Zwack Péter (független)

1995. november 7.

ZWACK PÉTER független: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Viszonylag rövid idő telt el parlamenti ciklusunkból, de már sokadszor tárgyalhattunk költségvetési problémákról.A jelenlegi javaslatot olvasva, meg kell állapítanom, hogy igazán fontos kérdésekben nem jutottunk előre. Különösen szembetűnő, hogy az egyensúly megteremtésénél még mindig fő cél a kiadások visszafogása, méghozzá általános követelményként.

Korántsem állítom, hogy nem maradtak pazarló elemei költségvetésünknek, de áttanulmányozva a javaslatot, azt kell tapasztalnom, hogy az nem kis mértékben onnan várja még mindig a kiadások visszafogásából származó jövedelmeket, ahonnan eddig is elvont. Ott pedig már annyira az alapokon állnak anyagilag, hogy onnan remélni egyensúlyt javító kiadáscsökkentést ez már önmagában veszélyezteti a stabilizációs folyamatot. Hiszen itt többnyire olyanokról van szó, akik nem tudják továbbhárítani újabb veszteségeiket, amelyek amúgy is többnyire költségvetési vonzatúak lettek volna. Nem szabad már tovább folytatni ezt a játékot, hiszen az egyik állami zsebből a másikba pakolásnál nincs tényleges egyensúlyt javító növekmény.

A bevételre orientált szemlélet hiánya azt mutatja, hogy változatlanul nincs igazán új koncepció, nincsenek új ötletek; sok az avitt tétel. De ezek korábban sem működtek. A költségvetés alanyainak többsége ezért továbbra is többirányú szorításban vergődik majd 1996-ban is. Pedig a dzsúdósok tudják, a fojtásfogásban már nem lehet akciózni. Akció nélkül viszont nincs eredmény.

Minden költségvetési vitában elmondom, a lebénító, az élénkítési lehetőséget nem adó költségvetés nem is számíthat egyensúlyi elmozdulásokra.

Kissé részletesebben belemerülve az általános indoklás problémáiba, elsőként emelném ki, hogy a tőkefelhalmozási és tőkevonzási képesség, valamint a vállalkozási reálberuházások növekedésének nem az államháztartási finanszírozási igények visszaszorítása az alapfeltétele. A vállalkozások hiteligényének a kielégítését ma nem ennek a hiánya akadályozza, hanem a mesterségesen magasan tartott kamatlábak.

A másik örök vitatéma a bérkiáramlás. A foglalkoztatottak többsége számára ma a bérek nemhogy nem áramlanak, de még csak nem is csordogálnak. A nálunk jelenleg közgazdaságilag tévesen inflációnak nevezett folyamat valójában áremelkedés, méghozzá a lakossági fogyasztást közvetlenül érintő szférában, amely magában foglalja mindenekelőtt az energiaszolgáltatást, a távközlést, az élelmiszerek és a háztartási cikkek piacát.

(9.10)

Ehhez képest a sokakat egyáltalában nem érintő bérnövekedés aránya csak töredéknyi volt. Ez különösen igaz az újabb megszorításokkal fenyegetett költségvetési területeken. Ezért a bérvisszafogástól inflációs ütemcsökkentést várni képtelenség, hiszen szó sincs az ár- és bérspirál összekapcsolódásáról. Ez az elképzelés a koncepció egyik legnagyobb szakmai tévedése. De mivel a kiinduló alapelvek egyikéről van szó, kétségessé teszi a tervezet egészének megvalósíthatóságát.

A másik, Magyarországon hónapok óta gyűrűző vitának az az alapkérdése, hogy melyek a valódi stabilizációs követelmények. Az alternatívákról folytatott szakmai viták legalábbis valószínűvé tették, hogy a nagy nemzetközi pénzügyi szervezet maximalista diktátumaihoz való eminens törleszkedés és feltétel nélküli igazodás nem csupán indokolatlan, de megengedhetetlen is. A történelmi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a mi mindenkori kétségbeesett megfelelési kísérleteink soha nem nyerték el jutalmukat. Természetesen vannak kényszerpályák, de csak az önállóságra törekvés, a szuverén gondolkodás, és főleg a valóságos helyzethez igazodó ötletek vezetnek hosszabb távon eredményre.

Ugyanakkor már évekkel ezelőtt az volt a Vállalkozók Pártjának is az álláspontja, és személy szerint is mindig azt vallottam, hogy a szimpla pénzügyi számításokból készített prognózisok csak korlátozott érvényűek. A steril gazdasági számítások soha nem érvényesülnek a gyakorlatban. Ugyanis a társadalmi közeg működési logikája legalább annyira fontos, mint a pénzügyi számítások logikája. Hiányoznak a döntés előkészítéséből a hatástanulmányok. Jól emlékszem, hogy az előző parlamenti ciklusban az MSZP volt az egyik élharcosa az akkor is elmaradó hatástanulmányok elkészítésének, ösztönzésének. Ehhez képest, sajnos, ma is csak napi kapkodással találkozunk, csak a társadalmi környezettől megfosztott pénzügyi számításokat kapunk. Nem látjuk azokat a kalkulációkat, amelyek a direkt közgazdasági összefüggéseket a társadalmi és társadalomlélektani hatásokkal összevetnék.

