Gaál Gyula (SZDSZ)

1995. november 8.

GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnöknő. Tisztelt Képviselőtársaim! Nehogy félreértés legyen: nem kétperces reagálásra kértem szót, hanem egy hozzászólásra.Három kérdéssel szeretnék foglalkozni a mostani hozzászólásomban. Az első kérdés az, hogy személyi vagy családi típusú jövedelemadózás az, ami megfelelne, ami elfogadható és jobban kezelné az adott helyzetben a problémákat. Másodszor arról szeretnék beszélni, hogy az adóterhelés milyen hatással jár a jövedelmekre, milyen hatása van annak az adókoncepciónak, amit a minisztérium, illetve a kormány előterjesztett. Harmadsorban pedig a nulla kulcs eltörlésével és az ehhez kapcsolódó adójóváírással szeretnék foglalkozni, az ezt érintő aggályokkal.

Először tehát arról, hogy miért is személyi jövedelemadó törvényről beszélünk, miért maradt a kormány annál a megoldásnál, hogy személyi típusú jövedelmek adóztatásával oldja meg a jövedelemadó-igényét. Sok éven keresztül merült fel újra és újra az a vita, hogy melyik rendszer az igazságosabb: az-e, amelyik egyenként vizsgálja a személyek jövedelmét, vagy amelyik figyelembe veszi az eltartottak számát és lehetőleg az egy háztartásban együttélő családok jövedelmét, még szélsőségesebb formában: egy főre jutó jövedelmét méri, amikor az adóterheket megállapítja.

A két szélső érték között, szélső típus között átmeneti megoldást jelentenek azok a próbálkozások, azok a megoldások, amelyek az egy háztartásban élő keresők jövedelmét vonnák össze, feleznék, osztanák meg, és ezzel egy úgynevezett felezéses együttadózást valósítanának meg. Ez azoknál a családoknál jelentene érzékelhető javulást és csökkenő adóterheket a jövedelempozícióban, ahol több kereső él együtt a háztartásban, és ezeknek a keresőknek nem mindegyike éri el a marginális kulcsot. Tehát van, aki alacsonyabb jövedelem után adózik, esetleg egyáltalán nem adózik a jelenlegi rendszerben, míg a másik kereső már egy magas marginális kulccsal adózik. Ebben az esetben, ha felezik, átlagolják a jövedelmeiket és ennek alapján adóznak, akkor minden bizonyság szerint enyhébb adóterhelés hárulna rájuk.

Ennek a megoldásnak sok előnye van. Valóban egy típusú megoldást kínál arra, hogy az adórendszer próbálja figyelembe venni a háztartásban együtt élők számát. Önmagában való bevezetése azonban azért nem fogadható el, mert nem elég azt jutalmazni, hogy valakik közös háztartásban élnek. Amit az adórendszernek, egy támogatási rendszernek jutalmazni lehet, az az, hogy hány eltartott, elsősorban hány gyermek van a családban. Önmagában a felezéses együttadózás a szaknyelven splittingnek nevezett rendszer erre nem kínál jó megoldást. Ugyanakkor nyilvánvaló az az ellentmondás, hogy miközben egyes családoknak ez a megoldás előnyöket kínál, hiszen éppen azért szorgalmazzák az ilyen típusú adózás érvényesítését, ezt csak úgy teheti meg, ha vagy azt vállaljuk, hogy csökken az ilyen módon beszedett személyi jövedelemadó-tömeg, vagy pedig azt vállaljuk, hogy ezt az adótömeget változatlanul hagyva más adózókra hárítjuk rá ezt a terhet.

Mielőtt a kormány benyújtotta volna a személyi jövedelemadóra vonatkozó javaslatát, modellszámításokat végzett, és ezeknek a számításoknak az eredménye azt mutatja, hogy a felezéses együttadózás technikájának érvényesítése mintegy 50 milliárd forint jövedelemadó-bevétel kiesést jelentene az államháztartásban.

