Surján László (KDNP)

1995. november 12.

DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Mécs Imre bizottsági elnök úr felszólalása után talán az lenne várható, hogy én most elsődlegesen a foglalkoztatáspolitika problémáiról fogok beszélni. Valóban ezzel kezdem mondanivalómat, de elgondolásom vagy mondandóm több szempontból inkább kapcsolódni fog a Mécs Imre által hangoztatottakhoz egy másik oldalról. Ami a foglalkoztatáspolitika gondjaival kapcsolatos: csak újra rá szeretnék mutatni arra a problémára, amely a Munkaerő-piaci Alap gondolatának felvázolásával állott elő. Ez az alap tényként szerepel a költségvetési törvényben, tényként szerepel az államháztartási törvényben, az alapról törvénynek kell intézkednie. Bizottságunk abban a helyzetben volt, hogy megismerkedhetett ennek a törvénynek egy jelenlegi szövegváltozatával, a tisztelt Ház azonban még nincs ebben a helyzetben. November 13-a van, ha jól néztem a naptárt, december 31-e is lesz, és bizony elég nagy kételyek merülnek fel az emberben érdekegyeztetési folyamatokat is megfigyelve , hogy vajon mennyire lesznek szakmailag megalapozottak és jogszerűek a döntéseink. Vajon hogyan lehet értelmezni egy törvényt, legyen az akár költségvetési, akár mondjuk államháztartási törvény, amely magában foglal egy olyan alapot, amely egyébként nem létezik. Érvényes vagy nem érvényes egy ilyen törvény, azt hiszem jogász hallgatók doktori disszertációjában érdekes téma lehet annak a kifejtése, vajon így kell-e a magyar parlament elé döntésre előkészíteni dolgokat, vagy esetleg talán egészen másképp.

De hadd evezzek át a költségvetési törvényben más vizekre. A magyar hadsereg állapotának, működésének kérdései nagyon fontosak országunk biztonsága szempontjából, de én azok közé tartozom, akik azt hiszik, hogy egy ország biztonságát a külpolitika legalább úgy, sőt remélem, sokkal jobban szolgálja, mint az erő. Ez nem azt jelenti, hogy a véderőről nem kell gondoskodni. De a külügyi munka lehetőségeit is meg kell teremteni, sőt a külügyi munkára kell a nagyobb figyelmet és energiát fordítani, hiszen mondjuk egy vonat normális körülmények között úgy áll meg, hogy a mozdonyvezető fékez, és nem úgy áll meg, hogy a vészféket rángatják az utasok. A hadsereg országunk, nemzetünk biztonsága szempontjából vészfék, amelyet nagyon kívánom legalább a mi gyermekeink, unokáink és belátható utódaink korszakában soha ne kelljen meghúzni.

Vajon a magyar külpolitika abban a helyzetben van-e költségvetési szempontból, hogy nyugodtan alhatunk? Hát ha arra gondolunk, hogy nem sereglenek fekete seregek határainkon és nem készülődik akut támadás ellenünk, akkor elaltathatjuk gondjainkat. Vannak azonban problémák, és nem is kicsinyek. Ahhoz, hogy igazán úgy érezzük, minden rendben van, nyilvánvalóan Magyarország tekintélye az egyik központi kérdés. Jól tudjuk, csak a közmondásban igaz az, hogy a jó bornak nem kell cégér; bizony, a modern világban még a jó árut is határozott reklámtevékenységgel kell tudni eladni.

Nem akarok most belemenni abba a vitába mert nem egy költségvetési vita keretei közé tartozik , hogy vajon hazánk nemzetközi megítélése most fölfele megy, lefele megy, jó vagy rossz. Mert azt hiszem, hogy tényleg nem ez az a hely, ahol ezt behatóan kell tanulmányozni. Az azonban biztos, hogy jeles kormányzati tényezők például az ipari miniszter úr is tettek olyan kijelentéseket, amelyek arról szólnak, hogy ezen a téren bizony van mit javítani és még egy kicsit enyhítve is idéztem a miniszter úr egyik régebbi nyári nyilatkozatát.

