Bogár László (MDF)

1995. november 13.

DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Hozzászólásomban a jövő évi költségvetés társadalmi-gazdasági környezetének néhány olyan makroösszefüggéséről szeretnék szólni, amelynek a végiggondolása talán némileg újfajta megvilágításba helyezheti ezt az egész problémakomplexumot.

Egy olyan év költségvetése fekszik most előttünk, amelynek során egészen bizonyosan nem lesz tovább halogatható annak a ténynek a beismerése, hogy a magyar társadalmi-gazdasági átmenet alapvető dilemmáira igazából a politikai tér egyetlen szereplőjének sincs ma érvényes és használható válasza; amikor kiderül, hogy teljesen mindegy, miszerint az éppen kormányzó koalíció 60-70-80, esetleg horribile dictu 100 százalékkal nyerte-e meg az előző választásokat, kormányzásának már az első egy-két éve után olyan kihívásokkal kénytelen szembenézni, amelyektől legitimitása formálisan fennmaradhat ugyan a következő választásokig, de a tényleges társadalmi legitimitás összeroppan.

A most zajló költségvetési vita általános hangulata, azt hiszem, azt tükrözi, hogy a lelke mélyén valószínűleg mindenki eljutott valami hasonló felismerésre így azután gondolatmenetemnek valójában nincs igazi újdonságértéke. Csak ennek kimondásáért tehát nem is kértem volna szót; azt remélem azonban, hogy mégiscsak lesz némi újdonságértéke annak a néhány adatnak, illetve összefüggésnek, amelyet most éppen az előbbi gondolatmenetből adódóan szeretnék megosztani képviselőtársaimmal, s amelyek egyike-másika ahogy azt említettem talán új megvilágításba helyezheti mindazokat a kérdéseket, mindazokat a stratégiai problémákat, amelyek itt az elmúlt hét vitája során felmerültek.

Az első és attól tartok, nem túlságosan ismert tény, hogyan is változott meg a magyar gazdaság relatív helyzete a világban az elmúlt körülbelül másfél évtized során. Az viszonylag közismert, hogy ma az egy főre jutó GDP körülbelül a tizenhét évvel ezelőttivel tehát nagyjából az 1978. évivel azonos. Csakhogy míg ez az ugyanakkora egy főre jutó GDP akkoriban a világátlagnál körülbelül 50 százalékkal magasabb volt, a jelenlegi egy főre jutó GDP a világátlagnál körülbelül 20 százalékkal alacsonyabb.

Azt hiszem, minden dramatizálás nélkül kimondhatjuk, hogy ez az elmúlt 150 év egyik legsúlyosabb térvesztése a magyar gazdaság, a magyar társadalom történetében, beleszámítva a Trianon utáni sokkot és mindkét világháborút. Tudniillik ez alatt a 150 év alatt gyakorlatilag az elmúlt hat-nyolc évet leszámítva Magyarország sohasem volt a világátlag alatt, most pedig sajnos arra nem látszik reális lehetőség, hogy belátható időn belül kerülhetünk-e még egyáltalán a világátlag fölé.

Az energiaprivatizációs vitanapon már említettem azt a sajátos és sajnos meglehetősen tragikomikus tényt, hogy a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok 1988-tól nyomtalanul eltűntek a statisztikai rendszerből. Így azután úgy éljük át gazdaságtörténetünk egyik legsúlyosabb, nyugodtan mondhatni, tektonikus mozgásokkal és átrendeződésekkel járó átalakulási folyamatát, hogy bárkinek egyáltalán fogalma lenne arról, hogy közben mi történt a nemzeti vagyon egészével és annak belső szerkezetével.

Sajnos azt kell mondanom, különösen mulatságosan hangzik, hogy komolykodó jelentések szólnak ujjongva arról, hogy most már a gazdaság több mint fele magántulajdonban van, de hogy mi az, aminek a több mint feléről van szó, azt változatlanul setét homály fedi. Pedig azt gondolom, hogy azért a kérdésnek volna némi jelentősége, mert s akkor itt hadd idézzek megint néhány számot az 1989-es nemzeti vagyon a becslések szerint de mivel '88-ban még volt nemzetivagyon-számítás és ez a becslés talán helytálló körülbelül 170-180 milliárd mai dollárnak felel meg. És ha elfogadjuk azokat a becsléseket mint Tardos Mártoné , hogy ez a nemzeti vagyon legalább 50 százalékkal csökkent más, pesszimistább becslések szerint a csökkenés a 60-65 százalékot is elérhette , akkor a nemzeti vagyonban az elmúlt hat év során elszenvedett veszteség akár megdöbbentően hangzik a szám: a 100 milliárd dollárt is elérheti.