Én most azzal a kérdéssel nem kívánok foglalkozni, hogy erről az 50 milliárd forintról lemondhat-e a költségvetés. Azt gondolom, azok a javaslatok, azok az észrevételek, amik idáig elhangzottak a költségvetési vitában, egyértelműen inkább arról szólnak, hogy a feszültség várhatóan nagyobb lesz a tervezett bevételek és kiadások között, mint ahogy az előirányzott törvényjavaslatban van. A hozzászólók, a kritikusan megszólalók jelentős része megkérdőjelezte a bevételek realitását, ugyanakkor a kiadási oldalon további növelésekre tett javaslatot, illetve helyezte kilátásba, hogy módosító indítványokkal növelésre tesz javaslatot. Ezért nem gondolom azt, hogy bárki is azt mondaná, hogy ebben a helyzetben tényleg le lehet mondani 50 milliárd forintról. Az összegen nem is érdemes vitatkozni, hogy esetleg csak 40 vagy ténylegesen 55 milliárd forintról van szó. Igazából ez már nem lényeges kérdés. 40 milliárdról éppenúgy nem mondhat le a költségvetés, mint 50-ről.

A másik megoldás maradna egy ilyen típusú adózási elv érvényesítése érdekében: változatlanul hagyva a jövedelemadótól várt bevételi tömeget most a jelenlegi előterjesztés szerint ez 480 milliárd forint , úgy osszuk el a terheket, hogy azokra a háztartásokra kevesebb adóteher hárul, ahol több kereső van, ismétlem, ahol ezen keresők nem mindegyike a marginális felső adókulcs szerint adózik, tehát a jövedelmük átlagolásának és ez alapján való adókivetésnek valóban adómegtakarító hatása lenne az ő részükre. Ha ezeknél a családtípusoknál adómegtakarítás van, változatlan adóbevételt feltételezve, nyilvánvalóan adótöbbletet eredményez a rendszer, azoknál a háztartásoknál, ahol nincsen erre mód, akik tehát vagy egykeresős család, egyedül tartja el a szülő a gyermekeit, vagy esetleg kétkeresős, de mind a két kereső a felső adókulcs alá tartozik.

Ezt sokan bírálták, sokan meg szokták jegyezni a magyar adórendszernél, hogy már viszonylag alacsony jövedelmeknél is eléri a marginális, a legfelső kulcsot, ezért azt gondolom, abban sem vitatkozunk, hogy ahhoz még csak nem is kell kiugróan magas jövedelműnek lennie a családnak, hogy mind a két kereső tagja a felső kulcs szerint adózzon. Az ő számukra tehát nem könnyebbséget jelentene ez a rendszer, hanem többlet adóterhelést. Ez volt az a megfontolás, ami miatt elálltunk ennek a rendszernek a támogatásától, legalábbis a jövő adóévben való megvalósításától.

A másik kérdés áttérek a reáljövedelmekre gyakorolt hatásra , hogy milyen típusú adók legyenek azok, amelyek alapvetően biztosítják az államháztartás bevételi igényét. Évek óta az államháztartási reform kapcsán sokszor hangzik el az, hogy a jövedelem típusú adókat csökkenteni kell és ezzel szemben előtérbe kell helyezni a fogyasztáshoz kapcsolódó adókat, tehát általános forgalmi adót, fogyasztási adót. Azt gondolom, ez a kívánság indokolt, sok érv mondható el mellette. Alapvetően az, hogy általában könnyebb egy igazságos fogyasztáshoz kapcsolódó adórendszert kialakítani, mint egy jövedelemadó-rendszernél. A fogyasztáshoz kapcsolódó adó akkor jelenik meg az adózó állampolgárnál, amikor a jövedelmét ténylegesen elkölti, fogyasztásra költi, tehát nem a jövedelemképződést adóztatja, hanem a jövedelem elköltését. Itt különböző gazdaságpolitikai preferenciák könnyebben érvényesíthetők. Ha ilyen típusú dolgokra költi, akkor kevesebb adót kell fizetni, ha más típusú dolgokra költi, akkor több adót kellene fizetni. És nem utolsósorban az is emellett az érvrendszer mellett szól, hogy elvileg könnyebb ellenőrizni, és olcsóbb adótechnikai eljárásokkal oldható meg a fogyasztási adó, a fogyasztáshoz kapcsolódó adók beszedésének az érvényesítése.