Vajon tükröződik-e a költségvetésben az országpropaganda prioritása? Valaha a Miniszterelnöki Hivatalban működött egy ilyen jellegű csoport, s nemrégiben is fölmerült, hogy egy címzetes államtitkár kerül alkalmazásra a Miniszterelnöki Hivatalnál, s az ő tevékenységébe nemcsak a belföldi sajtókapcsolatok, hanem bizonyos fokig a nemzetközi propaganda is bele fog tartozni.

Ugyanakkor a Külügyminisztérium is rendelkezik ilyen feladattal, sőt rendelkezik egy pénzügyi kerettel, amely pénzügyi keret, sajnálatos módon, tulajdonképpen évek óta változatlan. Reálértékben az egész Külügyminisztérium költségvetése lassan, de biztosan csökkenő tendenciát mutat, ugyanakkor a külügyi feladatok folyamatosan bővülnek. Úgy tűnik, hogy kormányváltozás ide, rendszerváltozás oda mert ez egy sokkal régebbi probléma , a Külügyminisztérium kormányon belüli érdekérvényesítő ereje nem elegendő. Valójában most is azzal állunk szemben, hogy egy fűnyíróelv a Külügyminisztériumra is vonatkozik.

Magának a külügyi költségvetésnek az áttekintése nem egyszerű probléma. Már a '90-es változások előtt létrejött egy olyan szerkezeti változás a Külügyminisztériumban, amely szintén azt célozta, hogy a fenyegető elvonások minél kevésbé érjék a tárcát, és ezt azzal próbálták megoldani, hogy bizonyos centrális kiadásokat a külképviselet címre raktak át.

(16.50)

Ez egy zseniális ötlet volt, mert ilyen formában például a kapcsolattartás költségei, a budapesti telefonszámlák is átkerülhetnek egy nehezebben átlátható, részleteiben kevésbé megfogható, a Pénzügyminisztérium számára jobban eldugott területre. De az államtitkár úr ne örvendezzen, nem azért beszélek, hogy még találjon egy kis forrást, ahonnan lehet valamit kezdeni, hanem inkább azt a problémát vetem föl, hogy ilyen formában a külképviseleti tevékenységre rávetítjük azokat a problémákat, amelyek, mondjuk, a magyarországi inflációval kapcsolatosak, amelyek adott esetben egy sokkal alacsonyabb inflációjú ország költségvetési körülményei között kevésbé lennének problematikusak.

Az a problémánk, hogy a forint leértékelésének hatása nincs beszámítva a Külügyminisztérium költségvetésébe, szintén rendkívül jelentős. Abban a korszakban, amikor a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank ügyes háttérösszjátékában a legváratlanabb pillanatban csapott le ránk egy-egy forintleértékelés, akkor nem kérhettük számon a költségvetésen, hogy miért nem kalkulálja be azt, hogy az a csúnya Nemzeti Bank majd úgyis háromszor 5 százalékkal csak előjön az év folyamán. Most viszont egy meghirdetett leértékelési politika van, ami azt jelenti, hogy egy olyan rovaton, mint a Külügyminisztérium, pontosan lehetne kalkulálni, és lehet, hogy az én ügyetlenségem, de nekem nem sikerült nyomára akadni annak, hogy ez be lenne számítva. Márpedig, ha már országpropagandáról beszéltünk, ne tessék itt azt gondolni, hogy buta vagy rosszul megírt röplapok osztogatása mellett szeretnék ágálni, de országpropaganda az is, hogy egy magyar diplomata, egy magyar diplomáciai kar működtetése formailag és külsőségeiben megüti-e azt, amit egy közép-európai országtól el lehet várni. És itt bizony elég sok a probléma. Külföldön járva, diplomatáinkkal elbeszélgetve bizony elég súlyos panaszok, gondok és rendkívül komoly helytállásra való törekvés figyelhető meg. Azt hiszem, hogy ezek az emberek, akik valahol az ország biztonságának frontvonalán vannak, mindenképpen megérdemelnék azt, hogy nagyobb figyelem irányuljék feléjük és költségvetésük felé kormánypárti és ellenzéki oldalról egyaránt.

