Szolnoki Andrea (SZDSZ)

1995. november 8.

DR. SZOLNOKI ANDREA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Napokkal ezelőtt az egyik újságban egy közvéleménykutatásról olvastam. A kutatók azt kérdezték a magyar állampolgároktól, körülbelül ezertől Budapesten és nem Budapesten, szerte az ország városaiban és falvaiban, hogy ha szabad felhasználásra kapnának száz forintot, mire költenék azt. Kaptak egy listát, ott volt az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a környezetvédelem, a közbiztonság, szociális kérdések. Tisztelt képviselőtársaim, csodálkozni fognak, a lakosság több mint 70 százaléka a száz forintból egészségügyre költene! Számomra természetesen nem meglepő a közvéleménykutatás eredménye.Ezek után és ennek tükrében érdemes vizsgálat alá venni, hogyan gondolkozunk mi törvényalkotók, hiszen a gondolkodás ideje valójában a napokban, illetve az elkövetkezendő hetekben fog bekövetkezni, amikor az egészségügyről és annak költségvetéséről beszélünk. Hogyan gondolkodnak azok, akik ezt a törvénytervezetet elénk terjesztették, s hogyan viszonyulunk mi, parlamenti képviselők a költségvetés és az egészségügy vonzataihoz, hiszen a költségvetés egészét is lehet dicsérni, bírálni és elemezni, de azt gondolom, természetesen az egészségügy oldaláról is feltétlenül meg kell ezt tenni.

Az egyik legfontosabb kérdés, amellyel az egészségügy vonatkozásai mellett foglalkoznunk kell, a társadalombiztosítás és ezen belül az Egészségbiztosítási Alap, valamint a nagy állami költségvetés viszonya. Erről a viszonyról nagyon nehéz beszélni akkor, amikor előttünk pillanatnyilag csak az állami költségvetés szerepel és a társadalombiztosítási alapok költségvetése késlekedik, nem került a parlament asztalára. Pedig a két költségvetés valójában ezer szállal kapaszkodik egymáshoz, valójában a két alrendszer pénzösszegében majdnem a felét teszi ki, illetve haladja meg az állami költségvetésnek. Tehát mindenképpen olyan fontos dolog, hogy nem volna szabad önmagában, illetve a kettőt egymástól függetlenül tárgyalni. Sajnos ebben a parlamentben mégis évek óta az a szokás dívik, hogy külön tárgyaljuk a kettőt, és idén is ez következett be.

A szociális bizottság ülésén ígéretet kaptunk arra, hogy a társadalombiztosítási költségvetés napokon belül a parlament asztalára kerül. Sőt, még azt az ígéretet is kaptuk, hogy elképzelhető, hogy a tárgyalás során a két költségvetés beéri egymást, és talán lesz egy periódus, egy olyan csodálatos pont, amikor a parlamentben egyszerre tárgyalható ez a kettő. Nagyon reménykedem abban, hogy ez bekövetkezik, hiszen ebben a költségvetésben már nagyon komoly utalások vannak a társadalombiztosítási költségvetésre.

Az egyik utalás tulajdonképpen már a tavalyi tervezetben is megjelent gyámoltalanabb, elvetélt formában. Nevezetesen az, hogy adható-e, illetve meddig adható kamatmentes hitel a Nyugdíjbiztosítási Alapnak és az Egészségbiztosítási Alapnak. Ha visszaemlékeznek képviselőtársaim az elmúlt évi, '95. évi költségvetési tervezetre, ott megjelent, hogy egy fillér kamatmentes hitelt nem kaphat a két alap, hanem úgy kell gazdálkodniuk, hogy ne kelljen felvenniük hitelt likviditási problémájuk esetén, ha pedig ezt mégis meg kell tenniük, akkor a banki hitelnek megfelelően juthatnak hozzá ehhez. Ez ellehetetlenítette volna az Egészségbiztosítási és Nyugdíjbiztosítási Alapot, ezért a kormány nagyon bölcsen meghajolt a módosító javaslatok előtt, és eltért ettől, visszavonta ezt az elképzelést.

