Gaál Gyula (SZDSZ)

1995. november 6.

GAÁL GYULA (SZDSZ): Elnök Asszony! Hölgyeim és Uraim! Igazán nagy élvezettel hallgattam Kádár Béla vezérszónoki hozzászólását, úgyhogy már megérte azt a lovagias gesztust tenni, amire ő is hivatkozott, hogy ő szólalhatott fel elsőként ebben a vitában. Természetesen megoldhatta volna a problémát az is, ha egyedül Kádár Béla szólal fel ebben a vitában: ő már össze is foglalta az egész vita lényegét, a miniszteri zárszót is megelőlegezte, és tulajdonképpen az én kenyeremet is elvette egy kicsit. Azért megpróbálok néhány megjegyzést hozzáfűzni ahhoz is, amit ő elmondott.Igazából az a törekvésem is megjelenik abban, hogy az első helyet átadtam, hogy legyen alkalom valódi, tényleges vitát folytatni ezen a költségvetési napon. Nehéz helyzetben lett volna egy kormánypárti képviselő, ha a miniszteri expozé után elsőként kell hozzászólnia egy ilyen vitához. Nyilván a miniszteri expozét megismételni értelmetlen lenne, vitatkozni pedig még nincs kivel. Úgyhogy Kádár Béla hozzászólása sokat segített ebben a nehéz dramaturgiai helyzetben.

Számomra a fő dilemma az, hogy ha egyszer úgy gondolja valaki, hogy a szóban forgó előterjesztés általános vitára alkalmatlan, miért gondolja, hogy módosító javaslatokkal ez olyan formájúra hozható, ami valóban segít a problémák megoldásában és nem magát a problémát jelenti. Nyilván a módosító indítványok benyújtása, kezelése, megvitatása maga a vita, ami a célja ennek a mai napnak és az elkövetkezendő heteknek.

Elsősorban azokkal a kérdésekkel szeretnék foglalkozni, hogy milyen igényeket fogalmazott meg az SZDSZ a költségvetéssel szemben, vagy ha úgy tetszik, az egész gazdaságpolitikával szemben, milyen igényeket hallhattunk eddig az ellenzék részéről, ez utóbbiak közül mivel értünk egyet, és mivel nem. Belefűzve ebbe a mondandóba mindenképpen szeretnék foglalkozni olyan kérdésekkel is, hogy milyen eredményei vannak az ez évi gazdaságpolitikának, tulajdonképpen annak a gazdaságpolitikának, amit már az ez évi költségvetés tavaly novemberi expozéjában Békesi László akkori pénzügyminiszter úr felvázolt.

Egy költségvetési vita során mindig a legkülönbözőbb társadalmi csoportok lehető legkonkrétabban megfogalmazott érdekei jelennek meg, többé-kevésbé elvont makrogazdasági, gazdaságpolitikai érdekekkel egyidejűleg. Az első körbe tartozik például az az igény, hogy az állam kevesebb adóval terhelje a lakosságot, a vállalkozásokat, mérsékelje tehát a saját bevételszerzési törekvéseit. De az is, hogy emelje a közalkalmazottak bérét, vagy éppenséggel az egyedi vállalati támogatásokat növelje. Egy nagyon konkrét példa erre a MÁV esetében, hogy a veszteséges működés mellett is legyen forrás a bérek emelésére a folyó működés finanszírozásán túl. Itt tehát a kiadások növelésére irányuló igények jelennek meg.

Mindezzel párhuzamosan jelennek meg azok az általános követelmények, hogy az állam vonuljon vissza a gazdaságból, vagyis mérsékelje az újraelosztó szerepét, ésszerűsítse saját intézményeinek működését, tehát olcsóbb államot valósítson meg, és nem utolsósorban, hogy lehetőleg ne nagyon költsön többet, mint amennyi bevétele van, hisz különben a jövőt zálogosítja el.

Érdekes tapasztalata ezeknek a vitáknak, hogy bár a második körbe tartozó törekvésekkel általában mindenki egyetért, és az is belátható, hogy az igények első csoportja tartalmaz logikailag egymást kizáró, vagy legalábbis korlátozó szándékokat, mégis a viták szokásos koreográfiája szerint az szokott történni, hogy a konfliktusos törekvéseket megfogalmazók szolidárisak egymással abban, hogy egymásnak ellentmondó igényeiket egyébként a mindenki által támogatott célok rovására elégítsék ki. Ebből a logikai ellentmondásból született az a bölcs meglátás is, amelyet már a tegnapi államháztartási törvény vitájában is idézett képviselőtársam és a mai miniszteri expozéban is elhangzott. Ez röviden úgy foglalható össze, hogy ha népszerű akarsz lenni egy ilyen vitában, akkor általában ostorozd a költségvetést, de ha el akarod kerülni, hogy nagyon komoly ellenségeid legyenek, akkor lehetőleg ne tegyél egyetlen konkrét javaslatot sem kiadások mérséklésére.