A külpolitika különös fintora, hogy a Külügyminisztérium működésének egyik fő biztosítéka a délszláv háború. Hogy ezen mit értek? A bennfentesek nyilván tudják: a hazánkon átvonuló, elsősorban török állampolgárok által befizetett vízumdíjakra gondolok. Ez egy nagyon jelentős bevétel, amelynek van egy szépséghibája: nyáridőben érkezik. Márpedig a Külügyminisztérium kiadásai, mint minden költségvetési szervé, havi kényszerűséggel jelennek meg, s ezért ez a fajta kalkuláció bizony nem a legszerencsésebb megoldás. Arról az örvendetes tényről nem is beszélve, hogy előbb-utóbb csak rend lesz a volt Jugoszláv Köztársaság területén, és korántsem biztos, hogy ez az újkori, XX. század végi török invázió hasonló mértékű vízumbevétellel fog járni, mint jelen pillanatban.

Már az idei év adatai sem igazán lelkesítőek. Éppen ezért némi kincstári optimizmusnak látszik a bevételi terv ezen a téren. S ha még arra gondolok, hogy ez az átvonulás nem kis környezetvédelmi problémákat is fölvet és más irányú károkat okozhat az országnak, akkor bizony itt elég sok bizonytalansági tényező figyelhető meg.

Nem érthető viszont és erről már képviselőtársaim, más fölszólalók is korábban szóltak , hogy a kormány, amikor meghirdette, hogy a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának megszüntetésével átrendezi ezt a dolgot, akkor miért nem ment végig az úton. Végül is mi történt? A tisztelt ipari és egyéb hosszú nevű minisztérium kapott egy újabb feladatot, megkapta a külszolgálat működtetését, ami nyilván miniszterváltást jelentve nem volt túlságosan lelkesítő az érintettek számára. Bár én emlékszem az akkori újsághírekre, többen úgy nyilatkoztak a külképviseletek vezetői közül, hogy így nekik ez nagyon jó, mert semmiképpen nem szeretnének a Külügyminisztériumhoz tartozni. Azonban a modern piacgazdaságok legtöbbikében nem tartanak fönn ilyen kettősséget. Bár tudom, hogy mindenre van példa, a nemzetközi hivatkozás csodálatos, olyan mint a statisztika, mindent ki lehet belőle hozni. De a mi mai viszonyaink között, költségvetési gondjaink között a karcsúbb, de hatékonyabb államigazgatás meghirdetésénél talán mégiscsak bölcsebb lett volna vagy még mindig lenne ezen a téren egy egységesebb külszolgálatot megvalósítani.

Külpolitikánk egy sajátos területe, XX. századi történelmünk egyenes következménye, hogy egy félig kül-, félig nem külpolitikai problémáról is szólni kell. Külpolitikai prioritásaink közé tartozik a határon túli magyarság gondjaival való törődés. Nézzük meg, hogy a költségvetés hogyan nyúl ehhez a kérdéshez!

Az elmúlt parlamenti ciklusban a határon túli magyarság támogatása a következőképpen nézett ki: 20 millió forinttal kezdődött 1990-ben; 58-valamennyi millió forinttal folytatódott '91-ben; 217 milliót állítottak be 1992-ben, és a központi tartalékból ez több mint megduplázódott; '93-ban több mint 800 millió szerepelt; pontosan 800 volt '94-ben beállítva, de a központi tartalékból ez 1 milliárd 400 ezerre ment föl; '95-ben 971 millió szerepelt ebben a Duna TV 2,5 milliárdja nincs megemlítve, hiszen az valójában egy külön dolog, de nem kérdéses, hogy az Európában élő magyarság számára, legyenek azok messzi szórványban vagy határaink környékén, ez is egy fontos kérdés.

'96-ban nincs előbbrelépés ezen a téren. A dolgok központja nyilvánvalóan a Határon Túli Magyarok Hivatala. Itt '94-ben 167,2 millió forint állt rendelkezésre, 175 volt '95-ben a terveinkben, és 182,2 szerepel '96-ban. Azt azért tényszerűen meg kell állapítanom, hogy miközben a kiadásaink számos területén nullszintről van szó, vagy adott esetben csökkentésről is, itt egy minimális nominális emelkedést is látunk ez a költségvetés összeállítói részéről mindenképpen méltányolandó. De persze alapvető követelés is, hiszen a kormányprogramban is az szerepel, hogy ezen a téren a kormány nem csökkenti a ráfordításokat. Azt kell tehát mondanunk, hogy jelen pillanatban csökkennek reálértékben a ráfordítások, de valamilyen igyekezetet látunk a tekintetben, hogy ez a hivatal mégis lehetőleg működőképes maradjon.