Idén más formában került elénk ez a probléma. Azt gondolom, hogy sokkal átgondoltabb, sokkal kulturáltabb és sokkal jobb vonatkozásban. Nevezetesen ez a költségvetés-tervezet már azt mondja, hogy 24 milliárd forint a Nyugdíjbiztosítási Alap és 30 milliárd forint az Egészségbiztosítási Alap vonatkozásában még elfogadható, és még felvehető kamatmentesen a hitel. Azt gondolom, ez egy bölcs döntés volt, arra figyelmezteti a két alapot, hogy gazdálkodjon okosan és önállóan, de ha bajban van, mögötte áll az állami költségvetés ilyen összegek erejéig. A kérdés az, hogy mennyire lesz ez elég, elég lesz-e. Megint szeretnék visszakanyarodni oda, hogy ha most itt lenne a társadalombiztosítási költségvetés, akkor kiderülne belőle, hogy valójában ők számolnak-e valamiféle kamatterhekkel, vagy nem.

A másik nagyon fontos kapcsolódási pont a két költségvetés között amely már itt is megjelenik , hogy ki fizet azok után, akik után senki nem fizet. Hiszen mint tudjuk, a 10 millió magyarból körülbelül 3,4-3,5 millió magyar fizet, vagy helyette a munkaadója fizet járulékot. A többiek valamilyen módon nem fizetnek, vagy a gyerekek esetében a család jogán, a szülők jogán jogosultak, vagy pedig valami más státussal rendelkeznek, esetleg menekültek, szociálisan rászorultak, hajléktalanok, vagy olyan helyzetben vannak, hogy egyáltalán nincs munkahelyük, munkanélküliek, nem tudnak fizetni. Helyettük a magyar állam fizeti ezt a járulékot.

Ez a múlt évben 10 milliárd forint volt, de akkor is kevésnek bizonyult. Nagy örömünkre szolgál ezért, hogy idén ez már 12 milliárd forint, ami persze több mint tavaly volt, de még mindig kevés. Ha csak egy nagyon egyszerű számítást végzünk és a jelenlegi számokból számolunk vissza, akkor egy ilyen jogosultra aki valójában jogosult az állampolgári jogán, de igazán mégsem jogosult, mert senki nem fizet utána egy hónapban 2200 forint jut.

(8.10)

Egy rövid szorzással azért az megállapítható, hogy minimálisan 30 milliárd forint lenne elég talán arra, hogy fedezné ezen állampolgárok egészségbiztosítási járulékát; valójában ez a 12 milliárd forint messze nem elég erre.

Én ma két kérdéssel szeretnék itt önök előtt foglalkozni a '96. évi költségvetés kapcsán. Az egyik az, amelyik benne van ebben a költségvetésben és a másik, amelyik nincsen benne. Talán kezdeném azzal, amelyik nincsen benne.

Nincsen benne az egészségügyi amortizáció kezelésének kérdése. Márpedig, tisztelt hölgyeim és uraim, az egészségügyi amortizáció pártsemleges történet. Nem volt olyan párt '94-ben, amely nem jelenítette volna meg az egészségügyi amortizáció fontosságát; sem kis, sem nagy, sem parlamenten kívüli, sem parlamenten belüli párt. Tehát érthetetlen számomra, hogy amikor a két kormányzó párt programjában is benne volt, sőt, a kormányprogramnak is szerves része volt az egészségügyi amortizáció, akkor miért nem léptük meg ezt a lépést '95-ben és most miért nem lépünk '96-ban.

Ha valaki csak ezt hallja, egészségügyi amortizáció, nem nagyon érti, hogy valójában miről van szó, és miért olyan nagyon fontos ez az egészségügyben. Ma, mint talán mindenki tudja, az egészségügyi intézményeknek legyenek azok állami, önkormányzati, egyházi vagy magánintézmények vagy alapítványi intézmények , működési költségeit a társadalombiztosítás, az egészségbiztosítási önkormányzat, a pénztár finanszírozza. Ebben a működési költségben viszont sajnos nem foglaltatnak benne az elöregedett, elhasználódott, tönkrement, amortizálódott gépek, sőt még az ingatlanok sem természetesen, ezeknek az amortizációs összegei.

Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogyha ma Magyarországon vállalkozik, mondjuk, egy bátor egészségügyi vállalkozó és úgy gondolja, hogy kinyit egy rendelőt és ennek megfelelő beruházást is eszközöl mondjuk vesz a fonendoszkópon kívül egy EKG-t és egy ultrahang-gépet, ami nem egy nagy luxus és hozzátartozik az egészségügyi ellátáshoz , akkor annak a reményében teszi ezt, hogy szorgos munkájával, teljesítményével, abból, amit a társadalombiztosítótól, az egészségbiztosítótól kap, meg tudja termelni az amortizálódott, elhasználódott gépeinek költségét, és egy pár év múlva le tudja cserélni a fonendoszkópját, EKG-ját, akár még az ultrahang-készülékét is. Ez nagyon fontos dolog. Amennyiben nem így van, a vállalkozó vagy nem fog vállalkozni, ha elég dörzsölt és okos, vagy ha olyan naiv, hogy vállalkozni fog, élete első és utolsó vállalkozása lesz, hiszen három-négy év után a tönkrement, amortizálódott gépeket használni nem fogja tudni, sem a betegei, sem a magyar állam javára.

De így van ez tulajdonképpen nemcsak a magáncégeknél, magán egészségügyi vállalkozásoknál, hanem az önkormányzatoknál is és az állami egészségügyi szolgálatban is; hiszen itt sem termelődik meg az amortizáció. Ebben az esetben egyet tehet az önkormányzati egészségügyi vagy állami egészségügyi intézmény vezetője: kiszolgáltatott módon kérhet, tarthatja a tenyerét az önkormányzat felé, az állam bácsi felé, és elmondhatja és ecsetelheti szomorú sorsát, hogy mennyire rossz gépekkel kell dolgoznia, holott neki, ha az amortizáció benne volna a működési költségeiben, valójában ezt ő maga meg tudná termelni.

Számomra azért is érthetetlen, hogy miért nem került ez még mindig rendezésre, hiszen ebben a költségvetésben és minden költségvetésben komoly összegeket fordítunk az amortizálódott gépek, műszerek cseréjére. Csak nem ezen a soron, nem ezen a módon. Tesszük ezt a címzett- és céltámogatásoknál, tesszük ezt a népjóléti költségvetés különböző sorain, ahová pályázatokat lehet beadni. És valójában, amikor az önkormányzatok költségvetéséről beszélünk, ott is végül is ezekről a gépekről és műszerekről beszélünk, csak a hozzájutás feltételei igazságtalanok, megalázóak, és az egészségügyi dolgozót, a vállalkozót és az egészségügyi menedzsmentet egy rendkívül kiszolgáltatott, rossz helyzetbe hozzák, ami igen csökkenti autonómiáját.

Ezért én azt gondolom, hogy nem lehet ezt a kérdést most már megkerülni, és foglalkozni kell ezzel, ha másképp nem, módosító javaslatok vonatkozásában. Mivel minden párt egyértelműen az egészségügyi amortizáció mellett döntött, nem hiszem, hogy a Pénzügyminisztérium vagy akár a Népjóléti Minisztérium, de akár a parlament soraiban helyet foglaló egészségpolitikusok berzenkednének, hogyha az egészségügyi amortizáció kérdését végre ez a '96. évi költségvetés rendezné. Ez nem jelentene többletforrást, ez nem jelentené a hiány növelését; ez egy olyan egészséges átcsoportosítást jelentene, amely megfelelő helyre teszi a megfelelő összegeket.

A másik kérdés, amellyel ma szeretnék foglalkozni, amely pozitívumként jelenik meg ebben a költségvetésben és annak egészségügyi fejezeteiben ez nevezetesen az egészségügyi szerkezetváltásra fordítandó összeg.

