Békesi László (MSZP)

1995. november 9.

DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves korán kelő és ezért megkülönböztetett tiszteletet érdemlő Képviselőtársaim! Három témakörhöz szeretnék szólni: egyrészt a kormány által beterjesztett költségvetési törvényjavaslat mögött meghúzódó gazdaságpolitikai célokról; másrészt a költségvetés koncepciójáról; harmadrészt pedig a '96-ra tervezett reformértékű változtatásokról. Mindezt megkísérelem úgy tenni, hogy ne ismételjem meg a nagyon részletes és nagyon alapos expozé tételeit, viszont kísérletet teszek arra, hogy a leglényegesebb ellenzéki észrevételekre reagáljak. Itt egy megszorító megjegyzést szeretnék tenni: megkísérlem ezt politikai felhangok nélkül tenni, ugyanis a vita eddigi szakasza arról győzött meg, hogy minden ilyen az érvek erőssége helyett azokat inkább hiteltelenné teszi. Tehát megpróbálok a szakmánál maradni. Először a gazdaságpolitikai vonalvezetésről szólok, amely a benyújtott törvényjavaslat mögött meghúzódik. Háromféle kérdést érdemes feltenni, az ellenzéki kritikák mindhármat feltették. Az egyik: indokolt-e változtatni azon a gazdaságpolitikai vonalvezetésen, amely az 1995-ös esztendőt jellemezte; a másik: igaz-e, hogy ez a gazdaságpolitika kizárólag a kereslet korlátozásával próbál meg egyensúlyi viszonyokat javítani és tartós növekedési feltételeket alátámasztani; a harmadik: vajon ennek a gazdaságpolitikának van-e olyan alternatívája, amely a két fő célkitűzést, nevezetesen az egyensúlyi pozíciók javítását és a tartós gazdasági növekedést jobban képes szolgálni, mint az, amit a kormány benyújtott.

Az első tehát: van-e ok arra, hogy változtasson a kormány ezen a gazdaságpolitikán? A '95-ös eredmények, amelyek eddig rendelkezésünkre állnak, és a várható folyamatok azt támasztják alá, hogy létezik olyan kombinatív gazdaságpolitika, amely egyidejűleg képes elejét venni a parttalan eladósodásnak, az egyensúly további romlásának, ugyanakkor képes megtartani a gazdaságban azokat az indikátorokat, amelyek megőrzik a gazdaság tartós növekedési effektusait; ez pedig, úgy tűnik, tartósan: a beruházások és az export.

Nem igazán igazolódnak azok az aggályok, amelyek mindvégig hangoztatták és most is, ebben a költségvetési vitában , hogy a belső kereslet szűkítése, mely elsősorban az államháztartási kiadások csökkentésével, illetve az előző évek gazdasági teljesítményt meghaladó fogyasztásával, illetve a gazdasági teljesítményekkel és az államháztartás kiadásaival összhangban nem lévő bér kiáramlásával kapcsolatos reálbércsökkentés olyan mértékben mérsékli a keresletet, amely megfékezi, leállítja a növekedést és újra recesszióba taszítja a gazdaságot. Lesz növekedés ebben az esztendőben is, kifejezetten pozitív az export és a beruházások alakulása. Az is nagyon egyértelmű, hogy az a fogyasztáscsökkentés, amely ilyen megtakarítást és beruházásokat ösztönző lépések mellett valósul meg, nem a megtakarításokat csökkenti a csökkenő reálbérek mellett, hanem sajátos módon a megtakarításokat növeli.

Azt gondolom tehát, hogy az eddigi eredmények nem adnak okot arra a szkepticizmusra, hogy ez egy zsákutcás gazdaságpolitika. Ellenkezőleg, azt támasztják alá, hogy érdemes ezen az úton továbbmenni.

Rögtön egy másik aspektust is fölvetnék. Ugyanakkor hogy is mondjam csak, hogy ne legyen félreérthető? arra se adnak elégséges alapot, hogy azt mondjuk, túl vagyunk a nehezén, és most már azért lehet változtatni, mert elég stabil, elég kiegyensúlyozott ez a gazdaság, nem fenyegetik újabb, a növekedéssel törvényszerűen együtt járó egyensúlyi veszélyek, ezért tehát le lehet térni, lehet engedni a gyeplőn, szabad egy kicsit több bért kiengedni, egy kicsivel nagyobb elosztást megvalósítani az államháztartásban, szabad népszerűbb gazdaságpolitikát folytatni.