Ami különösen gond, hogy az úgynevezett felhalmozási kiadások 11,7 milliója nem változott az elmúlt évhez képest.

(17.00)

Azok a pénzek, amelyek rendelkezésre állnak a költségvetésben ezekre a célokra, részben alapítványi keretekbe foglaltattak és így lesznek felhasználva. Az Illyés-közalapítvány az egyik ilyen alapítvány, amely 1994-ben 615 millió forintot tett ki, 1995-ben már csak 300-at, és elkezdhetünk örvendezni, mert 1996-ban 340 millió forint szerepel.

Van ennek az örvendezésnek azonban tisztelt képviselőtársaim egy súlyos szépséghibája. Átkerült ugyanis a Művelődési Minisztériumból 40 millió forintnyi feladat a határon túli sajtótermékek támogatására. Ismereteim szerint az Illyés Alapítvány erre a célra végül is 60 millió forintot szándékozik költeni, ami azt jelenti, hogy egyéb feladataira 280 millió, tehát nominálisan kevesebb fog rendelkezésre állni a látszólag megemelt keretek hatására, mint ami tavaly rendelkezésre állt, és ez kevesebb, mint a fele a két évvel ezelőttinek.

Nem fogom az időt azzal húzni, hogy minden alapítványról elmondjam a számokat és végigmenjünk azokon, de én is szeretnék csatlakozni a fideszes hozzászólásnak ehhez az eleméhez. Németh Zsolt képviselőtársam szólt már erről: a Teleki László Alapítvány egyik feladata, hogy ezen a téren szakmailag megalapozott, tudományosan értékes gondolatokat munkáljon ki, tegyen le az asztalra. Úgy érzem, ez a feladat nagyon jelentős, mert oly sok dilettantizmussal lehet találkozni ezen a területen, hiszen oly sok érzelem fűződik a szakterülethez, hogy itt bizony a megalapozott munkának a segítése, azt hiszem, rendkívüli közérdeknek számít.

S engedjék meg, hogy egy kicsit elidőzzem a Segítő Jobb Alapítvány működésénél. Egy általam át nem látott okból kifolyólag a Népjóléti Minisztérium költségvetésében ez a tétel nem ezen a néven szerepel, de az utaló név világossá teszi nem is többes számot, csak egyes számot használ , hogy bizonyára ennek az alapítványnak a támogatásáról van szó. S ismét működik a bólogatás intézménye, államtitkár úr megerősíti szavaimat. (Dr. Kökény Mihály népjóléti államtitkár helyeslően bólogat.)

Ennél az alapítványnál is az a helyzet, egy 110 milliós költség volt az elmúlt évben, és most 130 millió van beállítva. Itt tehát működött valamilyen érdekérvényesítés, egy 20 milliós bővüléssel számolhatunk. De azt hiszem, mindenki, aki ismeri az árviszonyokat és a feladat súlyát, azt, hogy most már lényegileg egy-két hónapja kimerült az 1995-ös kerete ennek az alapítványnak, bizony ezzel a 20 millió forinttal ez a kérdés nincs megoldva.

Miről is van szó, tisztelt képviselőtársaim? Ahogy lazultak a viszonyok, és a határ tényleg kezd átjárhatóvá válni a szó jó értelmében nemcsak a rossz értelemre gondolok , egyre több szomszéd országbeli állampolgár keresi nálunk a gyógyulását.

Ez már 1989-ben megindult, azóta is folytatódik. S az egészségügyben lezajló reform nagyon erős akadályát képezi annak, hogy ezt a vágyat ki lehessen elégíteni. 1989-et mondtam, de már jóval hamarabb találkozni lehetett ezzel a jelenséggel, és akkoriban a Szociális és Egészségügyi Minisztérium engedélye kellett ahhoz, hogy a sürgősségi eseteket leszámítva el lehessen végezni egy orvosi beavatkozást magyar gyógyintézetben.

