Varga Mihály (Fidesz)

1995. november 5.

VARGA MIHÁLY, a Fidesz-Magyar Polgári Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Amikor 1992-ben az Országgyűlés elfogadta az államháztartásról szóló törvényt, akkor sokan abban reménykedtünk, hogy a közpénzekkel való gazdálkodás gyökeres megváltozása kezdődik. Az azóta eltelt idő alatt sajnos kiderült, hogy a költségvetési gazdálkodás továbbra is drága, költséges, sok visszásságot eredményez, a közpénzek felhasználása pedig nehezen nyomon követhető. A problémákat érzékelve már 1993-tól történtek arra lépések, hogy a fejlett országokban működő kincstári gazdálkodás valamilyen eleme megjelenjen a magyar államháztartásban is, és ez Magyarországon bevezetésre kerüljön. Tisztelt képviselőtársaim talán emlékeznek rá, hogy felállt egy úgynevezett államháztartási racionalizálási bizottság, amely különböző koncepcionális kérdésekben próbálta tisztázni a majdan bevezetésre kerülő kincstár funkcióit.

(15.20)

Ahhoz azonban, hogy néhány koncepcionális kérdés tisztázásra kerüljön, sajnos az idő már rövid volt, s a választási kampány ezt a kérdést elodázta. Azt hiszem, pártállástól függetlenül valamennyien bíztunk abban, hogy a felálló kormány 1994 nyarától ebben a kérdésben lázas tevékenységet folytat, és képes lesz rövid időn belül a kincstár kérdésében is dönteni. Hiszen ez a közpénzek jelentős megtakarítását és mindazt a szépet és jót eredményezi, amit korábban előttem vezérszónok képviselőtársaim elmondtak.

Sajnos, ebben a reményünkben csalatkozni kellett, hiszen az a fajta bénultság, amely a gazdasági kérdésekben való döntéshozatalra az első 8-9 hónap során rányomta a bélyegét, a kincstár problémájára is igaz volt. A Horn-kormány elodázta ennek a kérdésnek a tisztázását és csak most, tervek szerint '96. január 1-jétől kerülhet sor ennek a gazdálkodásnak a bevezetésére. Ennek ismeretében örömmel kellene fogadnunk azt a tényt, hogy a kormány most elszánta magát, és január 1-jével az államháztartást illetően valóban komoly reformlépésre kerül sor.

Ez az öröm azonban sajnos rövid életű, addig tart, amíg bele nem lapozunk a törvényjavaslatba, és el nem olvassuk azt a fajta kincstárkoncepciót, amely ebben a törvényjavaslatban megjelenik. A hivatalos nevén T/1543. számú törvényjavaslatból ugyanis sok minden kiderül, csak az nincs teljesen körülírva, hogy ez a kincstár, amely fel fog állni, milyen kérdésekben járhat el, kik lesznek az alkalmazottai és működése hogyan, mitől lesz kedvezőbb, mint a jelenlegi gazdálkodási forma.

Hadd emeljek ki néhány problémát az előttünk fekvő törvényjavaslatból, ebből a módosítási körből. Először is a beterjesztett törvényjavaslat nemcsak a kincstári elképzelést tartalmazza, hanem átfogó módon kívánja rendezni, módosítani az államháztartási törvényt is. Ezzel szerintünk értelmetlen vitákat gerjeszt, indukál olyan kérdésekben is, amelyeknek a rendezésére, tisztázására nem most volna idő. Ilyen például szerintem az alapok meghatározása, ahol a korábbi szabályozást módosítva a kormány egy olyan koncepciót terjeszt elénk, amelyben az minősül elkülönített állami pénzalapnak, ami többségében államháztartáson kívüli forrásokból van finanszírozva. Hogy mi minősül államháztartáson kívüli forrásnak, azt sajnos nem tudhatjuk meg. Hogy ez egy törvényben meghatározott járulék-e, adófajta, és hogy ez mitől államháztartáson kívüli forrás, erre a törvényjavaslat semmilyen választ nem ad. Nem tudjuk meg, hogy az állami feladat finanszírozásához miért pont ez a döntő szempont.

Úgy véljük tehát, hogy ez is egy felesleges vita, de hát vitát lehet kezdeni erről is.

Ugyancsak ilyen vitát nyit a kormány abban a kérdésben, hogy a bírságfizetési kötelezettséget a kormány rendeletben állapíthatja meg, vagy törvényben kell szabályozni. Nem tudjuk, hogy ezt miért kellett idecsempészni a kincstár mellé. Szerintünk ennek a jelenlegi felvetése is értelmetlen.