Ez nem elsősorban az ellenzék oldaláról megjelenő igény, de nagyon határozottan szeretném leszögezni, hogy az eddigi eredmények egy ilyenfajta eltérésnek sem teremtik meg az alapját. Rettenetesen veszélyes lenne, ha az előző évtizedek és ez nem rendszerspecifikus magyar tapasztalatainak megfelelően az első kisebb javulás hatására azonnal változtatást hajtana végre a mindenkori kormányzat. A magyar gazdaság története az elmúlt évtizedekben a be nem fejezett reformoknak és a konzekvensen végig nem vitt gazdaságpolitikáknak a története. Ez a magyarázata annak, hogy amennyiben a rövid úton megjelenő pozitív elemek után azonnal változtatnak vagy változtattak a kormányok, értelmetlenné váltak a megszorító intézkedések által elviselt terhek, fájdalmak, nem hozta meg az eredményt, újabb stopra volt szükség. Ez ezeknek a "stop-go"-ciklusoknak az ismétlődését jelenti.

Azzal összegezném tehát, hogy úgy gondolom, alátámasztják az eddigi eredmények a gazdaságpolitika racionalitását, megerősítik, hogy érdemes folytatni, ugyanakkor arra még nem adnak elégséges okot, lehetőséget és forrást, hogy változtassunk a bővebb elosztás érdekében.

A második kérdés úgy szól: igaz-e, hogy a költségvetés egyoldalúan egyensúlypárti, egyoldalúan restrikciós? Nézzük meg, hogy mik a tapasztalatok! Kádár Béla nagyon részletesen beszélt arról és elismerte, hogy a gazdaságpolitikának az az abszolút prioritása, hogy az első helyen a külkereskedelmimérleg- és folyó fizetésimérleg-egyensúly javítása szerepeljen, nem támadható; ugyanakkor azonban úgy véli, hogy a második fontos gazdaságpolitikai célkitűzés, amit párhuzamosan preferál a kormány, nevezetesen a belső adósságnövekedés fékezése tehát az államháztartási deficit korlátok közé szorítása ezúttal kvantifikáltan 4 százalék, s ez már nem függ össze az első céllal. Igaz-e ez az állítás?

Tisztelt Ház! A közgazdaság-tudomány a magyar jelenséget úgy hívja, hogy ikerdeficit. Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan fut egymás mellett a folyó fizetési mérleg és a belső államadósság hiányának, azaz a belső államháztartás deficitjének az alakulása. Minden olyan esetben, amikor a jövedelemtulajdonosok megtakarításait, az államháztartás hiányát, a vállalkozási szféra és a lakosság hitelszükségleteinek a fedezetét nem biztosítja együttesen, törvényszerűen megjelenik a folyó fizetési mérleg hiánya. Ez olyan belső arányok mellett megy végbe, hogy ez a hiány ráadásul a vállalkozási szféra hitelszükségleteinek kielégítése érdekében nyúl külföldi erőforrásokhoz, mert más jövedelemtulajdonosok hazai megtakarításait fölszívja az államháztartási deficit akkor van szó ikerdeficitről, ami azt jelenti, hogy a kettő együtt mozog.

(8.40)

Ezért tehát nem állja meg a helyét az az állítás, hogy elég a folyó fizetésimérleg-hiány csökkentésére koncentrálni, és ebből a szempontból másodlagos az államháztartás hiánya. Szorosan összefügg a két dolog; úgy tűnik, hogy 1996-ban bizony egészen biztos, hogy még mindig az államháztartási deficit hiányának csökkentése fogja meghatározni, hogy milyen mértékben alakul a folyó fizetési mérleg hiánya, és nem fordítva.

Ez egy nagyon lényeges összefüggés, mert nagyon sokan a közgazdászok is nagyon sokszor összemossák ezt a kettős determinációt. Ezért tehát azt válaszolnám, hogy nem éltanuló akar lenni Magyarország, amikor az úgynevezett maastrichti követelmények egyikét, a 4 százalék körüli GDP-arányos államháztartási deficitet megcélozza, hanem saját jól felfogott érdekében, a gazdaság hosszú távú finanszírozhatóságához szükséges külső fizetésimérleg-pozíció javítása érdekében kényszerül arra, hogy az államháztartás hiányát csökkentse. Ez az alapkérdés, nem pedig valamiféle öncélú, fiskális megfontolás áll a 2. számú prioritás mögött.

