Bokros Lajos

1995. november 7.

DR. BOKROS LAJOS pénzügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm a lehetőséget, hogy a vezérszónoki felszólalások után, tényleg nagyon röviden és csak néhány gondolattal azokra az általános összefüggésekre reflektáljak, amelyek egynémely vezérszónoklat során elhangzottak. Nem fogok hosszan beszélni, hiszen úgy gondolom, hogy a törvényjavaslat általános, illetve részletes vitája úgyis hosszú időt fog igénybe venni, és ennek során majd a kormánynak is módja lesz az észrevételeket megvitatni.

(9.20)

Mindössze két lényegi összefüggésre szeretnék rámutatni. Az egyik Csépe Béla képviselő úr, a másik pedig Varga Mihály képviselő úr ma elhangzott vezérszónoklatából származik.

Csépe Béla képviselő úr arra fűzte fel a mondanivalóját, hogy meggyőződése szerint az egyoldalú restrikciós, jövedelemelvonó, takarékos pénzügypolitika nem megoldás az egyensúly helyreállítása tekintetében. Ezzel szemben megoldás lenne az, ha olyan kínálatösztönző, bizonyos kitörési pontokat támogató gazdaságpolitikát folytatnánk, amely a gazdasági teljesítményt megsokszorozza és ennek eredményeképpen majd dőlni fognak a költségvetési bevételek az államkincstárba.

Nos, ennek a logikának legalább egy elméleti és egy gyakorlati szépséghibája van. Hadd kezdjem a gyakorlatival.

A Kereszténydemokrata Néppárt kormányon volt az elmúlt időszakban és valóban meg is próbált egy ilyen gazdaságpolitikát folytatni, amit a képviselő úr jelzett. Nevezetesen, miután a '91-92-es időszak mély gazdasági válságából valamilyen gazdasági növekedés felpörgetésével kívánt az akkori kormány kilábalni, ezért tényleg elkezdte növelni a támogatásokat, elkezdett úgynevezett kitörési pontokat keresni, s ennek eredményeképpen igenis a költségvetési túlköltekezés irányába ment.

Kérdezem én, mi lett ennek az eredménye. Ennek az lett az eredménye, hogy '93-ban az addigi viszonylag stabil folyó fizetési mérleg vészesen elromlott és 3,4 milliárdos folyó hiánnyal zárt. '94-ben, abban az időszakban, amikor igaz hogy csak fél évig volt uralmon már a régi kormány, a fizetési mérleg hiánya még ennél is több, 3,9 milliárd dollár volt.

A költségvetés hiánya szintén nagyon vészesen nőtt ezekben az időszakokban. Úgy gondolom, hogy nem lehet igazából egyensúlynak nevezni egy olyan költségvetéspolitikát, amely rendszeresen 8-9-10 százalékos bruttó hazai termékarányos költségvetési hiányokat produkál.

Azt gondolom, ebből is látszik, hogy gyakorlatilag kivitelezhetetlen egy olyan gazdaságpolitika, amelynek az elméleti megalapozottságát is egyébként több mint kétségesnek tartom. Tudniillik arról van szó, hogy a rövid táv és a hosszú táv problémáját érdemes lenne egyszer már figyelembe venni. Ez egy alapelv egyébként a közgazdaság-tudományban.

Rövid távon természetesen nem lehet a gazdasági növekedést kínálati oldali gazdaságpolitikákkal felpörgetni, és ha egy államcsőd, egy fizetésképtelenség, egy vergődés, illetve ennek a megakadályozása között kell választani, akkor nyilvánvalóan egészen rövid távon nem marad más hátra, mint egy olyan, igenis takarékos restrikciós gazdaságpolitikának az alkalmazása, amely legalább a legrosszabbat, nevezetesen az államcsőd és a fizetésképtelenség elkerülését teszi lehetővé.

Kétségkívül egy ilyen gazdaságpolitikának egészen rövid távon van némi recessziós hatása. Azt senki nem vitatja, ez is egy közgazdasági közhely, hogy minden rövid távú, egyensúlyjavító, monetáris és fiskális elemekből összerakott költségvetési és fizetésimérleg-javító politika tartalmaz bizonyos recessziós elemeket. Azonban fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy az elmúlt 25 év gyakorlata pont azt mutatja, hogy ezeknek az egyoldalú alkalmazásával a gazdaság tényleg soha nem tudott kitörni az egyensúly vagy növekedés ellentmondásából. Ezzel szemben most a márciusi intézkedések után először az elmúlt 25-30 év távlatában van olyan helyzet, hogy anélkül sikerült drámai módon javítani mind a folyó fizetési mérleg egyensúlyát, mind pedig a költségvetés egyensúlyát, hogy ez recesszióba döntötte volna a magyar gazdaságot.

