Hegyi Gyula (MSZP)

1995. november 8.

HEGYI GYULA (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Azt hiszem, tanulságos volt ez az előző kétperces kör. Gondolkodtam, hogy reagáljak-e, de aztán megpróbálom inkább a felszólalásomba belefűzni a gondolataimat.Azt hiszem, Bokros Lajosnak és az egész stabilizációs programnak talán az a legnagyobb, legfőbb érdeme a szememben, hogy a társadalom jelentős részével megértette azt az igazságot, amit demokráciában mindenki tudni szokott: az államnak nincs pénze, az államnak egy fillére sincs; a költségvetés csak és kizárólag az állampolgároktól befolyt bevételeket oszthatja újra. A költségvetési vita, hölgyeim és uraim, nem az állam és a társadalom, nem az ellenzék és a kormány, hanem a társadalom különböző érdekcsoportjai között folyik! Itt a parlamentben mindannyian különböző érdekek, érdekcsoportok szavát képviseljük; én nyíltan és őszintén megmondom elsősorban a bérből és fizetésből élők érdekeit szeretném hozzászólásomban megemlíteni. Hozzászólásom végén pedig mint az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja az egyházak partikuláris érdekei mellett is szeretnék néhány szót szólni.

Valamikor, hajdanán, évszázadokon át az országgyűlés működésének az újonc- és adómegajánlás volt a lényege. Hosszú időn keresztül szinte kizárólag ezzel foglalkozott az országgyűlés. Az, hogy ideológiai viták, országgyűlés elé igen kevéssé tartozó témák vonták el a figyelmünket a költségvetési vitáktól több éven át a demokráciában, nyilván egyként hibája az akkori és mostani kormánypártoknak és ellenzéknek.

(9.00)

Jobban örülnék, hogyha ez a költségvetési vita hosszabb lenne, jobban örülnék, hogyha teltebb Ház előtt folyna ez természetesen egyként vonatkozik mindkét oldal képviselőire.

Azt hiszem, ahhoz, hogy a költségvetésben legyen forrás a fejlődésre, legyen forrás az esélyegyenlőség biztosítására, és legyen forrás a rászorultak támogatására, bevételekre is szükség van. Úgy tapasztaltam ebben a vitában és az egész másfél éves képviselői működésem alatt, hogy a kiadásokról mindenki szívesebben beszél, mint a bevételekről.

Elhangzott, hogy a GDP 3 százalékkal nőtt az elmúlt évben, idén is kilátás van 2-3 százalékos növekedésre, ugyanakkor a reálbérek, a bérből és fizetésből élők reálbérei 12 százalékkal csökkentek. Viszonylag csekély matematikai tudással is fölvetheti az ember ezt a kérdést, hogy hol a különbség a növekedés és a reálbérek csökkenése között.

Nyilván nagyon sok hasznos és fontos kiadásra kell a költségvetésből fizetni. Mégis gondolom és talán sokak véleményét pendítem meg, amikor azt mondom , hogy a bérből és fizetésből élők, az egyre csökkenő réteg, hiszen már csak három- és félmillióan vannak a hajdani ötmillióval szemben, ez a réteg is, amely lényegében nagyobbrészt eltartja a költségvetést, szeretné valami hasznát látni mindannak, amit növekedés néven jeleznek. Őszintén remélem, hogy a stabilizációs program számukra, vagy legalábbis ne legyek ilyen naiv! számukra is eredményeket fog hozni.

A növekedés szóba került itt Pusztai Erzsébet előadásában is, mások is említették. Én nem voltam túlságosan nagy híve annak a fajta csődhangulatnak, amelyet az elmúlt, a március előtt eltelt nyolc hónapban hallottunk. Magam ezt nem is ismételgettem. Meg kell azonban mondanom, tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, hogy az elmúlt fél évben viszont önöktől érkezik a csődjelentés, minden áldott nap elmondják, hogy ezzel a gazdaságpolitikával az ország tönkre fog menni, hogy a Bokros-program szakadékba taszítja az országot, hogy tűrhetetlen, hogy megbukott, hogy vége van.