Igaz-e, hogy a gazdaságpolitika és a mögötte lévő költségvetés-politika nem szolgálja a versenyképesség javítását, a szerkezetátalakulást, a modernizációt, a gazdaság hosszabb távú fejlődését? A mértékekkel kétségkívül lehet vitatkozni, de ha végignézik mindazokat a lépéseket, amelyek a kormány kezében vannak akár államháztartási, költségvetési, akár ennek különböző szabályozói: adótörvények, a tervezett monetáris politika oldaláról , akkor az derül ki, hogy ez az érv nem állja meg a helyét. Nem állja meg a helyét, hiszen minden egyes lépés erőteljes megtakarítási és beruházásösztönzési szándékokat szolgál. Ez igaz az adótörvényekre, igaz a konkrét, direkt költségvetési támogatásokra, és nemcsak az infrastruktúra fejlesztését szolgáló effektív költségvetési támogatások növelésére gondolok. Jó lenne itt még többet adni, nyilvánvalóan az egyensúlyi pozíciók és a folyó kiadások determinációja határt szab annak, hogy milyen mértékben növelhetők az államháztartás beruházási kiadásai; de igaz közvetlenül az adókedvezmények e területen történő növelése, igaz a beruházásjellegű kamattámogatások bővítése az agrárpolitikában, a fejletlen területeken, az úgynevezett vámszabadterületeken, a határmenti területen , amelyek kétségkívül ösztönzést adhatnak annak a kedvező beruházási folyamatnak, boomnak, amely persze nem 1995-ben kezdődött és ebben önöknek igazuk van , hanem az előző években, de az egyensúlyjavítás, amely ennek a folyamatnak a fenntartásához szükséges, az azért már 1995-ös.

A tőkebefektetés és -vonzás feltételeinek javítása és egy konzekvensen antiinflációs gazdaságpolitika tehát egyértelműen beruházás-, megtakarításbarát, versenyképességet javít, szerkezetátalakítást segít és valahol visz azon az úton, amit úgy szeretnénk hívni, hogy Magyarország ráállt a gazdaságban egy hosszabb távú modernizációs pályára.

A harmadik ilyen kérdés az lehet, hogy igaz-e, hogy a folyó kiadások helyett a rendkívül nagymértékűre duzzadt kamatkiadások csökkentésére kellene koncentrálnia a kormánynak, és akkor kisebb fájdalmak árán lehetne azt az egyensúly-javulási pozíciót elérni, amelyet egyébiránt, azt gondolom, nem igazán lehet vitatni. Azt hiszem, itt is érdemes szembenézni a valósággal. A '96-os államháztartási, adósságszolgálati terhek, a tőke- és kamattörlesztés együtt nem 1996-ban keletkeznek ez az előző években keletkezett! Most nem megyek bele abba, hogy mikor, milyen összetételben; nyilvánvalóan az előző évek vagy évtizedek felhalmozott deficitjének, illetve állami kötelezettségvállalásainak tőke- és kamattörlesztési terhei jelennek meg, az akkor elfogadott, meghatározott kondíciókkal, mértékekkel.

'96-ban visszamenőleg nem lehet azoknak az állampapíroknak a kamatát csökkenteni, amelyeket az állam elvállalt '93-ban, '94-ben, '95-ben; ki kell fizetni ezeket a kamatokat. Nyilvánvalóan nem lehet átütemezni azokat a tőketörlesztési elemeket, amelyek az előző évek vagy urambocsá! egyes esetekben évtizedek állami kötelezettségvállalásainak lejártával lépnek be 1996-ban. Lehet csökkenteni a finanszírozás költségeit, ez egy nagyon fontos attitűd, de ez nem a kamatkiadások és a tőketörlesztési terhek '96-os előirányzatait, hanem majd a későbbi esztendők kamatszolgálatának növekedését csökkenti. Ilyen a kincstár felépítése, ilyen az állampapírok diverzifikált értékesítése.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy olcsóbban is lehet a deficitet, az állami kiadások finanszírozásához szükséges forrásokat a piacon megszerezni, ha nemcsak néhány bank viszi a piacra az állampapírokat, hanem némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnám: minden sarki kocsmában lehetne állampapírt kapni. Ne tessék komolyan venni és bírálni, nem a sarki kocsmákban akarom az állampapírokat árultatni, de biztos, hogy nemcsak két-három bank monopóliumává kell tenni az állampapírok értékesítését. Az első lépések megtörténtek, a postafiókok már árulnak, és további lépéseket tervez az államadósságokat kezelő intézmény. Tehát azt gondolom, ezek segíthetnek abban, hogy a következő évek kamatnövekedési trendje csökkenjen de a döntő ott is a deficit. Ha a következő évben, így '96-ban is nagyobb a deficit, az elkövetkező évek kamatterhei tehát óriásiak.

