Kiss Gábor (MSZP)
KISS GÁBOR (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Kedves Képviselőtársaim! A büntetés-végrehajtásra vonatkozó törvényjavaslat a büntetés-végrehajtás szervezetét kívánja átformálni, a törvényalkotó szándéka szerint azonban túlmegy ezen. A miniszter úr az expozéjában maga is kitért arra, hogy a fogva tartottak értelmes munkájáról, a szabad életbe való visszailleszkedés feltételeinek formálásáról, a társadalmi együttműködésnek a büntetés-végrehajtás feladatainak hatékonyabb megvalósításában való közreműködéséről is szól a törvény.Az eddig felszólaló képviselőtársaim ugyanezeket a szempontokat fejezték ki vagy fogalmazták meg. Donáth László a szabadulás utáni beilleszkedés fontosságáról beszélt, K. Csontos Miklós a vagyoni jogokról és a kényszermunka tilalmáról, Szájer József pedig magát az egész kérdést is, a börtönök ügyét politikai kérdésként kezeli szerintem helyesen. És ő volt az, aki utalt arra, hogy ez a törvényjavaslat olyan társadalmi körülmények között születik, amikor a bűnözés növekedése miatt az emberekben egy sor ellenérzés keletkezhet magával a törvényjavaslattal kapcsolatban is.
A törvény néhány ponton szabályozza a büntetés-végrehajtás funkcionális tevékenységét, amivel véleményem szerint magától értetődően filozófiai, etikai és szociológiai kérdéseket is érint. Maga a módosító indítvány tulajdonképpen ezeknek a tekintetbevételével született. Mindenekelőtt figyelembe vettem az Európa Tanács miniszteri bizottságának ajánlását kiinduló alapként, amely úgy fogalmaz, hogy "a bebörtönzés, a szabadságtól való megfosztás önmagában büntetés". Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a közvélemény ugyanakkor egyéb szigorításokért is protestál. Azt mondja ez az ajánlás: mindent meg kell tenni azért, hogy az életkörülmények összhangban álljanak az emberi méltósággal, hogy erősítsék a hozzátartozókkal és a külső társadalommal való kapcsolatot, hogy a fogva tartottak fejleszthessék a büntetés-végrehajtás letöltésének ideje alatt a képzettségüket és ezeknek megnevezi az eszközeit is.
Azt gondolom, ez az ajánlás nem öncél, nem valamiféle filantrópia alapján teszi ezeket a javaslatait, hanem a társadalom jól felfogott érdekében. Ráadásul nem beszél az ajánlás, nem használja a "nevelés" terminust: "kezelés"-ről, "gondozás"-ról, "reszocializáció"-ról beszél. Nem mintha alábecsülné a pedagógiai tevékenységet, ráadásul helyesen nem ismer semmiféle végzetszerűséget a bűnözés szempontjából, sem biológiai, sem egyéb determinizmust, de elutasítja, nem preferálja a verbálisan, a morálprédikációk útján végzett tudatformálást, mert tudatában van annak, hogy ez gyakran együtt szokott járni reflexív intézkedésekkel.
(Az elnöki széket dr. Salamon László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Mind a társadalomban, mind pedig a büntetés-végrehajtásban lehetünk ennek tanúi, hogy időnként a legdurvább kényszerítés eszközeitől sem riad vissza az, aki a verbálisan felfogott pedagógiai tevékenységét egy ponton hatástalannak érzi.
(16.20)
Az ajánlás visszavezetést ajánl, választást, életmódváltást, megteremtvén ehhez már a büntetés-végrehajtás időszakában a feltételeket.
Az előbb már utaltam arra és ezt nagyon fontos kérdésnek tartom, amivel szembe kell nézni , hogy a humánus börtönfilozófia a bűnözés térhódításának a közegében látszik érvényesülni, és feltehető az a kérdés, hogy szabad-e hergelni a közvéleményt azzal, ha az ember egy ilyenfajta humánus álláspontra helyezkedik. Azt gondolom, hogy nincs más lehetőség. Az emberiesség parancsa az emberség, s ez kimondottan a "nem tehetek másként"-nek a szituációja. Semmiféle kötelezettséggel nem tartozunk az olyan törvényeknek, amelyek az igazságosság és a szánalomérzet örökérvényű alapelveinek ellenkezőjét parancsolnák nekünk, mert az igazsággal és a szánalomérzettel ellentétes módon az ember csak az emberi természetének meghazudtolásával cselekedhet.
Ugyanakkor azonban itt nem egyszerűen csak morálfilozófiai meggondolásról van szó, hanem a tudományos racionalitás is összehangzik ezzel az állásponttal. Mindenekelőtt azzal, hogy nem tesz egyenlőségjelet a bűnelkövető és a bűnöző közé. Másrészt tudatában van annak, hogy a jog maga is kriminalizálhat vagy politikai, vagy gazdasági, hatalmi megfontolásokból. Másrészt kriminalizálhat azáltal is, hogy a megkésett tudományos felismerések nélkül vagy azok hiányában nem mindig tud pontos szabályokat alkotni. Egyedül a törvény határozza meg a bűntényeket mondja egy jogfilozófus , és minden törvény által megtiltott cselekedet bűnné válik. Ha a törvény elegendő lenne a vétségek teremtésére, ezen törvény által kreált vétségek egyike sem lenne képzeletbeli, minden, amit a törvény bűnténynek nyilvánít, az is lenne.