(15.10)

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az elmúlt években fokozatosan jelentős lépéseket tett a magyar adórendszer abba az irányba, hogy a jövedelemtípusú adókkal szemben a fogyasztási típusú adókat előtérbe helyezze. Úgy érzem, hogy jelenleg eljutottunk ahhoz a határhoz, ahol nem feszíthető tovább a húr. Nyilván mikor akár az általános forgalmi adóról, akár a fogyasztási adóról beszélünk, akkor nagyon sokan nem mulasztják el megjegyezni azt, hogy túl van adóztatva a forgalmi szektor, hogy ez már a termékek versenyképességét befolyásolja, s nem utolsósorban amit döntő érvnek tekintek a jövő évi adórendszer átalakítása kapcsán olyan megoldásokat, bevételi forrásokat kell találni az államháztartásban, amelyek nem járnak pótlólagos inflációnövelő hatással. Márpedig a fogyasztáshoz kapcsolódó adók mindenfajta emelése közvetlenül az árakban jelenik meg, és közvetlen inflációs nyomást gyakorol a gazdaságra.

Ha tehát elfogadjuk azt, hogy ilyen típusú átcsoportosításra 1996-ban nem látunk lehetőséget, akkor az a következő kérdés merül föl, hogyan lehet a személyi jövedelemadó-rendszert igazságosan úgy megvalósítani, hogy az lehetőleg minél kevesebb feszültséggel járjon az adózók részére.

Ugyanakkor az a gazdaságpolitikai elvárás is megjelenik összefüggésben a stabilizációs gazdaságpolitikával , hogy további fogyasztáskorlátozást kell elérni, ellentételezni kell azt, hogy az elmúlt években gyorsabban nőttek a reáljövedelmek, mint a gazdaság tényleges jövedelemtermelő-képessége a megtermelt bruttó hazai termék , és valahol ezt az egyensúlyt helyre kell állítani, különben az eladósodás feltartóztathatatlan.

A kormány gazdaságpolitikájában jövő évre egy 4 százalékos reáljövedelem-csökkenést irányzott elő. A kérdés az, hogy célszerűen milyen eszközökkel lehet megvalósítani egy belső fogyasztáskorlátozást.

Az egyik technika nyilvánvalóan az, hogy a személyi jövedelemadó-táblában próbálom meg visszavonni, visszaszedni azokat a jövedelmeket, amelyek kikerültek a gazdaság reálszférájába, a lakossági körbe, és ezzel hajtom végre azt az átcsoportosítást, ami a fogyasztási kiadások csökkenéséhez és a felhalmozási kiadások növekedéséhez szükséges.

Ugyanakkor szerencsésebbnek éreznénk egy olyan technikát és ennek már többször hangot adtunk , amikor nem maga az adórendszer, az adótábla az, ami ezt a jövedelem-átcsoportosítást végrehajtja, hanem más eszközökkel próbál a kormányzat érvényt szerezni annak a törekvésének, hogy ne legyen több reálkereslet, fogyasztási kereslet a gazdaságban. Elsősorban azokra a technikákra gondolok, amelyek a jövedelemkiáramlást tudják korlátozni. Azt, hogy ezek valóban hatékonyan alkalmazható eszközök, azt gondolom, az idei gazdasági év elég jól alátámasztja, hiszen idén az elmúlt 8 hónapban, amiről pontos statisztikai adatunk van, augusztus végéig bezárólag a nettó reálkeresetek 9,7 százalékkal csökkentek. Tehát megfelelően működött az a törekvés, hogy mind a közalkalmazotti, köztisztviselői körben, mind pedig az állami tulajdonosi körben, vállalati körben csökkenjenek a kiáramló jövedelmek, és nyilvánvalóan ennek megvan a maga tovagyűrűző hatása a gazdaság privát szektorában is. Ott sincs meg az a nagyságú bérkövetelési nyomás, ha az egyéb területeken nem jelentkezik túlkereslet.