Tehát csak azt szeretném mondani: nem igaz az a tétel, hogy ha most valaki árgus szemekkel és egyébként a legjobb szándéktól hevülve nekiesik a '96-ra tervezett kamatkiadásoknak, azok voluntarista módon csökkenthetők. Ez egyszerűen nem igaz. Csökkenteni csak úgy lehetne, ha az állam megszegné a vállalt szavát, nem teljesítené az eredetileg vállalt tőketörlesztési és kamatfizetési kötelezettségeit. Azt gondolom, erre egyikünk sem biztathatja a kormányt, hiszen nem kell kifejtenem, hogy milyen következményei lennének ennek az összefüggésnek.

Igaz-e az a tétel, amely nagyon gyakran elhangzik, hogy a társadalmi tűrőképesség és az ennek nyomán e pillanatban nagy értékként jelen lévő társadalmi békét veszélyezteti a költségvetés, illetve az a fogyasztáscsökkentő politika, amely egyoldalúan restriktívként került beállításra? Nagyon nehéz ezzel az érvvel vitatkozni, hiszen a kormányzatnak, a koalíciós pártoknak is ez a kérdés adja a legnagyobb dilemmát a gazdaságpolitika folytatása tekintetében. Nem merem megkockáztatni, hogy itt könnyedén és nagyvonalúan beszéljek erről az ügyről. Nem is lehet biztosan tudni, hogy igazán mi az a határ, ami még a gazdasági racionalitást szolgálja, de már aláássa ezt a bizonyos társadalmi békét. De három dolgot nagy biztonsággal lehet tudni:

Az első: abban az esetben, ha a mindenkori kormányok szabadjára engedik a folyamatokat, amelyek '93-ban, '94-ben kialakultak, és amelyek eredményeként a legjobb szándéktól vezérelve egyébként '94 végén, '95 elején gyorsvonati sebességgel rohant az ország a kettős fizetőképtelenség felé, ha nem parancsol megálljt a mindenkori kormány ennek a folyamatnak, akkor bekövetkezik egy olyan változás, amely biztos, hogy felborítja a társadalmi békét. Egy fizetőképtelenség, az ezzel együtt járó drasztikus keresetcsökkenés, életszínvonal-csökkenés, vágtató infláció, ugrásszerű munkanélküliség-növekedés, az áruk eltűnése a polcokról, a drasztikus importcsökkenés amint ezt egyébként az elmúlt tíz évben hatvannégy ország konkrét tapasztalatai bizonyítják bizony-bizony minden esetben aláásták a társadalmi békét. Azt gondolom tehát, nem téved az a kormány és megint hangsúlyozom, ez független attól, hogy éppen kik azok a politikai erők, akik a kormány bázisát alkotják , ha ezt a folyamatot megfékezi. Ez megtörtént 1995-ben.

A második kérdés nyilvánvalóan az, hogy vajon ez a bizonyos társadalmi tűrőképesség mértékeiben behatárolható-e. Azt hiszem, nem elsősorban mennyiségi kérdésről, sokkal inkább minőségi kérdésről van itt szó; bizalomról, hitről, elfogadja-e a társadalom, hogy ezek a lépések hosszú távon kivezetnek, és akkor ezek a mértékek viszonylag tág határok között alkalmazhatók. Azt gondolom, el kell fogadni azt a kritikát, hogy ennek a bizalomnak, ennek a hitelességnek az elfogadtatása a társadalommal nem történt meg, és ezen van mit javítani. De ez nem ok arra, hogy belemenjünk olyan elosztási programok elfogadásába, amelyek visszájára fordítják ezt a nagyon törékeny, '95-ös egyensúlyi pozíciójavulást.

