Csizmár Gábor (MSZP)

1995. november 9.

CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! A mindenkori éves költségvetés, bár látszólag egy naptári évre szól, mégis a kapcsolódó adótörvényekkel és más törvényekkel együtt évekre befolyásolja a családok, a különböző állampolgári közösségek, az ország sorsát. A következő évi költségvetés sem egy évre szól. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy az idei huszárrohammal megtett stabilizációs intézkedések hatását hosszabb távon vagy megerősíti, vagy gyengíti, illetve abban az értelemben, hogy elindít-e az országban olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat, amelyek eredményeképpen lezárulhat az ország eladósodása, s elősegíti-e az államháztartási egyensúly helyreállítását, illetve lehetőséget teremt-e a kiegyensúlyozott növekedéshez.A magam részéről elfogadom azokat a prioritásokat, amelyek a költségvetés összeállítóit vezették. Vagyis hogy az ország külső nettó adósságállománya ne növekedjék, ennek megfelelően a fizetési mérleg hiánya a kétmilliárd dollár alatt maradjon, a bruttó hazai termékhez képest ne növekedjék a belső nettó államadósság, az államháztartás hiánya ennek megfelelően a GDP 4 százaléka körül alakuljon, és az infláció érzékelhetően, az idei évinek közel egyharmadával csökkenjen. E követelmények érvényesítése jövőnket, a kívánt kiegyensúlyozott növekedést alapozza meg, ezért a magam részéről a költségvetés úgynevezett sarokszámait elfogadom. Javaslataim ennek megfelelően a költségvetés belső szerkezetének módosítására irányulnak e sarokszámok határain belül.

Az általános vita keretében öt kérdésről szeretnék szólni: a közoktatás finanszírozásáról, az állami ifjúsági feladatok pénzügyi fedezetéről, az elkülönített állami alapokról, az állami költségvetés és a civil szerveződések kapcsolatáról, valamint a költségvetésen belüli átcsoportosítások lehetséges forrásairól.

Először a közoktatás finanszírozásáról. A közoktatás, frázisnak hangzik, nemzeti ügy, az ország jövőjét alapvetően és hosszú távon meghatározó ágazat. Ha a gazdaság nyelvén kell fogalmazni, akkor azt lehet mondani, hogy a legjobban megtérülő beruházás. Erre bizonyíték a világ számos, igen gyorsan fejlődő országa, legyen elegendő példa erre talán Japán, a legkevésbé anyag- és importigényes ágazat, kialakult a szakmai kultúrája, hiszen a magyar oktatási rendszer teljesítménye nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét, nem igényel jelentős infrastrukturális fejlesztést, mivel a létesítmények talán még a szükséges mértéken túl is rendelkezésre állnak.

Két dolog hiányzik talán: a társadalmi és szakmai szempontból is elfogadott fejlesztési koncepció, illetve az ehhez igazodó jogi szabályozás. Mindkettő csaknem készen áll arra, hogy az Országgyűlés elé kerüljön viszonylag rövid időn belül.

Úgy gondolom, hogy a parlamenti patkóban elfoglalt helyünktől függetlenül egyetérthetünk abban, hogy gazdasági modernizáció, fejlett piac, az európai gazdasági, társadalmi együttműködési rendszerekhez való csatlakozás, a harmadik évezredhez méltó együttműködési, piaci kultúra nem képzelhető el a magyar társadalom emberi, ezen belül szellemi kapacitásának fejlődése, bővülése nélkül. Ezért a közoktatás finanszírozása nem történhet a több évtizeden át gyakorolt maradékelven. Dicséretes, hogy a törvényjavaslat a közoktatási normatívák jelentős emelésével igyekszik jelzést adni arra, hogy a kormány szakítani akar a maradékelvű finanszírozással.

A benyújtott és a még be nem nyújtott javaslat azonban csak átmeneti megoldást ígér. Az 1996-os költségvetés csakis átmeneti megoldást hozhat, hiszen az Országgyűlésnek tisztáznia kell, milyen teljesítményt vár el az oktatási rendszertől, vagyis meg kell vitatni és el kell fogadni egy hosszabb távra szóló fejlesztési koncepciót, lezárva az iskolastruktúráról évek óta folyó vitákat. Ennek megfelelően számos ponton módosítania kell a közoktatási törvényt, meghatározva benne azokat a szakmai és más követelményeket, paramétereket, amelyek biztosítják a közoktatás kívánt fejlődését.

Sajnálatosnak tartom, hogy mindezek nincsenek az Országgyűlés előtt. Könnyebb lenne ugyanis a finanszírozásról beszélni, ha már világosak lennének a szakmai követelmények. A közoktatás finanszírozásával igen sok szempontot kell egyidejűleg érvényesíteni. Ha nem is mindet, de talán a leglényegesebbeket megkísérlem összefoglalni.