Azt gondolom, ez a tapasztalat jó példát ad arra, hogy olyan megoldásokat keressük, amelyek ilyen, bérkiáramlást korlátozó eszközökkel próbálják a fogyasztáskorlátozást elérni, ne pedig az adórendszer, az adótáblázat legyen az, ami megvalósítja a jövedelmek inflálását.

Harmadik kérdés, amire szeretnék rátérni, a nullakulcs kérdése, az ehhez kapcsolódó adójóváírás, illetve az a kérdéskör, hogy kollektív megbélyegzése folyik-e az egyéni vállalkozóknak vagy sem. Azt gondolom, itt sokak által egy olyan aggály van felvetve, ami természetesen végiggondolandó.

Érdemes áttekinteni mindenkinek, aki felelős döntést akar hozni, hogy olyan megoldást kíván-e elfogadni, amely minden tekintetben megfelel a jogállamiság követelményeinek, nincs-e bármiféle aggály az ilyen típusú megoldással kapcsolatban.

Ezt tette meg a Szabad Demokraták Szövetsége is akkor, amikor különböző, már korábban a sajtónyilvánosság előtt is elhangzó vélemények hatására úgy döntött, hogy megpróbálja áttekinteni ezt a kérdést. Ennek megfelelően hangzott el már korábbi SZDSZ-es felszólalásban a tegnapi vezérszónoklatban is az a kérdésfelvetés, hogy valóban megfelel-e az alkotmányosság előírásainak, követelményeinek az adójóváírás technikája, illetve a nullakulcs eltörlése.

Úgy ítélem meg, hogy azok egy mellékvágányra ha úgy tetszik, vakvágányra viszik a vitát, akik ebben valamilyen társadalmi csoport kollektív megbélyegzését látják, hiszen szem elől tévesztik azt, hogy nem személyhez kötődő különbséget tesz az adótörvény-javaslat a tekintetben, hogy ki az, aki élhet az adójóváírás technikájával és ki az, aki nem élhet és neki valóban minden megszerzett jövedelemforintja adóköteles , hanem a jövedelemszerzés jogcímei között tesz különbséget az adótörvény, és ez nagyon lényeges különbség, hiszen egy személy egyszerre rendelkezhet különböző típusú jövedelmekkel. Előfordulhat, hogy valaki egyik tekintetben alkalmazotti jövedelemre tesz szert, más tekintetben önálló tevékenységből származó jövedelmei vannak, és a két típusú jövedelmet másfajta technikával kezeli az adótörvény-javaslat. Nem a személyek közötti különbségtételről van tehát szó, hanem a jövedelemmegszerzés jogcímei közötti különbségtételről van szó.

Nyilvánvalóan ennek elsősorban pozitív diszkriminációs szempontjai vannak. Akik ezt a javaslatot kidolgozták, elsősorban arra voltak figyelemmel, hogyan lehet az alkalmazotti körben megfelelő technikát kialakítani arra, hogy az ő jövedelmeikben is elismerjenek bizonyos költségelemeket, olyan költségelemeket, amelyeket az önálló tevékenységből származó jövedelmeknél módjuk van elszámolni az ilyen jövedelmeket szerző magánszemélyeknek. Hogy csak egy példára utaljak, itt folyik éppen a Ház előtt a helyi adóról szóló törvény vitája, és ebben az egyik vitakérdés az, hogy a helyi adó címén befizetett adó a személyi jövedelemadóban elszámolható-e, mit lehet vele csinálni, mit nem. Az egyéni vállalkozók a helyi adóként befizetett összegeket költségcsökkentés címén elszámolhatják, csökkenthetik vele a bevételeiket, ugyanakkor az egyéb magánszemélyek, az alkalmazottak körében például erre nincsen lehetőség.

Azt gondolom, ez a különbségtétel indokolatlan, jó lenne, ha e tekintetben egyformán kezelné az adórendszer az egyéni vállalkozókat, illetve az alkalmazottakat, a bérből és fizetésből élőket. De éppen itt van egy kompenzációs technika a személyi jövedelemadó törvényben, amelyik elismer bizonyos költségeket a bérből és fizetésből élőknek is, és ezt adójóváírás formájában kifejezésre juttatja.