Ezzel szemben valóban minden mértékadó nemzetközi vélemény az ellenkezőjét mondja. Lehet, nagyon keserű szociális ára van a csomagnak és ez ellen részletekben magam is szót emeltem és szót szeretnék emelni , de hogy ez a Bokros-program mindenesetre nem viszi csődbe az országot, és hogy az elmúlt fél évben itt nem lett csőd, ezt azért gondolom, minden józanul gondolkodó ember mondhatja és állíthatja. Ha önök keltik a katasztrófát, az ugyanolyan rosszul veszi ki magát, mint hogyha az előző pénzügyminiszter úr néhány kijelentését lehetett esetleg úgy értelmezni, hogy a valóságosnál rosszabb képet festett.

Nem vagyok nagy híve a sajtó idézgetésének ebben a Házban, de véletlenül erre a felszólalásra készülve tegnap este meghallgattam a BBC magyar híradóját, és egy gazdasági szakember Londonból teljesen egyértelműen, számomra is meggyőzően bebizonyította, hogy '92-93 táján kezdett el romlani a magyar gazdaság helyzete, akkor vesztettük el a visegrádi országokon belül betöltött első helyünket, és az elmúlt fél évben, március óta a szakértő máris látott kedvező jeleket.

Kedvező jel lehetne több is ebben egyetértek önökkel , azt azonban hogy valami megmozdult, és jó irányban mozdult meg az elmúlt fél évben, ezt kifejezetten ellenzéki pártpolitikai szempontból megszólalókon kívül igazából senki nem vitatja ebben az országban.

Azt, hogy a növekedés, ami elindult, jó volt vagy nem volt jó, milyen mértékű volt, én leginkább hitvitának érzem, és mint hitvitába, azt hiszem, aki maga nem közgazdász, legjobb, ha nem szól bele. Növekedés van Szlovákiában, ahol nacionalista kormányzat van; növekedés van Csehországban, ahol liberális kormányzat van; növekedés van Lengyelországban, ahol még nálunk is baloldalibb kormányzat van; növekedés van Szlovéniában... Úgy hiszem tehát, hogy a növekedés megindulása nyilvánvalóan hasznos, de ennek az egyensúlyi feltételeit is meg kell teremteni, és én úgy látom, hogy erről szól a költségvetés és erről szól a stabilizációs program.

Annyit mindenesetre a sokat emlegetett társadalmi szolidaritás nevében feltétlenül szeretnék elmondani, hogy amikor ez a kormányzat, vagy a miniszterelnök úr és néhány miniszter megpróbálja az igazságosabb teherviselés érdekében a bevételeket növelni, akkor igen nagy felzúdulás támad a liberál-konzervatív jobboldali pártok részéről. Legalább 100 ezer külföldi feketemunka-vállaló dolgozik ebben az országban. Ezekkel szemben a legtöbb nyugat-európai demokráciában kemény intézkedésekkel, vízumpolitikával, más módon korlátozásokkal harcolnak. Lehet, hogy ez esetünkben nem helyes mód, de mindenesetre hogyha valaki a feketemunka ellen általában szónokol, de az első tervezett intézkedésre vad elutasítással válaszol, akkor annak a tiltakozását hadd nevezzem őszintétlennek.

Ahhoz, hogy az adók befolyjanak, a nyugati demokráciában általában elég komoly nyilvántartást személyi és egyéb nyilvántartást vezetnek. Ilyen volt nálunk is. Én a személyi számról szóló alkotmányos vitákba nem akarok belemenni, de az mindenesetre biztos, hogy aki a nyilvántartást puhítaná, az egyben az adóbevételeket is puhítaná, és annak szájából a szociális kiadások emelésére szóló szép kifejezések pusztán és kizárólag szóvirágok. (Egy taps a bal oldalon.)

Az adóval kapcsolatban hadd emlékeztessek arra, tisztelt hölgyeim és uraim: amikor a Német Szövetségi Köztársaságban amelyik szociális piacgazdaság és demokráciának számít egy olyan ismert személyiségnek, mint Steffi Graf teniszezőnek az édesapja abba a gyanúba keveredik, hogy adócsaló, akkor egészen természetes módon előzetes letartóztatásba helyezik és onnan kell válaszolnia az adóhivatal kérdéseire. Nálunk ennek a felvetése, a puszta felvetése is merényletnek tűnik a demokrácia ellen. Van egy angol kifejezés: Sunday speech is Monday talks vasárnapi szónoklatok és hétfői beszédek, hétfői tárgyalások. Számomra az adózásról folytatott tegnapi vitanap ugyan szerda volt, nem hétfő a hétfői igazságoknak a kiderülése volt.