Az SZDSZ soha nem állt be azok közé, akik hallgatólagos egyezség alapján úgy tettek, mintha a különböző érdekek, a lakossági, a közösségi, illetve a termelői, felhalmozói, vállalkozói fogyasztás növelését célzó törekvések egymással teljes harmóniában állnának, és csak a kormány, illetve az Országgyűlés jó szándékán múlna ezek együttes kielégítése. Az SZDSZ ellenzéki korában is ügyelt arra, hogy csak az akkori kormány előterjesztett javaslatában finanszírozhatónak ítélt keretek között, a hiányt nem növelő indítványokkal juttassa kifejezésre saját preferenciáit. Nos, mik ezek a preferenciák?

A végső cél természetesen a gazdasági növekedés, a gazdaság jövedelemtermelő képességének növelése. Ezen értelmetlen dolog lenne vitatkozni, mint ahogy megítélésem szerint értelmetlen volt tavaly is ennek a gazdaságpolitikának a meghirdetésekor ezt megkérdőjelezni. A kérdés pusztán az, hogy a növekedés forrása lehet-e állami eladósodásból finanszírozott belföldi, lakossági és közösségi fogyasztásnövekedés.

(13.30)

Az ilyen, keresletre épülő növekedés kétszeresen sérülékeny. Egyrészt nyilvánvalóan beleütközik az eladósodási korlátba, abba, hogy saját növekedésének feltételeit saját jövedelmeiből nem tudja fedezni, ezért a finanszírozásra hiteleket kénytelen igénybe venni.

A másik módon sérülékeny a tekintetben, hogy a Kádár Béla által is reklamált szerkezetátalakítási vagy európai integrációs szükségletek és törekvések szempontjából rosszul orientálja a gazdálkodókat. A mesterségesen fenntartott, tehát a jövedelemtermelés oldaláról nem megalapozott belföldi keresletnövekedés ugyanis nem kényszeríti ki azt a szerkezetátalakítást, amely egy egyesült gazdaságú Európában is versenyképes termelő- és szolgáltatószektort hoz létre.

Aki tehát a hitelekből, adósságnövekedésből finanszírozott belföldi keresletnövelés szívó hatására kívánja építeni a gazdasági növekedést, az Magyarország Európától való leszakadásának veszélyes útjára lép.

Az SZDSZ olyan növekedést támogat, amely egyrészt a beruházások, fejlesztési kiadások növelésével a szerkezetátalakításra, a versenyképesség javulására épül. Ennek megfelelően a nemzetgazdaságban megtermelt jövedelem felhasználása során nagyobb részt fordít a felhalmozásra, másrészt a nemzetközi versenyképesség javulása révén a piaci értékesítésben az export dinamikus növekedésével jár. Továbbá olyan növekedést, amely mindezek alapján megállítja a külső és belső adósságállomány növekedését, az adósságállomány reálértékének a csökkenését eredményezi.

Mi következik ezekből a követelményekből a költségvetésre nézve? Először is az, hogy összességében csak annyi kiadás fogadható el, amely a növekvő gazdaságból származó bevételeket továbbra is ténylegesen kisebb mértékben haladja meg, mint a korábbi években. Más szóval fogalmazva, az a követelmény, hogy az államháztartás együttes hiánya a bruttó hazai terméknek az eddigi, az előző évekhez képest kisebb hányadát kösse csak le.

A másik követelmény, hogy az így korlátozott kiadások között is előnyben kell részesíteni a gazdasági növekedésre jótékony hatást gyakorló felhalmozási kiadásokat a fogyasztásnöveléssel szemben. Ugyanakkor az így szigorú korlátok közé szorított közösségi fogyasztás csak akkor nem jár a költségvetésből finanszírozott intézményrendszer összeomlásával, ha érdemi lépéseket sikerül tenni az általában mindenki által szeretett, csak a saját működési területén elutasított államháztartási reform területén.

Mi olvasható ki ezekben a kérdésben a benyújtott törvényjavaslatból? Kezdem a végén: államháztartási reform ügye. Az mindenképpen megállapítható, hogy maga ez a javaslat az államháztartási reform egy lényegesen előrehaladottabb fázisában született, mint az előző évek költségvetései. Történtek olyan előkészítő munkák, amelyek bizonyos területeken érdemi elmozdulást tettek lehetővé. Ilyen területként ki kell emelni a kincstári rendszer bevezetését, a pénzügyi finanszírozási rendszer megreformálását.