Másodszor a javaslat be kíván emelni a törvénybe olyan elemeket, amelyeket más törvény egyértelműen és pontosan rendez. Ilyen például a javaslat 12. §-a, amely az államháztartás alrendszerei számára írja elő, hogy tartsák be a közbeszerzési törvényt. Ilyen alapon ebben a törvényben még legalább száz másik törvényt kellett volna felsorolni, különösen felhívva a figyelmet arra, hogy ezek betartását nyomatékosítani kell. Ennek tehát így szerintünk szintén semmi értelme.

Harmadszor: módosításra kerültek olyan paragrafusok is, amelyekre véleményünk szerint nem volt szükség, amelyeket korábban a jelenleg hatályos államháztartási törvény többé-kevésbé helyesen vagy megfelelő módon szabályozott. Bogár László már utalt arra, hogy néhány olyan módosítás is megjelent, amely az Országgyűlés és a kormány kompetenciáját módosítja, általában a kormány rovására. De szemléletes példa azt hiszem az általános tartaléknak a kezelése is. A költségvetés általános tartaléka az az összeg, amely a kiadási előirányzat szerint jelenleg maximum 3 százalék, de nem lehet kevesebb, mint a kiadások 1 százaléka. Ehhez a törvényjavaslat olyan módon nyúl hozzá, hogy ezt az arányt megváltoztatja, a jövőben 2 százalék és 0,5 százalék között lehet az általános tartalék összege.

Azt hiszem, ebben a kérdésben sincs semmiféle reformértékű módosításról szó. Az általános tartalék problémájához hozzányúlni szerintünk nem ebben a kérdéskörben kellett volna. Igazából az alapvető kérdés az, hogy szükség van-e vajon a költségvetési törvényben általános tartalékra? Ha ugyanis megnézi valaki, hogy az elmúlt 3-4 év során a mindenkori kormányok mire költötték el a költségvetés általános tartalékát, akkor azt lehet látni, hogy olyan célokra, olyan feladatokra, amelyeket már a tervezés szakaszában látni lehetett; és ezekre a különböző fejezetek, minisztériumok mint egy szabad prédára már eleve valamilyen igényt nyújtottak be.

Úgy érzem, ezt a kérdést sem most kellene igazából rendezni. Ha már a kormány hozzányúlt, akkor ezt a kérdést igazából abból a szempontból kellett volna rendezni, hogy szükség van-e erre a körre. Hiszen nem igazak azok az érvek, hogy ez az általános tartalék valamiféle katasztrófahelyzetre szolgál. A korábbi években legalábbis nem erre szolgált.

Milyen tisztázatlan kérdések merülnek fel a kincstár kapcsán? Elsőként tisztázatlan a kincstári vagyon köre. Nemcsak arra gondolok, hogy a nyilvántartási rendszer hiánya vagy hiányosságai miatt ezt a vagyoni kört nem lehet számszerűsíteni, hanem arra is, hogy a törvényjavaslat nem rendezi pontosan a kincstári vagyon körét.

A javaslat 89. §-a úgy fogalmaz: a kincstári vagyonba tartozik az a vagyon, amelyet törvény kizárólagos állami tulajdonnak minősít. Megkérdezem, hogy melyik törvény? Az államháztartási törvény vagy esetleg egy más, éppen készülő törvény vagy egy olyan törvény, amelyet ezután fog a kormány elkészíteni. Ez a rendezetlenség tehát az egyik probléma.

Másrészt nem világos számunkra, hogyan fogják az intézmények működtetni, kezelni a kincstári vagyont. Hiszen a törvényjavaslat megfogalmazása szerint a tulajdonosi jogokat a pénzügyminiszter nevében a kincstári vagyoni igazgatóság látja majd el. A kincstári vagyonnal kapcsolatos jogviszonyban a KVI képviseli az államot. Nem világos, hogyan fog ez történni, hogyan fogja például az Országgyűlés Hivatala azt az úgynevezett kincstári vagyont működtetni, amire nyilván valamilyen szerződés vagy jogviszony jön létre közte és a KVI, a kincstári vagyoni igazgatóság között. Ettől a pillanattól kezdve, a szerződés megkötésétől ki gazdálkodik, hogyan és milyen jogokat ad le a KVI?

Államtitkár úr az expozéjában felhívta a figyelmet arra, hogy a kincstár egy szolgáltató intézmény, amely elsősorban a szolgáltató funkcióját kívánja gyakorolni. Ezzel ellentétben a 94. §-ban azt olvashatjuk, hogy a kincstári vagyont kezelő központi költségvetési szerv jogszabályban előírt feltételekkel jogosult a kezelésében levő kincstári vagyonnal vállalkozási tevékenységet folytatni.

Az első kérdés mindjárt az, hogy milyen jogszabályban előírt módon; hol van ez a jogszabály, mikor kívánja ezt a kormány beterjeszteni és így tovább.