Ugyanez az adójóváírás azért nem jár például az egyéni vállalkozóknak vagy a jövedelmüket döntően önálló tevékenységből szerzőknek, hiszen nekik olyan költségelszámolási lehetőségeik vannak ismétlem , amelyekre nincsen joguk a bérből és fizetésből élőknek.

Más tekintetben is különbséget tesz az adórendszer abból a szempontból, hogy valaki alkalmazottként szerzi a jövedelmét vagy vállalkozóként. Hadd említsem példaként az átalányadó rendszerét. Egyéni vállalkozói körben erre is lehetőség van, ha valaki az átalányadó hatálya alá jelentkezik be. És akkor bizony, ha ügyes, szerencsés éve van, megfelelően sikerült kormányozni vállalkozása hajóját az az évi viharos gazdasági tengeren, bizony ebből az derülhet ki, hogy a tényleges jövedelméhez képest esetleg lényegesen kisebb adóterhelése van, mint az ugyanolyan jövedelemmel rendelkező bérből és fizetésből élőnek.

(15.20)

Természetesen a kockázat is az övé, hiszen fordítva is elsülhet a dolog, és lehet, hogy ebből a technikából több adót fog fizetni, mintha ténylegesen elszámolna a bevételeivel és a kiadásaival. A példát csak azért hoztam föl, hogy aláhúzzam, nem egyedülálló, nem egyedi eset az, hogy a jövedelemszerzés jogcíme szerint különböző technikákat alkalmaz az adórendszer, és ennek eddig az alkotmányosságát önmagában senki nem kérdőjelezte, nem vitatta. Ugyanilyen példaként szeretném említeni a tartalékalapszámla-nyitási lehetőséget, megintcsak az egyéni vállalkozóknak egy lehetőség.

És hadd emlékeztessek végezetül arra, hogy ugyanezzel a dilemmával vagy egy hasonló dilemmával, amivel szemben most fölszólalnak ellenzéki képviselőtársaink, hogy itt a vállalkozóknak valamilyen kollektív megbélyegzése folyna, pontosan ugyanerre a dilemmára, amit megfogalmaztak maguknak két-három évvel ezelőtt, egy olyan választ adtak, ami megítélésem szerint egyértelműen negatív diszkrimináció volt, az egyéni vállalkozók szempontjából. Ez volt az úgynevezett minimumadó. Ebben az esetben még csak azt sem vizsgálták jelenleg ellenzéki, akkor kormánypárti politikusok , hogy valóban van-e valamilyen jövedelme az illető egyéni vállalkozónak, a jövedelem tényétől függetlenül kijelentették azt, hogy márpedig aki egyéni vállalkozó és van neki bármilyen árbevétele, annak jövedelmének is kell lenni és annak adóznia is kell utána. Azt gondolom, ez egy nagyon rossz technika volt és ehhez képest a mostani rendszer kifejezetten korrektnek nevezhető. Hiszen nem azt mondja: nem érdekel engem, hogy volt-e jövedelme vagy nem volt jövedelme a vállalkozónak, hanem azt mondja: tessék szíves elszámolni a költségekkel, és ha ténylegesen volt jövedelme, akkor azután kezd el adózni, nem pedig árbevétel alapján.

Ha végiggondoljuk ezeket az érveket és figyelembe vesszük azt, hogy ténylegesen semmi indokunk nincs arra én ezt nagyon őszintén és komolyan szeretném leszögezni , hogy állampolgár és állampolgár között tegyünk különbséget, hanem pusztán arról van szó, hogy a jövedelemszerzés jogcíme szerint teszünk különbséget a különböző jövedelemelemek, jövedelemtípusok között, akkor megalapozottan dönthetünk a mellett, hogy ezek a megoldások elfogadhatóak. Vagy akkor akinek e megoldások tekintetében aggályai vannak, nagyon kérem, hogy ebben a gondolatkörben próbáljon olyan javaslatokat tenni, amik meg tudják oldani ennek a problémának a kezelését és ne elve utasítson el minden ilyen típusú törekvést, ami megoldást kínálna a jelzett problémákra. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)