Itt én nem akarom dicsérni a Pénzügyminisztériumot életemben még ilyen helyzetbe nem kerültem... (Derültség.)... , de az tény és való, hogy ebben az országban a személyi jövedelemadó 90-95 százalékát a bérből és fizetésből élők fizetik, a vállalkozók alig fizetnek adót. Amikor tegnap fölmerült a vállalkozók adóterheinek szigorítása, akkor a tisztelt liberál-konzervatív jobboldali pártok elmondták, hogyha egy, több alkalmazottat foglalkoztató kereskedőtől esetleg annyi adót beszednek, mint egy ápolónőtől, akkor ez alkotmányellenes, ez a besúgórendszer kiépítése, ez gazdasági diktatúra, ez a demokrácia elleni durva támadás, ez az ártatlanság vélelme elleni támadás.

Tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, nagyon könnyű a szociális piacgazdaságról hosszan és szépen szónokolni. Én is tudnék reggelig szónokolni róla, holnap reggelig, de ezt valamiből sajnos, fedezni kell, és nem bankóprésből, hanem többek között a vállalkozók hozzájárulásából a közterhekhez.

A tegnapi vita jegyzőkönyvét nagyon komolyan ajánlom mindenkinek figyelmébe, aki szeretné megtudni, hogy a különböző politikai pártok mit gondolnak a társadalmi valóságról, a társadalmi igazságosságról. Azoknak a szájából ugyanis, akik az ellen szólnak, hogy a vállalkozók valami minimális adót mégis csak fizessenek, a szociális piacgazdaságról hangzó szép szövegek annyit érnek, mint bizonyos vasárnapi szónoklatok. Ezt, azt hiszem, érdemes leszögezni. Ezen a hozzáálláson kellene változtatni, amennyiben valóban társadalmi szolidaritásra törekszünk.

Arról nem beszélek mert ez egy kényes témának számít, de azért hadd említődjék meg ebben a Házban egyszer , hogy amikor például a fogorvosi ellátásnak a fizetővé tétele szóba került, akkor a tisztelt ellenzéki pártok igen sokszor szót emeltek ellene valószínűleg bizonyos értelemben jogosan is , de arról, hogy az emberek nagyságrendileg körülbelül tízszer ennyit fizetnek ki hálapénzre, ebben a Házban soha senki említést nem tett.

Egyszer, amikor az egészségügyi államtitkár úr megpróbálta megpendíteni, az ellenzék egyből letorkolta, hogy erről a témáról nem illik ebben a Házban beszélni. A mai Népszabadság becslése szerint körülbelül 40 milliárd forint megy el hálapénzre. Mert nem mondom, a mi kormányunk megoldhatná ezt, és jó lenne, ha tenne valamit ez a kormány se tesz. De az, hogy erről egyáltalán nem beszélünk, és úgy állítjuk be a dolgokat, mintha bármiféle bevételnövekedés merénylet lenne valamifajta szabadságjogok ellen, ugyanakkor azonban a kiadásokat az államnak kutya kötelessége mindenkinek biztosítani, ez vagy a jövő feléléséhez, vagy sokszámjegyű inflációhoz vezet. Ebben egészen biztos vagyok.

Én hallgattam itten, igyekeztem részint jegyzőkönyvből, részint személyes jelenléttel követni az ellenzéki hozzászólásokat azt hiszem, sikerült, és úgy érzem, háromféle vélemény, vagy háromféle hozzászólás van.