A másik pedig, hogy ezek szerint mégis lesz olyan köre a kincstári vagyonnak, amivel gazdálkodni lehet. A kérdés az, hogy ez hol lesz meghúzva, milyen kört fog ez érinteni.

A törvényjavaslat nem nevesíti, hogy kikből áll a kincstári apparátus ezt már korábban említettem. Ha megpróbáljuk kihámozni a törvényjavaslatból, hogy kikből áll majd ez a kör, akkor elsősorban az Állami Fejlesztési Intézet Részvénytársaság dolgozóiból állhat és nyilván a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank olyan dolgozóiból, olyan köréből, akik a ma szétszórt kvázi kincstári funkciókat végzik. Szerintem jó lett volna ezt a javaslatban rendezni; tisztább helyzetet teremtett volna.

Ha már említésre került az Állami Fejlesztési Intézet, hadd említsem meg, hogy néhány gond az ÁFI január 1-jei megszűnésével is adódik. Az egyik ilyen gond, hogy az Állami Fejlesztési Intézetre is, mint részvénytársaságra, érvényes a társasági törvény. A társasági törvény pedig szabályozza, hogy egy társaság milyen módon szűnhet meg. Nyilvánvaló, hogy itt egy ideig párhuzamosan fog az ÁFI és a kincstár még működni vagy nem működni. Másrészt az ÁFI ellátott olyan banki, fejlesztési funkciókat is, amelyekről szintén nem tudjuk most, hogy az ÁFI megszűnése után hova kerülnek. Csak sajtóinformációink vannak arra vonatkozóan, hogy ezek melyik bankhoz kerülnek majd. A törvényjavaslat a megszüntetésre vonatkozóan ebben sem önt tiszta vizet a pohárba.

(15.30)

Úgy érzem, hogy tisztább kérdés a kincstári pénzkezelés ügye, hiszen, ahogy itt a korábban szólók már elmondták, a kincstári állampénztár valóban nem egy pénzintézet lesz: az állami bevételek és kiadások befolyását, számbavételét, kifizetését fogja ellátni. Valóban szemléletes példa a német rendszer, ahol ezek a funkciók elválnak egymástól. Én azt hiszem, hogy ebben az ügyben is csak az első lépéseket tudjuk megtenni, és nyilván ennek a kincstári pénzkezelésnek a kiépítése egy hosszabb folyamat lesz.

Azt azért hadd jegyezzem meg, hogy a törvényjavaslat 19. §-a véleményem szerint pontatlanul fogalmaz ebben a kérdésben, amikor azt mondja, hogy a pénzforgalom lebonyolítására a kincstár a Magyar Nemzeti Banknál pénzforgalmi számlával rendelkezik, hiszen úgy érezzük, az a benyomás kelthetődik, hogy itt egyszámláról van szó, holott ez egy számlaköteg, ez egy összetett számla lesz. Tehát ez a megfogalmazás szerintem szintén módosításra fog szorulni.

Ennek a pénzkezelésnek valóban voltak hagyományai Magyarországon a korábbi időszakban. Az állami pénzkezelés és számvitel fejlődése Magyarországon egy hosszabb folyamat volt. Az 1926. évi XIV. törvény a Posta-takarékpénztárt jelölte ki az állami ki- és befizetések lebonyolítójául, a Magyar Nemzeti Bank pedig csak az ezzel kapcsolatos befektetési bankműveleteket végezte. Nyilvánvaló, hogy ezekre a hagyományokra támaszkodva lehet majd a kincstári pénzkezelést is valamilyen módon megoldani.

Összefoglalva: a Fidesz parlamenti frakciójának véleménye szerint a törvényjavaslat készítői, módosítói talán kicsit túl sokat akartak markolni, és sajnos keveset fogtak a módosítással. Az államháztartási törvény átfogó módosítása véleményünk szerint most nem időszerű. Ebben a módosításban két kérdés tisztázására kellett volna törekedni: az egyik a kincstári kör, a másik pedig az önkormányzati nettó finanszírozás kérdésének a tisztázása, vagyis hogy a kormány és az Országgyűlés tisztázza ezeket a kérdéseket.

A jelenlegi javaslatot ismerve az Országgyűlés nehéz helyzetben van, hiszen valóban az elemek többsége olyan, amely szükséges és fontos, hogy január 1-jével megkezdje a működését, ezért ezeket támogatni kell. Azonban sok olyan pont van a törvényjavaslatban, amely zavaros, pontatlan és módosításra szorul.

Ezért a Fidesz parlamenti frakciója úgy ítéli meg, hogy a törvényjavaslatot át kell dolgozni. Jelentős módosításáról van szó, és csak így, csak ebben a formában, csak ilyen módosítás után válik az Országgyűlés számára nyugodt szívvel elfogadhatóvá.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)