Semjén Zsolt (KDNP)
DR. SEMJÉN ZSOLT (KDNP): Köszönöm szépen a szót tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A költségvetés XI. fejezete alapján joggal mondhatjuk, hogy a Népjóléti Minisztérium előzetes tervezői munkáját a Pénzügyminisztérium ismét nem vette figyelembe. A fiskálisan diktált sarokszámokba, mint Prokrusztész ágyába gyömöszölték bele a tárca lehetőségeit, így a tárca jövőre is csak sodródni fog az eseményekkel, végrehajtva a monetáris diktátumot.
Semmiféle hatástanulmány nincs a költségvetés tervezetéhez csatolva, ami eleve megkérdőjelezi a tervezet parlamenti vitájának realitását. Kik a vesztesek, és milyen veszteségek fogják érni őket? És nem is csak 1996-ot kellene néznünk, hanem azt is, hogy milyen közép- és hosszú távú kihatásai lesznek ennek a költségvetési javaslatnak.
Úgy terveznek például további ágycsökkentést, hogy annak még költségvetési következményeit sem mérik fel, hiszen a kórházi ágyak egy részének megszüntetése, szociális férőhellyé való átalakítása plusz költségvetési forrásokat igényelne a működtetésre az állami költségvetés szociális részében, azonban ez sem a népjóléti tárca, sem a belügyi tárca költségvetési javaslatában nem szerepel. Óhatatlanul az az ember érzése, hogy az előterjesztő vagy nem tudja, vagy nem gondolja komolyan amit mond. Így a következmények kezelhetetlenségéből eredően a társadalom egy részét megfosztja attól az alapvető alkotmányos jogától, hogy betegsége, szociális krízishelyzete alapján állapotához illő humánus ellátásban részesülhessen.
Ismét szóvá kell tennem, hogy a kormány tervei szerint az idén is előbb kerül majd elfogadásra az állami költségvetés és csak utána a társadalombiztosítási alapok költségvetése. Ez természetesen ellentétes mind az ép ésszel, mind az államháztartási törvénnyel, amely előírja, hogy az államháztartás részét képező alapok költségvetésének elfogadása meg kell hogy előzze az állami költségvetés elfogadását, hiszen az állami költségvetés garanciális kötelezettséggel rendelkezik irányukban. A jelen gyakorlat vesztesei megint a nyugdíjasok, az egészségügyi ellátást igénybe vevők, a betegek, valamint az egészségügyi ellátást nyújtó intézetek és azok dolgozói lesznek.
Az anyag jelzi, hogy 1995-ben 700 fő köztisztviselői létszámleépítés történik, és 1996-ra további leépítést helyez kilátásba. Ugyanakkor másutt arról a vitathatatlan tényről szól, hogy évek óta folyamatosan nőnek a tárca feladatai. Hol van az ehhez szükséges létszám, a megfelelően képzett és megfizetett szakember? Az az elképzelés, hogy a feladatellátás szolgáltatás-vásárlással kiváltható, a reálfolyamatok ismerethiányáról árulkodik. Ma a versenyszférában nagyságrenddel nagyobb költségek léteznek, amelyek forrása a tárcaköltségvetésben nincs tervezve.
A Népjóléti Minisztérium igazgatásánál az előterjesztő jelzi a szöveges részben, hogy a létszámcsökkenés következtében, miután feladatbővülés is történt, csak rendkívüli erőfeszítések útján tudja a feladatokat a korábbi szinten ellátni. A 10 százalékos béremelés mindenesetre azt jelzi, hogy a jól képzett munkaerők továbbra sem fognak tülekedni azért, hogy munkahelyüknek mondhassák a Népjóléti Minisztériumot.
A dologi kiadások az 1995-ös évhez képest is csak 10 százalékkal fognak nőni, miközben az infláció, különösen az energiaköltségek ezt jelentősen meghaladják. Így a kormány előre garantálja magának a kudarcot, hiszen ilyen összegekből a minisztérium érdemi működtetése szinte lehetetlen.
A mozgáskorlátozott személyek közlekedési támogatása 380 millió forinttal fog csökkenni 1995-höz képest. Ez elfogadhatatlan, mert az erre rászorulók száma nem csökken, életfenntartási költségeik pedig folyamatosan emelkednek. Lám, a legelesettebb, legrászorultabb, a hatékony érdekérvényesítésre képtelen emberekre sújt le a fiskális szigor.
A népegészségügyi intézeteknél maga az előterjesztő is elismeri, hogy ezen intézetek működési feltételei 1995-ben jelentősen romlottak, az ország amúgy is tragikus népegészségügyi helyzetét fenyegetve ezzel. További létszámcsökkentés elképzelhetetlen, mivel a jelenlegivel sem biztosítható igazában a feladatellátás. Az intézetek lepusztult állapotban vannak, az 50 milliós beruházás az igények töredékét sem fedezi.