Tudom, olyan telefonok mentek akkoriban ki a minisztériumból, hogy "hagyjatok már békében az ilyen engedélykéréssel, intézzétek el rugalmasan a kérdést". Ez egy nagyon bölcs és humánus dolog, csakhogy akkor, amikor egy egészségügyi intézmény a tevékenysége után tételesen kapja a társadalombiztosítási támogatást, már nem nagyon lehet ilyen rugalmas elintézést csinálni, csak viszonylag szűk határon. Azon a határmezsgyén, ahol a sürgősség és nem sürgősség kérdése mérlegelés tárgya. Ez persze elég bő.

Hadd mondjak el önöknek egy történetet, amelyet néhány helyen már volt alkalmam ismertetni. Talán 1988-1989-ben történt. Egy magyar állampolgárságú hölgy Belgiumban, az utcán hirtelen rosszul lett, és a mentő elvitte. Mire fölébredt, a hevenyen kialakult szívizom-elhalását egy akutan elvégzett coronária-műtéttel meg is oldották. S mindezt sürgősségi ellátásnak tekintve, a számlát be sem nyújtották Magyarországnak.

Akkoriban még mi nem voltunk azon a szinten, legfeljebb egészen kivételesen történtek nálunk ilyen beavatkozások, és elnézést a jelen levő nem orvoskollégáktól, bizony ez a legkorszerűbb és a leghatékonyabb, a legtöbb esélyt ad egy ilyen esetben a túlélésre. A hölgy ráadásul nagymamakorú, sőt nagymama volt, adott esetben itthon talán nem is került volna be a műtéti programba.

Ez azt jelenti, tisztelt képviselőtársaim, hogy a magyar egészségügyben amelynek színvonala legalább annyival magasabb némely tőlünk keletre levő országénál, mint amennyivel az előbb említett példa a miénkhez képest , a rendelkezésünkre álló segítő erőt bizony nem Nyugat felé kell valahogy kompenzálni, hanem Kelet felé kell továbbadni.

Azt hiszem, a nemzetközi szolidaritás talaján ez természetes. S akkor is természetes lenne, ha az egész kérdést még egy nemzetiségi ügy, a magyar kisebbségek állapota nem színezné tovább. Azt állítom tehát, hogy a magyarországi egészségügyi reform megnehezíti azt a folyamatot, amelyre a fogadókészség az országban megvan, és ezért valami módon elszámolható rendszereket kell működtetni.

Ez az alapítvány, amely évek óta kap költségvetési támogatást, pontosan ezt végzi, de még valamit, ami nagyon fontos: megelőzést is végez. Méghozzá nemcsak úgy, hogy megtanítja az embereket, hogy ne legyenek betegek. Hanem úgy, hogy a gyógyító tevékenységet lehetőleg kiviszi abba az országba, ahol a beteg van. Mert az lehetetlen állapot, hogy az ottani egészségügy vélt vagy valós problémái miatt olyan beteganyag is ide áramoljon, akiket ott nagyon jól meg lehetne gyógyítani.

Tehát például ez az alapítvány nem azt csinálja, hogy csípőprotézis-műtétre idehozza a betegeket, hanem kiviszi magát a beültetendő protézist, és megtanítja a kinti orvosokat arra, hogy azt szakszerűen, korszerűen beültessék. Egy műtét sok-sok tízezer, százezer fölötti költség. Pár évvel ezelőtti számot tudok: 14 ezer forint volt két-három éve egyetlen Magyarországon előállított csípőprotézis. Ha ez meg is duplázódott az elmúlt időszakban, akkor is nagyságrendi különbség van. Tehát egy itthon elvégzett műtét árából négy-öt embert meg lehet gyógyítani, ha a műtétet kint végzik.

Szűrni kell tehát a beteganyagot: kiket érdemes idehozni, kiket lehet és hol kint meggyógyítani. Ezek államilag elvégezhetetlen feladatok. Semmi jogunk nem lenne egy szomszéd államban ilyen szintű tevékenységet végezni. Azonban egy karitatív alapítvány a dolog természete szerint az érintett államok hatóságainak tulajdonképpen örömére és állampolgárainak javára ezt a tevékenységet el tudja végezni.