Pontosan arról van szó, amit egyébként bizonyos mértékig negatív éllel említett Varga Mihály képviselő úr, és azt állította, hogy mi egyoldalúan csoportosítjuk a tényeket. Nos, nem erről van szó. Arról van szó, hogy tényleg egyik oldalon a folyó fizetési mérleg hiánya nagyon nagy mértékben csökkent, másik oldalon a központi költségvetés mint említettem tegnap október hónap folyamán már szufficitessé vált. Ebben az évben körülbelül 1,2 milliárd dollárral javítani tudjuk a fizetésimérleg-pozíciót. A tavalyi 9,5 százalékos GDP-arányos költségvetési hiányt körülbelül 6,5 százalékra tudjuk csökkenteni és eközben nem döntöttük recesszióba az országot, hanem eközben az történik bár kétségkívül alacsonyabb növekedési ütemmel, mint tavaly, a mesterséges konjunktúraélénkítés időszakában , hogy tovább folytatódik nagyon komoly mértékben, 7 százalékkal az ipari termelés növekedése, az export változatlanul kétszámjegyű növekedést tud felmutatni amellett, hogy az export és az import közötti elnyílás, ami ebből a szempontból még fontosabb, drámaian javult, következésképpen az egyensúly irányába egy nagyon komoly lépést sikerült tenni.

Ilyen értelemben tehát szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy bár kétségkívül egészen rövid távon van egy enyhe recessziós hatása minden olyan gazdaságpolitikának, amelyik az egyensúly helyreállítására törekszik, nagyon fontos figyelembe venni azt, hogy már most látszanak azok a tényezők, amelyek a rövid távú hatásokat hosszú távon inkább a kínálatbővülés és a kínálatösztönözés területén ellensúlyozzák.

Egyébként az az érv sem állja meg a helyét, hogy a megtakarítások drámaian csökkentek volna. Tegnap is elmondtam, hogy a megtakarítások még ebben a komoly megszorító intézkedésekkel teli időszakban is növekedtek. 10 százalék körüli reálbér-csökkenés is egy megtakarításnövekedéssel járt együtt, ami egyébként az egyedüli biztosítéka annak, hogy a még mindig jelentős mértékű belső költségvetési hiányt finanszírozni lehessen anélkül, hogy a külső eladósodás drámaian romlana.

Varga Mihály képviselő úr szavaihoz csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ellentmondást vélek felfedezni abban, amit elmondott. Nevezetesen az egyik oldalon dicsérte a monetáris politikai intézkedéseinket, nem túlságosan, de mint kivételeket azért mégis csak pozitív példaként említette, nevezetesen a leértékelést, a vámpótlékot és a csúszó leértékelő árfolyam-politikát. Azt mondta, hogy viszont minden más tényező, amit megvalósítottunk, negatívan jött számításba és visszavetette a gazdasági növekedést, drámai romlást okozott a társadalmi stabilizáció tekintetében is. Majd két perccel később, mintegy diadallal, azt említette meg, hogy szerencsére azonban az Alkotmánybíróság megálljt parancsolt az egyoldalú erőpolitikának, amivel gyakorlatilag azt kívánta mondani, hogy hál'istennek, hogy minden többi intézkedésünket, ami egyébként nem ezeket a pozitív kivételeket illette, az Alkotmánybíróság kihúzta.

Ha ez igaz lenne, tisztelt képviselő úr, akkor nem tudom, hogy mi az, ami ellen ön lázadozik. Mert ha az Alkotmánybíróság megakadályozta minden negatív lépésünket, különösen ami a családok megnyomorítását, a középrétegek elsorvasztását és egyéb területeket illeti, akkor nem tudom, hogy miből fakad az a drámai hatás, ami ellen tiltakozni kell.

Erre az ellentmondásra még egy ellentmondás rakódik rá akkor, amikor ön hiányolja az államháztartási reform irányába történő ellépést. Csak nem azt akarja propagálni képviselő úr, hogy az államháztartási reform annyit jelent, hogy még nagyobb költségvetési deficitet, még nagyobb túlköltekezést csináljunk, nyilvánvalóan nem ezt gondolja képviselő úr. Ha pedig nem ezt gondolja, akkor valamilyen formában mégiscsak egyet kell értenie azzal, hogy igenis az államháztartási reform azt jelenti, hogy nem növeljük tovább féktelenül a szociális juttatásokat, nem növeljük tovább féktelenül a központi közigazgatás működési költségét, nem növeljük tovább féktelenül az oktatásra, egészségügyre és az úgynevezett jóléti infrastruktúrára fordított kiadásokat. Ha megnézi képviselő úr, gyakorlatilag ezek azok a területek a költségvetésen belül, amelyeknek a részaránya mind a költségvetéshez, mind a bruttó hazai termékhez mondjuk drámaian elüt azoktól a nemzetközi tendenciáktól, amiket nekünk egyébként, természetesen nem szolgai módon, de azért mégiscsak az európai modernizáció általános fő sodorvonalát tekintetbe véve is figyelembe kell venni. Én tisztelettel várom a Fidesz-Magyar Polgári Párt és személy szerint az ön, árnyék-pénzügyminiszter úr jobbító javaslatait a tekintetben, hogyan is kell majd ennek a költségvetésnek a kapcsán azt a bizonyos államháztartási reformot elkezdeni, amit ön olyan szerencsés kézzel hiányolt a '96-os törvényjavaslatból. Köszönöm szépen. (Taps.)

(9.30)