Én olyan üzletemberként, aki sokat élt és dolgozott a legfejlettebb országokban, azt állítom, hogy ma már az üzlet kétharmad részben pszichológia, és csak egyharmad részben közgazdaságtan. Két, tartalmában azonos értékű áruból az kel el, amely lélektanilag jobban talál. Az állam gazdasági döntéseinek a társadalom általi elfogadására ez hatványozottan igaz. Iskolapélda erre a sok elemében működőképes Bokros-csomag néhány, bevételi szempontból nem sorsdöntő, ám lélektanilag elhibázott mozzanatának, lásd tandíj, családi pótlék negatív hatása. Feleennyi energiával többszörösét lehetett volna fogni egyetlen koncentrált akcióval bizonyos jövedéki ügyeknél, ahol több tízmilliárd volt a tét, és a sajtó révén közismertté is váltak az esetek.

De azt hiszem, én már másfél év alatt elég sokat beszéltem e falak között arról, hogy mennyivel hatékonyabb lenne a költségvetési szempontból is a feketegazdaság legnagyobb csúcstételei ellen koncentrált akció, mint, mondjuk, a középrétegnek a nyomorgatása. A mostani megszorítások is alapvetően a középréteg ellen irányulnak, és a legnehezebb helyzetbe a bérből és fizetésből élők kerülhetnek. Pedig ha valamit akarunk csinálni a magyar gazdasággal, akkor elsősorban úgy kell élénkítenünk, hogy a középréteg fizetőképességét növeljük. Ez történhet részben a személyi jövedelemadó rájuk rótt terheinek a csökkentésével, részben a magas jövedelműek fogyasztására szolgáló termékek fogyasztási adójának felemelésével. Ehhez kellenének valóban elemző hatástanulmányok, amelyek figyelembe vennék a számok mellett a mai elkerülő technikákat és javulással alakuló ambíciókat is.

Mindezek a szemléleti, módszertani alapelvek azt is elősegíthetik, hogy kevesebb illúzióban ringassa magát a pénzügyi politika. Ennek egyik fontos területe a vállalkozások feltételeinek a javítása. Eleve nem szerencsés dolog túlságosan szoros összefüggést feltételezni a fizetési mérleg állapota és az export-importviszonyok alakulása között. Különösen zavaróak az ehhez a kérdéskörhöz kötődő olyan illúziók, mint az exportgarancia s a kelet-európai értékesítés biztonsága közötti összefüggés. Nagyon jól tudjuk, hogy a kelet-európai, főleg a volt Szovjetunión belüli értékesítés biztonságát teljesen más tényezők veszélyeztetik. Miként felesleges a régi stílusú munkatervek modorában reményeket fűzni az amúgy sorvasztott és nyomorgatott kereskedelmi képviseletek munkájához. Annál több figyelmet kellene szentelni, s erre már a kormányprogram vitája során is rámutattam, az idegenforgalom nagyobb támogatásának, amiről jelentéktelen fél mondat szól csupán. Pedig ha ezen a területen valóban koncepciós lenne a kormányzat, tényleg rengeteget javíthatna mind pénzügyileg, mind lélektanilag az ország egyensúlyi helyzetén.

Elismerem, hogy a korszerű vámtörvények elengedhetetlen feltételei a feketegazdaság elleni küzdelemnek, de önmagukban kevésnek bizonyulnak majd a jövőben is.

A privatizációt illetően teljesen alaptalan volt úgy fogalmazni a javaslatban, hogy a privatizációs bevételek 1996-ban is fontos szerepet játszanak még a költségvetés finanszírozásában. Sajnos, ennek az is-nek nincs létjogossága, mert 1995-ben ezek a bevételek messze a várakozás alatt maradtak. Én reménykedem ugyan az elgondolásban, de sajnos, a privatizációs törvény vitájában elmondott szkeptikus kételyeim mind az új szervezetre vonatkozóan, mind a kidolgozott technika vitatott voltát illetően eddig igazolódtak.

Hasonlóan szkeptikus vagyok most az infláció mérséklődésének a kérdésében. Sajnálatos, hogy a javaslat a pénz- és tőkepiac fejlesztésével kapcsolatosan ismételten visszatér a hagyományos munkatervi stílushoz, például, hátteret kell teremteni, tovább kell lépni, és nem konkrét ötletekhez kapcsolódó konkrét intézkedéseket javasol. Ugyanez a problémám a foglalkoztatáspolitika, a területfejlesztés és a környezetvédelem kérdéseit illetően is, pedig e három terület lényegesen érinti jövőnket, emellett hangulati tényezőként is alapvető.

Nem kevésbé lenne fontos egyes új szabályozási témák esetében sokkal elmélyültebb és informatív indoklást készíteni. Ilyen új elem a törvényjavaslatban a 20. § (1) e/ pontja, "a termelő infrastrukturális feltételekben meglévő területi különbségek mérséklését célzó fejlesztési célú előirányzat", ezt a borzalmas fogalmat természetesen idézem. Többirányú tapasztalatom, hogy a 8. számú mellékletben felsorolt összegszerű tételek az érintett megyék jó része számára részben érthetetlenek, részben sérelmesek. Ennek az az oka, hogy az elosztási mechanizmus nem ismert, a részletes indoklásban leírtak nem konkrétumok. Az lenne a minimum, hogy a szövegből kitűnjék, milyen ellátási és milyen fejlettségi mutatók alapján történt az elosztás.