Az első: a közoktatás modernizációjának alapvető feltétele, hogy a finanszírozás a közoktatási intézményrendszer nagyobb teljesítményét segítse elő. Fontos szempont, hogy a közoktatási intézményrendszer a társadalmi elvárásoknak megfelelő színvonalon képes legyen a helyi igények szerinti feladatok, szolgáltatások ellátására. A finanszírozás módszere legyen mindenki számára átlátható, stabil, hosszú távon tervezhető.

A finanszírozás módszere és bevezetésének, az új módszer bevezetésének időpontja oldja fel azt az ellentmondást, hogy a költségvetés naptári, míg a közoktatás tanévben gondolkodik. Segítse elő a meglévő személyi, tárgyi, anyagi feltételek legjobb, leggazdaságosabb kihasználását, a közoktatási rendszer racionálását.

(10.30)

Biztosítsa, hogy az ésszerűsítés, a racionalizálás során felszabaduló források a közoktatáson belül maradjanak, annak fejlesztését szolgálják. A racionalizálás ne okozzon tömeges pedagógus-munkanélküliséget, mert ez megkérdőjelezheti a tartalmi modernizálást és a költségvetés számára más rovaton jár komoly kiadással. Alkalmazkodjon a településfejlesztési koncepciókhoz, programokhoz, vegye figyelembe az önkormányzatok önállóságát és a már eddig is érvényesülő felelősségét, ugyanakkor ne hárítson rájuk elviselhetetlen terheket, alkalmazkodjon az önkormányzatok finanszírozási rendjéhez, tegye lehetővé, hogy a pedagógusok bére emelkedjen, hiszen mind a társadalmi megítélés, mind a más foglalkozási ágakkal történő összehasonlítás szempontjából a pedagógusok évek óta elmaradásban vannak. Biztosítsa a teljesítmények, a szakmai eredmények elismerését, azok ösztönzését, miközben illeszkedjen a közalkalmazotti foglalkoztatás bérezési, munkajogi szabályozásához, és nem utolsósorban biztosítsa az új generáció alkotmányos jogát az ingyenes oktatásra, a középfokú végzettség, az érettségi, illetve az első szakképzettség megszerzésére.

E szempontok közül kellene a lehetséges legtöbbet érvényesíteni úgy, hogy lehetőség szerint elkerüljük az egymásnak ellentmondó kívánalmak egyidejű érvényesítését. A magam részéről ezért egy olyan finanszírozási modellt támogatok, amely szakmai paraméterekkel alátámasztott, vagyis többek között az elvárt teljesítményekhez igazítja a tanulócsoportok létszámát, az ettől való eltérés szempontjait, az iskolai órák számát és a foglalkozások típusait; amely feladatarányos, vagyis alkalmazkodik az ellátandó feladat jellegéhez és annak körülményeihez; normatív, vagyis lehetőség szerint kizárja a szubjektív döntéseket; és szektorsemleges, vagyis független az iskolafenntartó szervezeti hovatartozásától.

Őszintén be kell vallani, hogy ma még nincs előttünk az a finanszírozási modell, amely képes e sokfajta követelménynek megfelelni. A legfontosabb hiányzik: a szakmai paraméterek pontos megfogalmazása. Ezért azt ajánlom, hogy 1996-ra az ellátandó feladatokhoz igazodó, gyermeklétszám-arányos normatívákat fogadjunk el, ezzel párhuzamosan kötelezzük a kormányt és magunkat, hogy a közoktatási törvény módosításának idei benyújtásával és 1996. március 31-ig történő elfogadásával megalkotjuk az 1996. szeptember 1-jétől fokozatosan bevezethető, szakmai paraméterekkel alátámasztott, feladatarányos normatív finanszírozás rendjét.

Röviden néhány szót az állami ifjúsági feladatok pénzügyi fedezetéről. A magyar állam, így a költségvetés az elmúlt évtizedekben a külső és belső eladósodás mellett igen nagyméretű generációs adósságot is felhalmozott. A még ma is igen magas mértékű állami újraelosztás mindeddig elvonta a családok forrásait a legifjabb nemzedékek ellátásától, fejlődésük feltételeinek biztosításától azzal az ígérvénnyel, hogy az elvont forrásokból működtetett állami elosztó rendszerek majd kielégítik a szükségleteket. Az elvont források azonban soha, ma sem szolgálják az elvárt szinten a gyerekek és fiatalok fejlődését. Ennek riasztó következményeiből csak egy példát említenék. Miközben a magyar lakosságnak átlagosan 20 százaléka él a létminimum alatti jövedelemből, addig a 18 éven aluli korosztálynak 30, a 6 éven aluliak 40 százaléka. Kutatások sokasága bizonyítja, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei gazdasági és szociális értelemben a gyermekek és a fiatalok voltak, és még mindig azok. Ennek az adósságnak a törlesztése is legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a felvett külföldi hitelek vagy a belső adósság törlesztése.