(9.10)

Az egyik: fogalma sincs, hogy miről beszél megengedem, a kormánypártiak között is van ilyen. A másik: a legőszintébb, akinek a hozzászólásából kiderül, hogyha kormányon lenne, nagyjában-egészében ugyanezt tenné, de ezt mégsem vallja be, ezért kénytelen néhány dologba belekötni. A harmadik pedig, aki talán velem együtt másképp tenné, talán velem együtt nagyobb súlyt fektetne a szociális igazságosság érvényesítésére, ehhez azonban csak és kizárólag úgy vezet az út, hogyha sokkal keményebben fellépünk a feketegazdaság ellen, nemcsak va- sárnapi szónoklatokban, hanem azoknak a megterhelésével, akik az elmúlt öt-hat év haszonélvezői, akik terheket nem vállaltak, csak az előnyökből részesedtek.

Szólni kell arról, tisztelt Ház, hogy ebben az országban a bérből és fizetésből élők jogos felháborodásukban a kormánytól várják terheik enyhítését. Bizarrnak nevezhető persze, hogy a kormányt mint munkaadót próbálják zsarolni a szakszervezetek, de tény és való, hogy a költségvetési szférában az állam bizonyos értelemben munkáltatóként is részt vállal.

A bérből és fizetésből élők azonban a fenti gondolatmenetem jegyében természetesen nem a kormánytól kérnek pénzt, hiszen a kormánynak nincs pénze, hanem azoktól a rétegektől, amelyek nem, vagy alig fizetnek közterheket.

Nagyon helyes és nagyon hasznos lenne, ha a kormány képviselői ezt világossá tennék a tárgyalásokon és világosan megjelölnék, hogy a jövőben milyen intézkedéseket terveznek annak érdekében, hogy a közterhek befolyjanak, hogy azokkal gazdálkodni lehessen és a közterhekkel enyhíteni lehessen mindazt, amit a bérből és a fizetésből élők elszenvedtek ebben az országban. Mert természetesen a bérből és fizetésből élők reálbére nem 1994 májusában kezdett zuhanni. Bizonyos ágazatokban 50 százalékkal csökkent az elmúlt öt és fél évben a reálbér, ezért az egész folyamatot kellene egyszer majd megállítani.

Amikor szakszervezeti képviselők kerültek a parlamentben a Magyar Szocialista Párt padsoraiba, akkor ezzel szemben mindenfajta ellenérzés, kritika elhangzott a tisztelt különböző pártoktól. Én úgy látom, hogy azok a szakszervezeti képviselők, akik ebben a Házban ültek és ülnek, mindent elkövettek a feszültségek enyhítésére bárcsak több lenne belőlük itt, bárcsak a munkásságukkal enyhíteni tudnák a szociális feszültségeket. Álszentség egyébként, ha azok a nem képviselő szakszervezeti vezetők a leghangosabbak a képviselők szakszervezeti funkciója ellen, akik maguk is indultak a választásokon, de a választók elutasították és nem szavazták be őket a parlamentbe.

Természetesen nem örülünk annak sem, ha azok a leghangosabb szakszervezetek, amelyek a legkisebbek, ha bizonyos szakszervezetek a társadalmi támogatás hiányát hangerővel próbálják ellensúlyozni.

Azt hiszem, hogy a legtöbb szakszervezeti követelés jogos a közszférában, hiszen 14-15 százalékos reálbércsökkenést nehéz elviselni. Ezeket a követeléseket azonban most azonnal aligha lehet kielégíteni, ezért a kormánynak az a nagyon nehéz feladata, hogy értesse meg jó szóval, tisztességgel a szakszervezetekkel az ország valóságos helyzetét, a gazdasági stabilizáció tétjét és ilyen módon próbáljon a szocialista képviselők, a szakszervezeti képviselők segítségével józan kompromisszumot elérni. Nagyon szomorú lenne, ha a sztrájkhullám azok ellen bontakozna ki, akik hosszú távon a társadalmi igazságosságra törekednek, azok ellen bontakozna ki, akik tenni akarnak valamit azért, hogy igazságosabb teherviselés valósuljon meg az országban.

Nem szeretnék itt negatív próféciákba esni, de őszintén remélem, hogy a szakszervezetek tisztelt képviselői nem gondolják, hogyha a szocialista többségű kormány megbukna, s jobboldali kormányzat kerülne hatalomra Magyarországon, akkor a szakszervezetek helyzete megerősödne az országban. Erre még soha nem volt világtörténelmi példa. Hogy egy nagyon alkotmányos ellenpéldát említsek: a brit szakszervezetek 1979-ben mindent elkövettek, hogy a sztrájkhullámmal megbuktassák a munkáspárti kormányt Thatcher asszony kormánya jött helyette, amely a szakszervezetek harcosságát egyszer s mindenkorra megtörte.

