavulást eredményezett, és lévén, hogy egy beállt, nagyon alacsony inflációval évi két-három százalékos inflációval dolgozó országban egy tíz százalékos áramárcsökkenés után természetes, hogy az angol fogyasztó abszolút elégedett ezzel a privatizációval.

Magyarország esetében azonban nem erről van szó. Itt egyrészt, mint tudjuk, valóban meg kell tennünk az árharmonizációt ahhoz, hogy érdekeltség legyen a privatizációban való részvételre, de ne felejtsük el azt, hogy ebben az átmeneti időszakban a világpiaci árszintet, árakat ráengedni direktben a fogyasztókra, óriási felelőtlenség. Részben az előbb említetten versenyképesség-csökkenést okozhat, a másik oldalon pedig óriási szociális feszültségeket, és mi nagyon fontosnak tartjuk, hogy a privatizáció, amely valóban szükséges egyik oldalon, a másik oldalon megfelelő kompenzációval járjon.

Most nem a szokásos, korábbi években jellemző és alkalmazott kompenzációs eljárásokra gondolunk, mert azok talán nem a legkorszerűbbek, de a fajlagos energiafelhasználási, -racionalizálási programok és egy elnyújtott, a lakosságra négy-öt éven keresztül ráengedett világpiaci ár az, ami esetleg kivédheti azt, hogy egy komoly szociális feszültség keletkezzen, amelynek eredményeképp még több ember ábrándul majd ki az úgynevezett piacgazdaságból, még több magyar állampolgár fog negatívan hozzáállni a magyar parlamenti demokráciához. Én azt gondolom, hogy szükséges ezeket a veszélyeket is felmérni, szükséges, hogy a kormánynak a privatizációval párhuzamosan nagyon határozott, hosszabb távra szóló programja legyen arra, hogy azokat a rétegeket, amelyek nem tudnak kész helyzetből adódóan védekezni ezen árrobbanás ellen, hogyan, milyen formában tudja valóban racionálisan kompenzálni, erre úgy gondolom, fel kell hívnunk a kormány figyelmét és szükséges is az, hogy a parlament ezzel kapcsolatban a lehető leggyorsabban valamiféle koncepciót megtárgyaljon, elfogadjon, s kényszerítse a kormányt arra, hogy erre a rendkívül fontos szempontra a jövőben jobban odafigyeljen.

Ugye ismeretesek mindenki előtt azok a megállapodások, amelyek az erőművek és az MVM Rt. közötti hosszú távú villamosenergia-vásárlási szerződésekre vonatkoznak. Ezekben a szerződésekben először is nincs tisztázva az, hogy 1996 októberében még milyen mértékű áremelés valószínűsíthető, nem tudjuk, hogy az átlagos fogyasztói áremelkedésből mennyi jut majd az erőművekre, nem tudjuk, hogy mennyi az MVM-re mint szállítóra, és mennyi az áramszolgáltatókra, és végül mennyi fog jutni a lakosságra. Kérem, ki tudja ezt ma megmondani? Nagyon szeretnénk erre a kérdésre még a mai napon a kormány képviselőjétől választ kapni.

Mint tudjuk, az 1996. évi októberi áremelkedés lesz az a bizonyos nullbázisú ár, amelyre utána majd rájön az áremelkedés valamiféle árformulán keresztül egészen 2000-ig. Tehát egy hosszú távú döntésről van szó, amely jelentős bizonytalanságot tartalmaz mind a vevők részére, mind a magyar nagyfogyasztók és mind a lakosság részére ez mind a mai napig ismeretlen.

Az az automatizmus, amely erre a majdani '96-os, általunk ismeretlen árra 8 százalékos automatikus profitot engedményez, mit fog jelenteni? Mivel a tisztelt vevők kellően ismerik a piacgazdasági játékszabályokat, nem fogják megtenni azokat a racionalizálási lépéseket egészen '96 októberéig, nem fogják abbahagyni gazdaságtalan tevékenységeiket, mondván, hogy nekik egy költség plusz nyolc százalék nyereségtípusú árhoz az a jó, ha minél magasabb költséget tud kimutatni.

Kérdezem én, hol van ebben a formulában az a kötelező kényszerítés, amely az angol energiaszektor privatizációjánál megvolt, s amelyre nálunk is szükség van, ha nominál értékben emelni is kell az árakat és kell az árkiigazítás, de hosszú távon , hol van az a kötelező nyomás, amely ezeket az erőműveket és mindenkit, aki ebben az iparágban tevékenykedik, állandó hatékonyságjavulásra készteti. Egy önköltség plusz nyolc százalék nyereségtípusú ár bizony nem az, amelyik ezt a kényszert számukra előírja.

Ezek azok a kérdések, ami miatt úgy gondoljuk, hogy mégiscsak szükség van a mai vitára és azt hisszük, hogy ez a vita és a néhány javaslat talán a kormánynál meghallgatásra talál, mert az energiaszektor privatizációja hosszú távra dönti el mind a magyar ipar, a magyar gazdaság, mind a magyar lakosság gazdasági pozícióját és ez egy olyan kérdés, amit nem lehet rövid költségvetési szándékoknak alárendelni, és azt hisszük, hogy a kormány sem így gondolja és megteszi azokat az intézkedéseket, azokat a korrekciókat, amelyeket mi egy jó privatizáció érdekében most javasoltunk. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)