Szeretném ehhez a gondolatsorhoz még azt is megjegyezni, hogy a kriminalizálásnak bizonyos fajta jeleit mi is tapasztaljuk a magyar társadalomban. A szegénységfüggő viselkedésmódok, amelyek eltérnek a fősodor normáitól, gyakran kapják meg a "bűn" vagy a "jogsértés" bélyegét. Vagy: az a devianciafogalom, amit a tudomány azért vezetett be, hogy világos különbségeket teremtsen, Magyarországon, de más országokban is olyanfajta átértelmezésben használatos, amelyben összemosódnak azok az emberek, akik csak mások, azokkal, akik társadalmilag kártékonyak. Ráadásul a jogalkotónak most is tudnia kell azt, hogy egy anómiás társadalmi szituációban élünk, amikor az egyébként értelmesnek vélt emberi célkitűzések is gyakran, ha az ésszerű megvalósítást kalkulálják, akkor a bűn útjára tévednek vagy terelődnek.
A szegénység maga is bűnné válhat ilyen szituációban, erkölcsi és intellektuális fogyatékossággá tehát maga a szegény ember lehet a saját maga szegénységének oka ebben a felfogásban , és ezen az alapon az érdemtelen szegények erkölcsi tulajdonságainak osztályba sorolása már az emberiség kultúrtörténetének régi ideje óta divatos. Utalnék csak Ciceróra, aki az úgynevezett perditikre vonatkozóan tesz ilyenfajta megjegyzéseket. A gazdaság vérkeringéséből kiszorított emberek területileg is együvé sodródnak, társadalmilag elszigetelődnek, elveszítik a kapcsolataikat.
Durkheim annak idején rámutatott arra, hogy a bűnözés szerepe a törvénytisztelő magatartás megvalósításában milyen fontos szerepet játszik, és arra is, hogy származási különbségek a bűnözés jellegének megítélésében milyen érdekes módon befolyásolhatják az emberi ítéletalkotást, elnézőbbek vagy radikálisabbak lehetünk, attól függően, hogy milyen típusú bűncselekményekről van szó, és milyen társadalmi hovatartozású bűnelkövetőkről van szó.
Végül szeretnék kitérni arra, hogy a bűnelkövetői attitűd bővített újratermeléséről beszélt Szájer képviselő úr, aki helyesen mondta azt, hogy a rossz börtönviszonyok miatt előállhat az a helyzet, hogy a leszoktatásnak az a paradoxona, hogy rászoktat vagy rávezet; és ha ezzel nem vagyunk tisztában, akkor az úgynevezett pedagógiai eljárásaink a képmutatást, a cinizmust, az erőszakot vagy az emberi szétesést eredményezhetik. Szájer képviselő úr azt mondta, hogy abban az esetben, ha a börtönök szabályozása nem megfelelő, az a klasszikus nézet erősödik, hogy a börtön a bűnözés melegágya. Nekem ez ellen a megállapítás ellen csak az a kifogásom, hogy itt nem nézetről van szó, ez ténykérdés.
Ezért egyetlenegy módosító indítványomat szeretném igazából itt elővezetésként ebben az összefüggésben megindokolni, mert nem szeretném, ha a lehetőséget és a valóságot a törvény mindjárt az indító passzusában összemosná, utalva az egykori filozófusra, aki azt mondta, hogy ha meg akarunk szabadulni a tudatlanságunktól, meg kell azt vallanunk. Ha tehát a törvényalkotó tisztában van a büntetés-végrehajtási intézetek helyzetével és belső feltételrendszerével, akkor nem állíthatja azt az I. fejezet 1. § (2) pontjában, hogy "a büntetés-végrehajtási szervezet feladatainak törvényes ellátásával hozzájárul a közrend és közbiztonság erősödéséhez", mert ez egy olyan tényt fogalmaz meg, ami egyébként nem felel meg a valóságnak. Ezért az a módosítás, amelyben én a szórend megfordítását javasolom, nem egyszerűen szemantikai kérdés, nem aggályoskodó, kicsinyes precizitás, hanem egész egyszerűen a lehetőség fenntartása, az ésszerű változtatás igényének és lehetőségének fenntartása a törvényalkotó és a büntetés-végrehajtási intézetek részéről.
Módosító indítványaim további passzusokhoz szólnak hozzá, mindenekelőtt a foglalkoztatáshoz, a társadalmi kapcsolatok ápoláshoz és a reszocializáció börtönbeli folyamataihoz. Ezekben abból indulok ki, hogy amiként a szegénységellenes stratégia eredményes csak akkor lehet, ha abból a nem szegényeknek is származik valamiféle haszna és ez indokolja általában is a hátrányos helyzetűeknek a preferálását , a bűnözés elleni harc sem épülhet más elveken. A bővített újratermelés megakasztása a börtönben kezdődött reszocializiáció révén lehetséges, és a börtönbüntetésnek nem egyszerűen csak a szabadság megvonása, hanem a reszocializáció börtönbeli elkezdésének a tevékenysége is a feladatkörébe tartozik.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)