Nem szeretnék ilyen jövőt felrajzolni, mert remélem, hogy a baloldali többségű kormányzat megmarad, de egyetlen szakszervezeti vezető se higgye azt, hogy a baloldal megtörésével a munkavállalók érdekeit valóban el lehet érni ebben az országban.

A szakszervezeti munka lényege a még elérhető maximumnak a biztosítása anélkül, hogy a rendszer felborulását okozná. Ugyanakkor én mint szocialista képviselő ha a kormány nem is teszi a magam nevében szívesen megkövetem a szakszervezeteket mindazért a hibáért, amit a kormány elkövetett. Őszintén remélem, hogy ez nem fog így folytatódni.

A szocialista képviselők nevében egy évet kérünk a bérből és fizetésből élőktől, a munkavállalóktól, a szakszervezetektől. Biztos vagyok benne, hogy jövőre egy más szemléletű, más összetételű költségvetéssel állhatunk ide a Ház elé.

Én azt hiszem, tisztelt Ház, hogy a gazdasági stabilizációt nem lehet visszafordítani, az megy előre. Felmerül azonban egy nagyon fontos kérdés, hogy néhány év múlva a stabilizáció gyümölcseit kik fogják élvezni, kik fogják leszakítani: a kevés gazdagok és sikeresek, vagy pedig az egész társadalom.

Én biztos vagyok benne, hogy a szocialista frakció és nagyon sokan mások ebben a Házban, nem feltétlenül csak a kormánypártok soraiból, azon lesznek, hogy minél többet kapjanak a társadalom elesettjei, a rászorultak a stabilizáció majdani gyümölcseiből.

Tisztelt Ház! Én őszintén szólva transzcendens értékekben inkább hiszek, mint bizonyos elvont százalékokban, hogy a GDP 3,99 vagy 4,01 százaléka helyes hiánynak, ehhez nem értek, azért bölcsen ezt a témát nem is feszegetném. Arra azonban szeretnék emlékeztetni és ebben a tekintetben egyetértek Pusztai Erzsébet képviselőtársammal , hogy a gazdasági stabilizáció, a gazdasági stabilitás társadalmi és politikai stabilitás nélkül nem ér semmit. Ez természetesen így van, ez egy nagyon helyes gondolat. Őszintén remélem természetesen, hogy a gazdasági stabilizáció adott programját bírálva a politikai stabilitást egyetlen ellenzéki párt sem óhajtja veszélyeztetni. Ez vonatkozik természetesen a kormánypártok egyes képviselőire is.

Én egyébként ez nem lesz pártszerű megjegyzés, tudom az elmúlt másfél évben, amit ebben a parlamentben töltöttem, egyre inkább látom, hogy a gazdasági liberalizmusnak vagy ha tetszik, a liberális vadkapitalizmusnak valószínűleg minden pártban megvannak a hívei, ahogy minden pártban megvannak a szociális méltányosságnak a hívei is. Jó lenne, ha ez utóbbiak megerősödnének mindenütt, a kormánypártban és az ellenzékben egyaránt.

Végül pedig, ahogy említettem, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagjaként szeretnék néhány szót szólni a kisebbségek és az egyházak támogatásával kapcsolatos költségvetési fejezetekről is.

A hazai kisebbségek támogatásában szerény emelkedés érzékelhető a költségvetésben ezt köszönöm az emberi jogi, kisebbségi bizottság nevében is. Hiszem és tudom, hogy amikor a hazai kisebbségekről a költségvetés gondoskodik, akkor ezt azért teszi, mert mi, a többségi nemzet fiai is akkor érezzük jól magunkat ebben az országban, ha a kisebbségek helyzete javul, de ezzel együtt természetesen ez a tény ad nekünk erkölcsi alapot arra, hogy más országok ezzel ellentétes gyakorlatát bíráljuk. Hiba, hogy az elénk terjesztett törvényjavaslatban nyoma sincs annak, hogy bizonyos esetekben kétharmados törvények módosításáról van szó, hiszen a kisebbségi törvény kétharmados törvény, ha feles törvénnyel, a költségvetéssel módosítjuk, akkor adott pontokban meg kellett volna jelölni, hogy itt kétharmados törvények módosításáról van szó. Ez ezek szerint a levezető elnök úrnak lesz a feladata immár a költségvetési szavazás során.