Az is kevésbé köztudott, hogy az elmúlt huszonöt év során s itt egy másik problémára térnék át, ami persze szorosan kapcsolódik ehhez: az adósságkérdésre nagyjából, amióta az eladósodási folyamatunk elkezdődött, azóta mai dollárban számolva, a kifizetett nettó kamatok kumulált összege körülbelül 30 milliárd dollárt tesz ki.

(13.50)

Ez nettó forráskivonást jelentett a magyar társadalomból. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy jelenleg a nettó adósság körülbelül 22 milliárd dollár ami bizonyos értelemben véve olyan, mintha a nemzeti vagyonunkat jelzáloghitellel terhelték volna meg , akkor a két adatot egymás mellé rakva, ebből az következik, hogy a hosszú távú forráskivonással, illetve nemzetivagyon-megterheléssel járó pozícióromlásunk körülbelül 50 milliárd dollárt tett ki ezen a téren. Mindezt ráadásul úgy és ez a Nemzeti Banknak az adósságfolyamatra vonatkozó elemzéséből tűnik ki igazán , hogy valójában nettó forrásbevonásra csak a hetvenes években került sor, '73 és '80 között, és mai dollárban ez nem tett ki többet, mint körülbelül 7 milliárd dollárt.

Azt is hozzá kell tennünk és azt hiszem, ez is meglehetősen kevéssé közismert sajnos , hogy viszont az ezt követő tizenkét év során, tehát '80 és '92 között már nettó forráskivonás zajlott a magyar társadalomból, méghozzá nagyobb, mint amit előtte kumuláltan bevontunk, körülbelül 12 milliárd dollárnyi. Ebből az következik, hogy valójában bármilyen furcsán hangzik '92-ben mi ezen logika mentén már nettó hitelezői pozícióban voltunk, hiszen a '80 utáni tizenkét évben több volt a nettó forráskivonás, mint amennyi a forrásbevonás volt az eladósodással az előző időszakban.

Sajnos azonban a világgazdaság folyamatai nem e szerint a logika szerint alakultak, hiszen erről beszél ez a bizonyos, körülbelül 50 milliárd dolláros pozícióromlás, és arról is sajnos, hogy aligha van lehetőség arra, hogy 2000-ig, tehát az előttünk álló évek során ez a pozíció ne romoljék tovább. Akár az sem elképzelhetetlen, hogy 2000-ben mondjuk, akkori dolláron számolva ez az akkor már harminc évet átívelő pozícióromlás a 70-75 milliárd dollárt is elérheti. Fölöttébb valószínű ugyanis, hogy korunk világgazdaságára a legcsekélyebb mértékben sem igaz az a két egymást feltételező axióma, amire klasszikus ideológusai annak idején a piacgazdaságot építették, nevezetesen, hogy a csere egyenértékek cseréje és hogy a piaci szereplők egyenlőek. Ez valószínűleg sohasem volt igaz, de hogy ma nem az, ez egészen bizonyos. A világgazdaság sokkal inkább egy sajátos, erősen hierarchizált politikai hatalmi intézmény, a hatalom-gazdaságtan új globális játékszabályaival, mintsem piac abban az értelemben, ahogyan azt annak idején a különböző tankönyvekből mindnyájan megtanultuk. Tudomásul kell venni, hogy a világ nagy tranzakciós színtereinek átváltási arányait kamat, árfolyam, cserearányok a globális érdek-, erő- és hatalmi viszonyok olyan erői mozgatják, amelyekkel kapcsolatban sajnos a felszínes közhelyeknél nem jutottunk tovább az elmúlt évek során.

Nyilván ebben keresendő az a meglehetősen elgondolkodtató összefüggés is mármint a világgazdaság ilyen összefüggéseiben , hogy az elmúlt huszonöt évben az Egyesült Államokban az élőmunka hatékonysága mindössze 15 százalékkal nőtt, a reálbérek viszont 18 százalékkal. Ugyanez az Európai Unióban 50 százalékos hatékonyságnövekedést és 60 százalékos reálbér-növekedést jelentett; míg Magyarországon bármilyen megdöbbentő volt a legmagasabb a hatékonyságnövekedés, több mint kétszeresére nőtt, tehát 122 százalékkal, szemben az Egyesült Államok 15 százalékával. Ám erre a hatalmas hatékonyságnövekedésre nemhogy ezzel lépést tartó reálbér-növekedés nem jutott, hanem a reálbérek ma alacsonyabbak, mint 1970-ben tehát huszonöt évvel ezelőtt , körülbelül 6 százalékkal; nagyjából a '67-es, '68-as szintnek felelnek meg.