Ez egy külön törvényjavaslat, az államháztartási törvény keretébe tartozó vitakérdés, itt csak érinteni szeretném, olyan intézményrendszerről van szó, amely a közkiadások finanszírozási szükségletét érdemben csökkentheti, ennek költségében jelentős megtakarítást eredményezhet.

Ez év törvényhozói munkájának terméke a közbeszerzési törvény, amely egy másik szempontból jelent megtakarítási lehetőségeket az államháztartásban, részint a dologi kiadások, részint a fejlesztések költségeinek a csökkentése révén. A költségvetési törvényjavaslatban megjelenik az elkülönített állami pénzalapok számának csökkentése, ahogy erről az expozéban is szó volt. Igen jelentős mértékű csökkentésről van itt szó. Azt jelenti ez a lépés, hogy külön kis költségvetéseket integrál a javaslat a nagy költségvetésbe. Azt jelenti tehát, lehetőséget teremt arra, hogy az alapok összevonásával megszűnjön egyrészt a különböző feladatokhoz kapcsolódó, egymásról mit sem tudó, párhuzamos szálakon futó finanszírozás, másrészt pedig maga a működtetési költsége válik olcsóbbá egy olyan rendszernek, ahol nem külön kis zsebekből finanszírozom az egyes előirányzatokat, hanem átlátható rendszerből, egy kasszából történik ez.

Ezek azok a területek, amelyek az államháztartási reform formai oldalát jelentik. Bizonyos kérdésekben azonban, ha nem is kívánságainknak megfelelő mértékben, de a tartalmi kérdésekben is történt előrelépés az államháztartásban. Mindenekelőtt ide sorolom azt, amiről nagyon keveset beszélünk, mint érdemről, de nagyon sokat esik róla szó, mint problémáról, hogy az állami szférában dolgozók létszámának egy határozott csökkentését kezdeményezte a kormányzat és már ebben az évben lényeges előrehaladást tett ezen a területen.

Amikor a kormányprogram olcsó államot ígért, nemcsak azt jelentette, hogy a kormánytagok vagy államtitkárok száma csökken... (Derültség a jobb oldalon.), hiszen az állami kiadásoknak igen kis töredéke az, ami ezen a réven kerül ki a közkasszából. Igazából arról van szó, hogy maga az egymilliót közelítő közalkalmazotti, köztisztviselői kört foglalkoztató állami szektor az, amelynek a karcsúsítása, ésszerűsítése elengedhetetlen. Az a 15 százalékos létszámleépítés, ami itt megtörtént, illetve folyamatosan történik, egy nagyon szigorú lépés e területen, de mindenképpen reformértékű változásokat eredményez. Ilyen változásnak tekinthető a felsőoktatás normatív finanszírozásának bevezetése, amely egy egész intézményi körben alakítja át a gazdálkodási feltételeket és helyezi normatív alapra a nehezen mérhető felsőoktatási teljesítmények finanszírozását.

Itt lehet tulajdonképpen megemlíteni az adózás rendjéről szóló törvénynek azokat a törekvéseit is, amelyek a feketegazdaság visszaszorítására irányulnak. Azt a célt szolgálják tehát, hogy a közkiadások finanszírozásában, a közterhek vállalásában lehetőség szerint minden társadalmi csoport a saját gazdasági erejének, saját teljesítőképességének megfelelően vehessen vagy vegyen részt.

Amivel adós maradt ez a költségvetés, és ezek komoly adósságok az államháztartási reform ügyében, az mindenekelőtt két nagy államháztartási alrendszer reformja: az egészség- és nyugdíjbiztosítás rendszeréé, illetve az önkormányzatok finanszírozási rendszerének a reformja.

Azt gondolom, egyrészről szomorúan kell megállapítani, hogy nem történt több, mint ami történt, ugyanakkor a tisztesség kedvéért azt is meg kell mondani, hogy lényegesen több történt ezen a területen is, mint a korábbi időszakban. Abban a helyzetben vagyok, hogy az előző ciklusban is tagja voltam annak az államháztartási reformbizottságnak, amelyik ezen a területen volt hivatott javaslatokat készíteni, és most is tagja vagyok. Nagyjából, nem is jelentős mértékben cserélődött a tagsága ennek a bizottságnak, és ugyanez a bizottság állapította meg, hogy sokkal előrébb tartanak ezek a munkálatok, mint egy-másfél évvel ezelőtt. Most már valóban vannak olyan anyagok szemben az előző ciklus pénzügyminiszterének állításával, hogy már kész törvényjavaslatok voltak , amelyekből rövid időn belül kodifikálható törvényszöveg válhat.