Tavaly is nyújtottunk be módosító indítványokat, amelyek ennek az alapítványnak a mozgásterét meg akarták növelni. Ezek akkor elutasításra kerültek. Úgy érzem, van mozgástér annak érdekében, hogy itt jelentősebb összegek álljanak rendelkezésre. Annál is inkább, mivel azt is látni kell, hogy Magyarországon gyógyító kapacitás is van. Állandóan halljuk, hogy az ágyakat le kell építeni, a doktorokat el kell küldeni és így tovább. Ha betegekkel lehet megtölteni ezeket a kapacitásokat, akkor azt hiszem, még foglalkoztatáspolitikai szempontból is sokkal jobban járunk. Hiszen sokkal többet ér egy hogy így mondjam, kicsit idézőjelben "termelőüzem", átvészeljük a nehéz időszakokat, mintha szélnek eresztjük azokat a kapacitásokat, amelyekre remélhetőleg nemsokára, egy jobb idő bekövetkezte esetén egyébként szükségünk lesz. Mert azért az nem teljesen úgy áll, hogy ezek a kapacitások teljesen feleslegesek.

(17.10)

Ráadásul időt kell nyerni, mert amíg azok a szakmai programok beindulnak, amelyek nem szélnek eresztik a kórházi orvosokat, hanem értelmes, fontos területekre átirányítják, az egy időigényes folyamat. Ha tehát csak időlegesen tudunk kapacitást felajánlani és azt munkával kitölteni, mindenképpen jól járunk. Következésképpen arra szeretnék rámutatni, hogy az a pénz, ami erre az alapítványra megy, valójában kórház-finanszírozásnak is tekinthető, és mint ilyen, nem elhanyagolható kérdés.

Hasonlóképpen érdemes megemlíteni a Mocsári Lajos Alapítványt, amelyet történetesen szintén a Népjóléti Minisztérium kezel, s amelynek a tevékenysége a szociális szférára is kiterjed, de részben azon dolgozik, hogy kevesebb beteg kényszerüljön átjönni és gyógyulni.

Még egy szempontot szeretnék érzékeltetni a tisztelt képviselőtársaimmal, hogy ez a tevékenység, amiről beszélünk, korántsem szűkül le a magyar anyanyelvű román, ukrán vagy szlovák állampolgárokra. Elsősorban Romániából nagyon sok román állampolgár és román nemzetiségű állampolgár érkezik és veszi igénybe ezt a szolgáltatást, és azt gondolom, hogy ez nagyon jó dolog. Nagyon jó dolog, mert ezeken a hidakon keresztül tényleg szolgálni lehet a két nép egymáshoz való közeledését és demonstrálni egymásrautaltságát.

Tisztelt Képviselőtársaim! Hosszasan lehetne még folytatni azokat az ötleteket és gondolatokat, amelyek, azt hiszem, hogy kifogyhatatlanok. Minden költségvetési törvény kínálva kínálja magát, hogy főleg az ellenzéki képviselők, de örömmel látom, hogy idén a kormánypárti képviselők is, a bővítésekre tegyenek javaslatot. Konkrét módosító indítványainkban a lehetőséghez képest forrással együtt fogjuk megjelölni azt a néhány pontot, amelynek a módosítását rendkívül fontosnak tartjuk, és a megfelelő források birtokában reméljük, hogy a kormány rugalmasan nyúl a javaslatainkhoz.

Egy napirend előtti kétpercesben már céloztam arra, hogy bizony ezeknek a módosítványoknak az elkészítése az adott felpörgetett időszakban nem kis nehézséget okoz, de remélem, hogy néhánnyal hozzá tudunk járulni ennek a költségvetésnek a javításához, és amennyiben a tisztelt kormánypárti frakciók ezt megszavazzák, akkor talán néhány ponton előbbre is lehet lépni.

Mi a módosító indítványokat természetesen támogatjuk; s a parlamenti játékszabályok szerint a költségvetést támogatni nem tudjuk, de az önök figyelmét hálásan megköszönöm. (Taps.)