Több mint kérdéses az oltóanyag-beszerzés 150 milliós összegének realitása is. Magyarországon évek óta megoldatlan több oltóanyag beszerzése és a rászoruló népesség teljes körű immunizálása, noha erre az országot alapvető életérdekeink mellett a WHO határozatai is kötelezik. Megtörténhet ez ebből az összegből? Ha nem, ki vállalja ezért a felelősséget? Milyen népegészségügyi következményei lesznek ennek? Kikérte a tárca erről az országos tisztifőorvos véleményét?
Aztán mi lesz a szociális intézetekkel? Maga az előterjesztő fest sötét képet működőképességük megőrzésének lehetőségéről. Személyi juttatásaik alig bővülnek, létszámleépítésből való bérnövekedésre gyakorlatilag nincs lehetőségük, hiszen a feladat nem változik, sőt inkább növekszik. Beruházásra, felújításra nem lesz lehetőségük, ami egyenesen tragikus az állapotok ismeretében. Úgy tűnik, a Horn-kormány érdemben már nem is számol a vakokkal, a mozgáskorlátozottakkal, az értelmi fogyatékosokkal.
Idén és jövőre nominálisan 40-40 százalékkal kevesebb összegeket fordíthatnak a tárca felügyelete alatt álló intézetek felújítására. Mi lesz ennek a következménye? Meddig pusztul a tárcára bízott állami vagyon? Milyen körülmények között folyik a gyógyító munka az egyetemeken, az országos intézetekben, milyen következményei lesznek ennek a betegekre nézve? Dickens korabeli menhelyekké züllenek le a szociális gyermekvédő intézetek?
A társadalmi szervezetek támogatásánál helytelennek tartom az összeg globális elfogadását. Tételesen kell meghatározni, hogy melyik szervezet, milyen célból, mennyit kaphat. Mert így túl nagy a kísértés, hogy a minisztérium a kegyes donátor szerepében tetszelegjen, egyeseket preferálva, másokat büntetve.
Nehéz érzelmek nélkül szólni arról, hogy hogyan verik szét a családi támogatások rendszerét. Most már nemcsak a hírhedt Bokros-csomag alkotmányossági vizsgán megbukott szabályairól van szó, hanem szabályozás nélkül, fenyegetően az összegeket csökkentik.
(13.30)
A családi pótlékból nemcsak ki fognak zárni egyeseket, hanem a reálértéket is csökkenteni fogják. Arcpirítóan jegyzi meg az előterjesztő, hogy csökkenni fog a gyerekszám.
Hála istennek a részletkérdésekben vannak valóban jól sikerült javaslatok. Úgy gondolom, méltányos ezekből is példákat említeni. Ilyenek a környezeti sugárzásmérések feltételeinek javításáról, az egészségügyi szakképzésről, a térségi válságkezelő programok, aktív szociálpolitikai eszközökről, a gyermekvédelmi alap- és szakellátások fejlesztéséről, a falugondnoki hálózat fejlesztéséről, valamint az ápolási szakmai programokról szóló részek. Ez utóbbi indoklása tényleg korrekt, jól átgondolt, és ismerve a tárca illetékes szakmai vonalának hozzáértését és elkötelezettségét, noha az összeget keveslem, de ezt a részmegoldást is támogatandónak tartom.
De hát nem ezek az alapvető kérdések. Megítélésem szerint az alapprobléma az, hogy a kormány szemlélete egyszerűen egyenlőségjelet tesz a stabilitás és a pénzügyi stabilitás közé. Ezzel nem pusztán az a baj, hogy a monetáris restrikció mítosza aminek hívői szinte már-már szektaszerű jelleget mutatnak, és aminek persze megvannak a maga fanatikusai is , nem eredményez gazdasági stabilitást.
Az alapprobléma az, hogy a vélt pénzügyi stabilitás oltárán feláldozza a társadalmi stabilitást. Ez a költségvetés sem más, mint ennek a restrikciós mitológiának a torzszülöttje, és ez két szempontból is a gazdasági stabilizáció ellen hat.
Egyfelől meg nem születettekkel, beteg, kimerült, önpusztításba kergetett emberroncsokkal semmiféle gazdasági stabilitás nincs. Másfelől pedig társadalmi stabilitás nélkül nincs gazdasági stabilitás sem. Ezért ez a költségvetés, ami hadüzenet a társadalmi stabilitásnak, paradoxnak tűnő módon, de logikai szükségszerűséggel a gazdasági és pénzügyi stabilizáció ellen is hat. Így lesz a pénzügyi stabilitás ad absurdumig vitt mítosza a társadalmi instabilitás gerjesztője, és ezzel sok mindennel együtt önmaga pusztítója is. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)