(8.50)

És itt is érdemes három szempontot figyelembe venni. Az egyik: Boross Péter képviselőtársunk mondott egy nagyon érdekes számot, de két fogalmat összekevert. Ugye, azt mondja, hogy az elmúlt öt esztendőben 21 százalék GDP-csökkenés mellett 10 százalékkal csökkent a fogyasztás ami igaz. Ugye, ebből azért egy dolog rögtön következik nem megyek bele az okok elemzésébe, nem ennek a vitának a tárgya , hogy egy 21 százalékos bruttó nemzetitermék-csökkenés mellett, ha csak 10 százalékkal idézőjelbe teszem csökkentem a végső fogyasztást, akkor ez három következménnyel jár; és ez bekövetkezett a magyar gazdaságban. Gyorsan nőtt a külső és belső adósságállomány, mert valamiből a 11 százalékos fogyasztási többletet finanszírozni kellett. Tartósan magas szinten alakult az inflációs nyomás a gazdaságban, hiszen többlet-erőforrások jelentek meg a gazdaságban, amit le kell vezetni; ez pedig inflációt növel. És a harmadik: drasztikusan csökkent a végső felhasználáson belül a beruházások részaránya, ami pedig azt jelenti, hogy nincs kibontakozás, nincs modernizáció, nincs fejlődés, nincs versenyképesség-javulás.

Mind a három ponton javítani kell. Tehát végső felhasználás és megtermelt GDP közti arányon, az inflációs nyomás csökkentésén és a beruházás-fogyasztás arányokon.

Amikor Boross Péter azt mondta, hogy ugye, ennek a 10-11 százalékos fogyasztáscsökkenésnek lényegében '95-'96-ban, a tervezett számok alapján már megtörtént a kompenzálása, mert '95-ben 7 százalékkal, '96-ban meg a tervek szerint 4 százalékkal csökken a reálbér. Tisztelt Ház! Két különböző dologról van szó. Az egyik a reálbér, a másik a fogyasztás. A reálbér csak egyik összetevője a fogyasztás finanszírozásának, és nem is meghatározó összetevője Magyarországon, hiszen a közületi kiadások, amelyeket az államháztartás finanszíroz, ma nagyobbak az összes végső fogyasztáson belül, mint a lakosság fogyasztása. Ezenkívül a reálbér nemcsak fogyasztást finanszíroz, hanem például megtakarításokat is. Tehát a reálbért nem lehet azonosítani a fogyasztással. Azaz a reálbércsökkenés és a fogyasztáscsökkenés programja nem azonos. Egyik összetevője, de nem azonos azzal.

Igaz-e az a tétel, hogyha a költségvetés vagy államháztartás hiányát és az emlegetett reálbércsökkentési programot nem tartja 1996-ban a kormány, akkor magasabb szinten tartható az az inflációs nyomás, amelynek a csökkentése, azt gondolom, valamennyiünk érdeke. Nem igaz, tisztelt Ház. Két igazi veszélye van 1996-ban az inflációs nyomás növekedésének: az egyik az államháztartás deficitje, a másik pedig a kiáramló bérek. Mind a kettőben, bármilyen keserves is, nagyon következetes magatartást lehet csak ajánlani. Nem kérdés, azt gondolom és nem igazán vitatta senki, ellenzéki hozzászólók oldaláról se , hogy az infláció csökkentése egyben nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom számára is alapvető kérdés.

Nem folytatom tovább a gazdaságpolitikai és költségvetés-politikai összefüggéseket. Nagyon röviden azokról az elemekről, amelyek reformértékűek és megjelennek a '96-os költségvetési törvényjavaslatban.

Nem volt önelégült a kormány az előterjesztése során, és igaza van. Vannak a '96-os költségvetési törvényjavaslatnak komoly reformértékű elemei; de igaz, hogy ezek nem elégségesek. Elsősorban finanszírozási oldalról van gyökeres változás, amelyek döntően pénzügytechnikai elemek, nem lebecsülhetőek és elkerülhetetlenek, de kétségkívül nem ölelik fel a társadalmi közös fogyasztás alapvető feladatait.

Négy olyan ügy van, amely rendszerjellegű változtatást tartalmaz: a kincstár, a deficit-finanszírozás, a decentralizált alapok integrálása, illetve a közbeszerzési törvény életbe léptetése. Mind a négy jó. Technikai problémákat lehet felvetni; igaz-e az a működőképesség alapvető kérdés , a részletekbe nem mennék bele.