Lehet beszélni arról, hogy elöregedett, rossz és rosszul működő az egészségügyi szerkezet. Mindannyian tudjuk, hogy ez valóban így van. Mindannyian azt is tudjuk, hogy sok, nagyon sok az egészségügyben a kórházi ágy és azon belül is az aktív ágy. Sokszor volt itt ez vita tárgya interpellációk, kérdések és hozzászólások vonatkozásában is, pro és kontra sokat beszélgettünk a szociális bizottságban is erről. Tudjuk azt is, hogy a betegnek az a legjobb, ha nem kell kórházba kerülnie; a betegnek az a jó, ha otthoni körülmények között gyógyul. Az a jó, ha az ellátást és a szakellátást lehetőleg a járóbeteg-szakellátásban kapja meg; ha a háziorvosnál olyan definitív, tehát végleges gyógyulást remélhet és kaphat, hogy ezzel elkerülheti a kórházi felvételt. Nemcsak azért, tisztelt hölgyeim és uraim, mert sokkal drágább a kórházi tartózkodás, hanem alapvetően azért, mert az állampolgároknak, pláne ha betegek, a legjobb mégis otthon gyógyulniuk. Ma is gyógyul valahol a beteg, ma is elhelyezkedik idős és fiatal, csak nem biztos, hogy jó helyen. Nem biztos, hogy aktív sebészeti vagy belgyógyászati ágyon kell feküdnie két-három hónapot az olyan idős embernek, aki szociális otthonba való. Nem biztos, hogy aki ellátható otthon, az otthoni ápolással, a home care-rel, hogy krónikus belgyógyászaton kell feküdnie. És nem biztos, hogy elfekvőként kell használni az aktív belgyógyászati osztályainkat és kórházainkat.

Ugyanakkor mindenki tudja, hogy egy nagyon komoly elöregedés jelentkezik, főleg a nagyvárosokban, amelyet a városoknak mindenképpen kezelni kell. Ezeket az idős betegeket eddig, nem megoldásként, de mégis fölfogta, fölszívta az egészségügyi hálózat. Valahogy összekeveredett a szociális és egészségügyi gondoskodás, holott ezeknek a betegeknek nem betegeknek, idős embereknek szociális otthonokban volt a helyük. Ma méltó módon kezeli ez a költségvetés ezt a problémát, amikor azt mondja, nemcsak a problémát fölvetni, róla beszélni és gondolkodni kell, hanem olyan módon lehet ezt kezelni, hogyha megfelelő összegeket rendelünk az egészségügyi szerkezet átcsoportosítására. Ez most először jelent meg ebben a költségvetésben, amit én a magam részéről nagyon pozitívan értékelek, gondolom, sok-sok képviselőtársammal együtt. Az, hogy ez az összeg ma még csekélyke, hogy ez az összeg csak 1,7 milliárd forint, és hogy itt minimum tízmilliárd forintra lett volna szükség, de 6 milliárdra mindenképpen, még semmit nem jelent, csak annyit, hogy egy folyamat elkezdődött, és ezt a folyamatot lassabban tudjuk végrehajtani, mint szerettük volna.

Hiszen mindenki tudja, hogy a szerkezetváltáshoz, ahhoz, hogy az aktív ágyból krónikus legyen, hogy több szociális otthon legyen, hogy több háziorvos legyen, hogy több járóbeteg-szakellátásban lássák el a betegeket, hogy több ápolási otthon vagy adott esetben hospice legyen, ahhoz először pénz kell, invesztíció kell. És amikor már megtörtént ez a tőkeinjekció az egészségügyben ami most így, egy 1,7 milliárd forinttal végül is megtörtént vagy elindult , akkor utána természetesen már egy egészséges átrendeződés lesz, és akkor valóban a működési költségek oldalán komoly megtakarítást is lehet elérni. De azt hiszem, hogy ez a dolog nem elsősorban a megtakarításról, hanem azokról az emberi szempontokról szól, amikről korábban beszéltem.

Végezetül, abban a reményben fejezem be ezt a kis hozzászólásomat, hogy valóban bekövetkezik az a szent történet vagy talán az a komoly politikai helyzet itt, hogy végre, először ebben az évben, talán beéri a társadalombiztosítás költségvetése az állami költségvetést, és lesz módunk erről parallel szavazni, illetve vitatkozni. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)