Éppen ezért nem megnyugtatók számomra a költségvetésben az állami ifjúsági feladatok anyagi forrásai. A három legkritikusabb probléma, mint az oktatás, a pályakezdés, családalapítás, lakáshoz jutás kérdésében úgy tűnik, hogy az oktatás tekintetében a költségvetési törvény igyekszik jelzés értékű prioritást megfogalmazni. Ezt tudja vállalni a jelenlegi helyzetben.

A másik két fontos problémában, nevezetesen a növekvő ifjúkori munkanélküliség, a pályakezdés nehézségeinek megoldásában az állami szerepvállalás igen gyenge, kis erejű, és legalább ennyire kis erejű vagy hiányzik a családalapítás, lakáshoz jutás feltételeiben való állami közreműködés. Tudom, hogy nem is vállalható e három nagy feladatban egyidejűleg jelentős mértékű áttörés és változtatás. Éppen ezért megmagyarázhatatlan számomra, hogy az ennél kisebb volumenű és kisebb hatású, de nagyon fontos pénzügyi források miért forgácsolódnak el a költségvetésben. Hiányzik ugyanis az önkormányzatok ifjúsági feladatainak pénzügyi fedezete a javaslatból. Az elmúlt évben központosított előirányzatként 75 millió forint állt rendelkezésre, melyhez pályázat útján juthattak a települések. Úgy gondolom, hogy ez jelentős hatással volt arra, hogy az önkormányzatok felelőssége erősödjék a gyermek- és ifjúsági problémák megoldásában. Ezt az ösztönző eszközt nem kellene félretenni.

A javaslat fel kívánja számolni az alig négy hónapja létrehozott Gyermek és Ifjúsági Alapot, holott ennek a törvénynek a létrehozásakor idén júniusban éppen a párhuzamos finanszírozást igyekeztünk megváltoztatni, és éppen egy olyan megoldást szerettünk volna a parlament több mint 90 százalékos többséggel elfogadott törvényében létrehozni, amely az európai gyakorlatnak megfelel, vagyis a szerencsejáték-bevételek bizonyos részét rendeli hozzá a gyermek- és ifjúsági állami feladatok megoldásához.

Csökken az előterjesztésben a nemzeti ifjúsági és szabadidősport, az Egészséges Ifjúságért Közalapítvány támogatása és megszűnik a Gyermek- és Ifjúsági Közalapítvány támogatása. Úgy vélem, hogy ezek a lépések ellentmondanak a kormányprogramban megfogalmazott szándékoknak és ellentmondanak a kormány, valamint a gyermek- és ifjúsági szervezetek között több menetben létrejött megállapodásoknak. Úgy gondolom, hogy ezeket a költségvetési szerkezet módosításával lehet korrigálni. Kérem ezért a kormányt, hogy e javaslatok iránt legyen toleráns, és kérem képviselőtársaimat, hogy a módosító indítványokat támogassák a bizottsági vitában.

Röviden az elkülönített állami alapokról szeretnék szólni. Úgy gondolom, egyet lehet érteni azzal, hogy az alapok egy racionálisabb, a párhuzamos finanszírozást megszüntető, számában csökkenő mértékben legyenek jelen az államháztartásban.

Ugyanakkor az a mód, amit választott az előterjesztés, nevezetesen, hogy differenciálatlanul szünteti meg az alapokat és ugyanúgy kezeli mondjuk a Halgazdálkodási Alapot, mint a Gyermek- és Ifjúsági Alapot, azt gondolom, hogy ez nem vállalható. Mindenképpen szeretném felhívni a kormány figyelmét arra, hogy az OTKA és a Gyermek- és Ifjúsági Alap tekintetében jó lenne, ha álláspontját felülvizsgálná, és nyilvánvalóan képviselőtársaimat az ilyen típusú módosító indítványok támogatására szeretném biztatni.

Befejezésül röviden a civil szervezetek és a költségvetés kapcsolatáról. Úgy gondolom, hogy reformértékű lépés, államháztartási reform értékű lépés lenne, ha ezt most meg lehetne tenni, ehhez azonban hiányzik egy nonprofittörvény. Úgy gondolom, hogy ennek felgyorsításával a következő évi, 1997-es költségvetésben ezt az összevisszaságot, ami a jelenlegi és az elmúlt évek költségvetési törvényeiben volt a civil szervezetek és az államháztartás kapcsolatában, jelentős mértékben módosítani lehetne. Látok forrást a problémák megoldására. Úgy gondolom, hogy az állami beruházások, felhalmozási kiadások üdvözlendő növekedésén belül szerkezetében vannak kritika alá vonható tételek. Az állami intézményrendszer dologi kiadásai között vannak divatos elemek. Érdemes megnézni, hogy ezek az informatikai fejlesztések valóban azzal a műszaki tartalommal zajlanak-e majd, mint ahogy az a költségvetési törvényben számos ponton jelentkezik. Úgy gondolom, hogy a feketegazdaság elleni intézkedésekkel elérhető adóbevétel-növekedés, és bizonyára az adósságszolgálat belső szerkezetének elemzése és újragondolása is teremthet forrást a problémák megoldására. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps a kormánypártok padsoraiból.)