Az igazi probléma abban van, hogy négy alapvető területen nagyon szerények az előrelépési lehetőségek. Ilyen a két nagy pénztár, az Egészségpénztár és a Nyugdíjbiztosítási Pénztár, tehát a társadalombiztosítás egésze. Ilyen az önkormányzati finanszírozás; ilyen az úgynevezett nagy elosztási rendszerek ezeken kívül eső elemei: tehát oktatás-, kultúra-, sportfinanszírozás rendszere és ilyen az állami struktúra felülvizsgálata, a közigazgatási struktúra felülvizsgálata. Itt a legnehezebb előrelépni; ezt mindannyian tudjuk. Azt is tudjuk, hogy itt az érdekütközések a legnehezebbek.

Az igazi problémát abban látom, hogy a '96-os esztendő nemcsak abban az értelemben kulcsesztendő, hogy sikerül-e tartósítani a '95-ös javuló tendenciákat és azt gondolom, ha ezt a programot támogatja a parlament, akkor erre jó esély van , hanem költségvetési oldalról abból a szempontból kulcsesztendő, hogy megteremti-e a '97-98-as elkerülhetetlen változások bázisát. Ezen a területen a lassú előrehaladás sajnos nem fogja megteremteni; és ezt nagyon világosan tudni kell. '97. január 1-jére ugyanis nem lehet olyan gyökeres változtatásokat előkészíteni, amelyek az új rendszer bevezetésének elején már érzékelhető erőforrás-csökkenéssel járnak; márpedig egyedül ez tudná megteremteni a'97-98-ban kieső államháztartási bevételek fedezetét. Ideértve a kieső vámpótlék ügyét, a vámharmonizáció miatt csökkenő bevételeket, a jövedelem-centralizáció mérséklésével kapcsolatos szándékainkat.

Különösen bajnak tartom, hogy az adópolitikában a kényszerek hatására a '96-os változtatások szembemennek a hosszabb távú adóreform célkitűzéseivel. Nem jó az, hogy a jövedelmeket és a profitokat nagyobb adók terhelik '96-ban, mint a végső fogyasztást. Még akkor sem jó, ha az infláció fékezése érdekében nagy önkorlátozásról tesz tanúbizonyságot a kormány. Nem jó az, ha kifejezetten rossz technikák jelennek meg: kettős adótábla a személyi jövedelemadónál; hadd ne mondjam tovább. Itt a kritikák teljesen jogosak. Azt gondolom, esély arra van, hogy ezeken valamit még a parlamenti vita változtasson. Gyökeres változtatásra vagy javításra, nagy valószínűség szerint, ezen a területen azonban már nem lesz esély.

Végezetül fel lehet tenni azt a kérdést, hogy jó-e ez a költségvetés? Biztos, hogy nem jó, tisztelt Ház. Ugye, George Washington óta tudjuk, hogy nincs jó költségvetés; csak elfogadott vagy el nem fogadott költségvetés van. Bizonyára nem jó abban az értelemben sem, hogy nem képes minden érdeket kiszolgálni. Ilyen költségvetésről sem tudunk. Azt hiszem azonban, elfogadható abban az értelemben, hogy egy nagyon jó tendenciát erősít a gazdaságpolitikában, nem töri meg a pozitív folyamatokat, de segít abban, hogy a negatívakat megfékezze. Nem feszültségmentes ez a költségvetés. Én azt csak merem remélni, hogy ezek a feszültségek a sokat emlegetett társadalmi tűrőképesség korlátain belül vannak.

Egy biztos: olyan igényeket, mint amelyeket néhány csoport most fölvet, soha nem lehet teljesíteni. Ezzel zárom, egyetlen példa: mit is akarnak, mondjuk, a pedagógusok? Ne növeljék a kötelező óraszámot, ne csökkentsék a pedagógus-létszámot és ne kerüljön sor az alacsony létszámú és hatékonyságú iskolák összevonására vagy csökkentésére; ezzel szemben viszont tessék adni 25 százalék béremelést. Ugye, az nyilvánvaló, hogy abszurd követelésekről van szó. Ezek nem segíthetnek az ügyben. Nagyon népszerű dolog ezek mögé a követelések mögé állni, de felelősen nem lehet őket teljesíteni.

Én tehát azt gondolom, hogy a javításra szükség van, erre esély is van, de a gyökeres változtatásra és az álmok teljesítésére nem 1996 lesz a megfelelő esztendő. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)