Mi is történt itt valójában, és ki is volt a túlfogyasztó ebben a világgazdaságban? A szerzői etika azt kívánja, hogy felhívjam erre a figyelmet: Békesi Lászlóval beszélgettem éppen néhány perccel ezelőtt, ő irányította rá egyébként nagyon helyesen a figyelmet, hogy ebben az óriási aránytalanságban valószínűleg az a bizonyos elveszített, nagyjából 100 milliárd dollárnak megfelelő óriási nemzetivagyon-vesztés húzódik meg, illetve az azt megelőző, kétségtelenül jelentős dinamikát mutató nemzetivagyon-felhalmozás. Azt gondolom, hogy mindezeket a folyamatokat legalábbis alapvetően végig kellene gondolni ahhoz, hogy tényleg képesek legyünk megoldást találni azokra az elképesztő erejű kihívásokra, amelyek előtt a magyar társadalom áll. Szembe kell tehát nézni azzal, hogy nézetem szerint itt semmiféle túlfogyasztásról nem volt szó, és az is tény és ez a dolgok másik oldala , hogy az elmúlt évtizedben a költségvetési szociális transzferek, szemben a reálbérek nem egészen kétszeres növekedésével, reálértékben több mint 18-szorosukra nőttek. De és ezt azért nagyon fontos hangsúlyozni ez még mindig csak részben kompenzálta utána lehet számolni , lényegesen kisebb ez az összeg, mint amennyi a másik oldalon kialakult a hatékonyság, illetve a reálbérek különbségeként.

Éppen ezért azt gondolom, fel kellene hagyni a koraszülött jóléti államról szóló elképzelésekkel azt hiszem, semmiféle ilyenről nem volt szó. Engedjék meg, hogy befejezésül egy gondolom, a kormánypárti képviselők számára is elfogadható szaktekintélytől, Szelényi Ivántól idézzek néhány gondolatot. Ezt írja: "Az államszocialista újraelosztásnak soha nem volt célja a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése, sokkal inkább a gazdasági növekedést akarta felgyorsítani, és arra törekedett, hogy a lehető legnagyobb mértékben visszafogja a fogyasztást.

A társadalmi összfogyasztás minimalizálása viszont megkívánta, hogy az egy marék rizs szintjén minimális ellátást mindenkinek biztosítsanak, ez keltette azt a látszatot, mintha ennek a politikának szociális prioritásai lettek volna. Az államszocialista rendszer szociálpolitikája tehát mindvégig antiszociális volt és az is maradt." Úgy gondolom, ehhez nem kell különösebb kommentár. Az is világosan kiderül, hogy itt szó sem volt tehát jóléti államról. Paradox módon a jóléti államot éppen most kellene megteremteni, mert folytatja Szelényi -: "Az átmenet rendkívül súlyos szociális megrázkódtatásokkal jár, s mivel az átmenet demokratikus jellegének fenntartása körül igen széles nemzeti konszenzus alakult ki, nem vállalható az a koncepció, miszerint a piacgazdaságba való átmenet a jóléti állammal elképzelhetetlen. Ellenkezőleg: jóléti állam nélkül elképzelhetetlen a piacgazdaságba való demokratikus átmenet."

Azt gondolom, hogy mindehhez aligha kell kommentár, s bár biztosra vehető, hogy a hatalomtechnikai rutin tehetetlenségi pályáján ez a költségvetés is nehézség nélkül hatályba fog lépni, de attól tartok, ezzel a magyar társadalom kihívásaira nemcsak megoldás nem születik, hanem hellyel-közzel válasz sem, mert és hadd fejezzem be szintén Szelényi gondolataival "az elmúlt másfél évben a neoliberális doktrinerség az egyik oldalon, a kapkodó posztkádári pragmatizmus a másikon, rohamos gyorsasággal zúzta szét saját választási bázisát. És ez elsősorban nem a két koalíciós párt kára; ők legfeljebb elveszítik a következő választásokat. A tét a hazai gazdasági és politikai élet racionalizálása és konszolidálása."

Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)