Azt is szeretném megemlíteni, hogy az államháztartási reform ilyen módon való megvalósítása nem is kifejezetten a költségvetési törvény feladata. A másik oldalon éppen az szokott a probléma lenni, hogy amikor az egyes érintett szakmák nem dolgozzák ki az ágazati reformokat , akkor jön a pénzügyi kényszer vezérelte átalakítási törekvés, s akkor lázad fel igazán mindenki az úgynevezett pénzügyi diktatúrával szemben.

(13.40)

A második kérdés, amelyre utaltam és itt részletesebben térnék ki rá: a felhalmozási kiadások változása. Az volt a követelmény, hogy a költségvetés részesítse előnyben a fogyasztási célú kiadásokkal szemben a felhalmozási típusú kiadásokat, hiszen ezek azok a tételek, amelyek a gazdaságban egy tovagyűrűző hatással a gazdaság növekedését érdemben szolgálni tudják.

Az 1995. évi költségvetésben várható ez évi előirányzattal szemben megállapíthatjuk, hogy a jövő évi javaslat a kormányzati beruházások előirányzatai tekintetében több mint 45 százalékos növelésre tesz javaslatot. Tehát a törvényjavaslat olyan mértékű elmozdulást fogalmaz meg, amely messze meghaladja az inflációs rátából következő ütemkülönbséget. Természetesen az 1994. évi előzetes adathoz képest még lényegesen magasabb, 162 százalékos értéket ér el.

Itt egyformán nőnek mind a kormányzati döntési kompetenciában levő beruházások támogatására fordított összegek, mind pedig a különböző intézmények saját döntési kompetenciájába tartozó beruházási előirányzatok. Nőnek az elkülönített állami pénzalapok beruházási előirányzatai is nagyjából ugyanebben az ütemben, mint ahogy a központi költségvetés által támogatott beruházások.

Tehát azt lehet mondani, összességében az ez évi nem egészen hetvenmilliárd forinttal szemben több mint százmilliárd forintot fog költeni jövő évben központi beruházásokra, beruházási támogatásokra a költségvetés.

Azt gondolom, noha ez az összeg nyilvánvalóan csak egy része lehet annak a felhalmozásmennyiségnek, amelyet a gazdaság szektorában végre kell hajtani, mégis jelentős, jelzésértékű elmozdulás a költségvetési preferenciák tekintetében.

Nézzük a harmadik kérdéskört, a kiadási előirányzatok korlátozását, illetve a hiány csökkentését. Úgy ítélem meg, hogy ebben vita nyilvánvalóan nem lehet. Maga a költségvetési törvényjavaslat a bruttó hazai termékhez mért államháztartási hiány jelentős csökkentésére tesz javaslatot. Miniszter úr expozéjában 4 százalékban határozta meg ezt a mértéket.

Ugyanakkor Kádár Béla azt vetette fel, miért úgy próbálja megvalósítani az egyensúlyra való törekvését a kormányzat, hogy a kiadásokat korlátozza, miért nem azt teszi, hogy a jövedelemtermelő-képességet erősíti. Itt a rövid és hosszabb távú törekvések között nyilvánvalóan ellentmondás van.

Rövid távon miközben újra hangsúlyozni szeretném a gazdaság növekedése nem állt meg, érdemben még csak nem is lassult az előző évihez képest, tehát mindazok a felvetések, aggályok vagy kritikák, amelyek ezt a gazdaságpolitikát folyamatosan érték, azok ilyen szempontból nem felelnek meg a valóságnak. De mégis egy 2 százalék körüli gazdasági növekedés mellett nem teremthetők olyan jövedelemtöbbletek, amelyek finanszírozni tudnák az adósság olyan gyors ütemű növekedését, amely 1993-ban és 1994-ben megvalósult.

Ebből a problémából egyes ellenzéki pártok a hiány növekedésének megengedésével próbálnak kiutat keresni. Én itt már csak röviden szeretnék arra utalni, hogy megítélésem szerint és az SZDSZ álláspontja szerint ez a kiút nem jelent valóságos kiutat. Ez egyrészt ellentmondana annak a törekvésünknek, hogy az állami újraelosztás mértékét csökkentsük és a szabad, liberalizált gazdaságra helyezzük a hangsúlyt. Ugyanakkor olyan finanszírozási válságot jelenthetnek adott esetben, amely a továbbiakban a későbbi növekedés forrásait apasztaná el.

Ezért összességében úgy ítélem meg, ha a költségvetés mindenben nyilvánvalóan nem elégítheti ki a különböző ellentétes irányú követelményeket, igényeket, a kormány olyan kompromisszumokra tesz javaslatot, amely az előttünk álló nagyon nehéz, nagyon szigorú költségvetési évben egy lehetséges megoldást nyújt arra, hogy növekedési törekvéseinket se kelljen feladni és maga a költségvetési intézményrendszer is működőképes marad.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)