Isépy Tamás (KDNP)
DR. ISÉPY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Országgyűlés! Itt, a neogótikus falak között a pelyhes csendet holnaptól már nyilván szertedúlja a költségvetési vita vihara vagy cikázni kezdenek majd a villámok, és ezért ma talán még nem tekinthető orvosi esetnek, ha egy megszállott frakcióvezető újból a kultúra kérdésével kívánja bőszíteni vészesen fogyó türelmüket. Eddigi kulturális bolyongásaim során inkább a völgyekben és a domboldalakon járkáltam; most a csúcsra lépnék fel, és a Magyar Tudományos Akadémiáról szeretnék elmondani néhány gondolatot. Persze fanyalogva meg lehetne kérdezni, hogy ez vajon miért országos jelentőségű, rendkívüli ügy; de érzésem szerint ez inkább az ilyen tartalmú kérdés feltevőjét minősítené hátrányosan, hiszen ezzel valójában kétségbe vonja a Magyar Tudományos Akadémia jelentőségét, holott annak fontosságát még a pártállam is értékelte és tisztelte, mert megfelelő aknák elhelyezésével igyekezett le- és szétzülleszteni szerencsére sikertelenül, mert az Akadémia túlélte ezt a korszakot.
Az úgynevezett jóléti társadalmak kiemelten kezelik tudósaikat. A franciák még zöld frakkba is öltöztetik akadémikusaikat, és mindenütt meghatározó szerepet biztosítanak a tudományos akadémiáknak. Nálunk viszont mintha egy kissé mostoha gyermeki sors jutna az Akadémiának. Valahogy mindenki megelégedetten és azzal a megnyugtató érzéssel dől hátra a karosszékében, hogy megtettünk mindent, amit megkövetelt a haza, hiszen megszületett a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvény, és most már a köztestületi rangot nyert intézményen a bizonyítás sora, hogy csábosan illegesse és mutogassa magát szegényes ruházatában , és akadályozza meg, hogy a magyar tudósok csak akkor kapjanak Nobel-díjat vagy nemzetközi elismerést, ha jobb körülmények közé, külföldre távoznak.
Némi szomorúsággal kellett olvasni Andorka Rudolf akadémikusnak, az Országos Tudományos Kutatási Alap elnökének a sajtóban megjelent nyilatkozatát. Az elnök úr ugyanis annak volt kénytelen "örülni", hogy közvetlenül a tudománypolitikai ülésen megjelent miniszterelnök úrtól kaptak ígéretet arra, hogy a tudományos alapkutatások számára Magyarországon az egyetlen számottevő pénzforrást jelentő alap a pénzügyi kormányzat fenyegetése ellenére nem szűnik meg, sőt a Művelődési Minisztériumtól átkerül az Akadémia költségvetésébe, és talán kap még további 300 milliócskát is. Az már csak adalék, hogy az ígéret beváltásának a költségvetésben nyoma sincs. Einstein ugyan megmondta, hogy minden relatív, de azért az örömök relativitása mellett is elfogadhatatlan, hogy egy tudós annak kénytelen örülni, hogy nem dugaszolják el a tudományos kutatás forrását.
1923-ban sem volt rózsás a gazdasági helyzet, az Akadémia állami támogatását szabályozó 1923. évi I. törvényben mégis ez olvasható: "A magyar nemzet azzal is tanúságot tesz a jövőjébe vetett tántoríthatatlan hitéről és életerejéről, hogy a magyar tudományos munka folytonosságát mostoha helyzetében is biztosítja."
Sőtér István az Akadémiáról szóló könyvének bevezetőjében ezekkel a mondatokkal magyarázza az Akadémia címerallegóriáját: "Borús égből öreg sas száll a serleg felé, melyet fiatal nő emel a magasba. A sas a magyar nemzetet jelképezi, az ideális megjelenésű nőalak pedig a tudás világánál megszelídült erkölcsöt. A serleg a magasabb rendű humanizmus jelképe."
Azzal a várható bizalommal szeretném befejezni felszólalásomat, hogy ennek az elbátortalanodott magyar társadalomnak erre "a tudás világánál megszelídült erkölcs"-re van égető szüksége ahhoz, hogy kimászhasson végre a gödörből és felépíthesse megérdemelt jövőjét.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
(13.10)