(9.20)

Ami az egyházak támogatását illeti, az elénk terjesztett költségvetéssel szemben jogos aggályok, jogos kritikák emelhetők. Nem is óhajtom ezeket eltitkolni.

A Művelődési és Közoktatási Minisztérium költségvetése mintegy 7 milliárd forinttal lett nagyobb, ebből a növekedésből azonban az egyházi tételek semmit sem kaptak, semmiben sem részesültek. Van az úgynevezett zsargonnal élve, nem ez a teljes neve általános vagy hitéleti támogatás. Ez hosszú évek óta 2 milliárd 50 millió forint az inflációtól függetlenül. Ha ez az összeg a 30 százalékos infláció arányában nem emelkedne, akkor az egyházaknak azok a vezetői és sok ilyen van , akik belátják, hogy az ország nehéz helyzetében nem lehet nagyobb támogatást kérni az egyházak számára, talán ezzel is kiegyeznének, gondolom. Azt azonban, hogy ez a 2 milliárd 50 millió forintos keret a 30 százalékos inflációval ellentétes irányban 1 milliárd 800 millióra csökkenjen, el kell utasítani. A szocialista képviselők módosító indítványt nyújtanak be annak érdekében, hogy ez az összeg legalább álljon vissza. Természetesen szeretnénk, ha emelkedne is, ez utóbbi esetben azonban lehet, hogy ez az igyekezetünk megtörik a Pénzügyminisztérium kemény ellenállásán.

A másik tétel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi kara Piliscsabán, aki járt ott, tudja, hogy ez egy nagyon hasznos kezdeményezés. Lepusztult szovjet laktanyából építettek nagyon szép épületeket, amelyekben igen hasznos tevékenység folyik, természetesen nemcsak az egyház, hanem az egész társadalom javára, hiszen többek között bölcsészegyetem lévén nyelvtanárokat képeznek. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tavaly eredetileg 240 millió forintot kapott, ez többek között magam és Semjén Zsolt képviselőtársam módosító indítványa révén, Békesi László pénzügyminiszter és mások közreműködésével 380 millió forintra emelkedett. Ebben a költségvetésben azonban nem 380 millió forint szerepel, nem is 240 millió forint, hanem nulla forint, nulla fillér! Azt hiszem, ezt tévedésnek kell tartanunk. Őszintén remélem, hogy számszaki hibáról van szó. Szeretném, ha a módosító indítványok révén a Pázmány Péter Egyetem költségvetési támogatást kapna.

A harmadik tétel, amelyről szólni kell, az egyházi iskolák működésének és felújításának támogatása. Ha ez a tétel nominálértékben nem emelkedik, úgy érezzük, méltánytalanság történik, hiszen az egyházi iskolák tanulóinak száma 7200 fővel növekedett. Ugyanannyi pénzből nyilvánvalóan nem tudnak gazdálkodni. Ha létszámarányosan emelkedik, de az infláció arányában nem emelkedik, még az is újabb terheket jelent. Ez az a három tétel, amelyben mindenképpen és minden áron kérem a Pénzügyminisztérium segítőkész hozzájárulását.

Végül engedjék meg, hogy az általam eddig elmondottakat a második vatikáni zsinat egy gondolatával zárjam. Remélem, ezzel azok is egyetértenek, akiket előző szavaim esetleg felbosszantottak. Az idézet: "Az emberek közötti törvényes különbségek ellenére a személyiség azonos méltósága megköveteli, hogy igazságosabb és emberibb életfeltételekhez jusson mindenki, hogy a magán- és közintézmények törekedjenek arra, hogy az emberi sorsot és tisztességet szolgálják." Idáig az idézet. Őszintén remélem, hogy ez a költségvetés előrelépés ezen az úton, és a következő évi költségvetés még határozottabb lépés lesz ebben az irányban. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)