Bruszel László (MSZP)

1995. november 14.

DR. BRÚSZEL LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársak! Azt hiszem, elég nagy vétek lehet ilyen korán kezdeni egy adótörvény vitájával , ráadásul elég üres Ház előtt, de azt hiszem, hogy november közepén már illő az adótörvényekről beszélni olyképpen, hogy azok a következő napokban elfogadásra kerüljenek, annál is inkább, mert ezeknek a törvényeknek az alkalmazására január 1-jétől sor kell hogy kerüljön.A jelenleg vita alatt álló törvényjavaslat azt a címet viseli, hogy "A személyi jövedelemadóról szóló törvényjavaslat". A címét nézve is egy új törvényről van szó; arra gondolok, hogy eddig mindig azt mondtuk, hogy szja, szja és közben a törvény elnevezése, címe az volt, hogy "A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvény". Úgy látszik, hogy most itt a kormányzat gondolt egy merészet, és átkeresztelte személyi jövedelemadóra, úgyhogy ez egy különösebb tartalom nélküli, alaki változtatás.

Azt gondolom, ha azért a tartalmát átnézzük, ez több helyen igazi tartalmi módosulást is jelez. Azonban ezzel együtt is ki kell azt jelenteni különösebb szakértelem nem kell hozzá , hogy ez az új törvény tulajdonképpen nagyobbrészt régi tartalommal került ide, a Ház elé, és az egyik indoka az volt a kormányzati előterjesztés indoklása szerint is , hogy a több éve hatályban lévő eddigi törvény 17 alkalommal módosult. Ez a gyakori módosulás bizony eléggé nehézzé tette a törvény alkalmazását, nem egy esetben szinte megoldhatatlan dilemma elé állította nemcsak a jogalkalmazókat, az adóhatóságot, hanem nyilvánvalóan az adózókat is.

(8.20)

Megítélésem szerint ez a törvény sokkal jobb belső színvonalú, tartalmú törvény, mint a jelenleg hatályos. Rendezettebb, tisztán követhető fejezetekben fogalmaz, ezt el kell mondani róla. Négy részben, 15 fejezetben a korábbi nyomvonalon haladva próbálja elmondani azt, hogy ki esik a törvény hatálya alá és milyen jövedelmek hogyan adóznak. Fontosnak tartom azt is hangsúlyozni, hogy az eddig hatályos törvényhez képest általános alapelvekkel kezdődik az új törvényjavaslat. Ez azért fontos, mert noha nyomvonalaiban, részeiben talán az eddigi törvényben is bennefoglaltattak ezek a passzusok, de mindenképpen lényegesnek tartom azt, hogy egy ilyen fontos területet szabályozó törvény, mint a személyi jövedelemadó törvény, valamiféle olyan alapelveket szögezzen le, amely alapelvek nemcsak egy irányt jelölnek meg az adózó állampolgároknak, az adóhatóságnak, hanem adott esetben, ha kell, konkrét hivatkozási norma is legyen a jogalkalmazóknak.

Az elmúlt napokban, és még tegnap is, amikor az adózás rendjéről folyt e házban vita, többször felmerült az, hogy ha már a kormányzat egy új törvényt készít elő a személyi jövedelemadóztatásban, vajon nem kellett volna-e azon gondolkodnia, hogy lépjen egy merészet, és tényleg reform jelleggel esetleg próbáljon átállni egy más felfogású adóztatásra. Így többen felhozták a családi adóztatást, mások a családtagok, házastársak közötti jövedelemmegosztásos adóztatás bevezetését. Más oldalról pedig többen azt is hangsúlyozták, hogy az utóbbi években a világ számos országában is és kiemelten a fejlett országokban az az álláspont is kezd kikristályosodni, hogy talán nem biztos, hogy jövedelem típusú adókkal kell az állampolgárok jövedelméből elvonni a költségvetés számára, hanem talán jobb lenne, ha a fogyasztási forgalmi típusú adók felé tolódna el ez az adóztatási politika.

Én erre a két nagy felvetésre nem kívánok tartalmilag válaszolni, hiszen akkor lehet, hogy elég sokáig itt kellene ülnünk, csak néhány dologra reflektálnék, inkább talán formai oldalról. Az igaz, hogy az utóbbi időben főképp az Amerikai Egyesült Államokban a nyolcvanas évek elején-közepén lángolt fel az a vita, hogy talán nem a jövedelemadóztatás a helyes módszer arra, hogy az állampolgárok úgymond fölös jövedelmét vagy ha nem is fölös, de jövedelmét begyűjtsék az állami költségvetésbe és újraelosszák. Bármennyire is próbál a jövedelemadó igazságos lenni , hiszen minden jövedelemadó célul tűzi ki, hogy igazságos tehermegosztást próbál megvalósítani , ez úgysem sikerül neki, mert mindig lesznek olyan helyzetben lévő állampolgárok, akik meg tudják tenni azt, hogy jövedelmük bizonyos hányadát, talán nagyobb részét is kivonják az adóztatás alól, és az adóhatóság egyszerűen nem tudja őket utolérni.

Másrészt a fogyasztási forgalmi adó oldaláról vizsgálva valóban felmerült ugyancsak az Egyesült Államokban: tekintve, hogy ki-ki jövedelemarányosan próbál fogyasztani, mégiscsak jobb volna, ha ezen az alapon próbálnának több jövedelmet elvonni, hiszen aki többet fogyaszt, attól majd többet el is von az állam. Ez a vita tulajdonképpen nem zárult le, hiszen a világ számos országában a legkülönbözőbb megoldások léteznek.

Egyet azonban nem szabad elfelejteni! Azt ugyanis, hogy az adók elsősorban mindig az állami költségvetés bevételeit szolgálják, illetőleg a kiadási oldalát próbálják alátámasztani bevételekkel. Tehát amennyiben a mindenkori központi költségvetés, az államháztartás kiadási szerkezete olyan, amilyen, akkor az amíg változatlan feltételek vannak e tárgykörben a bevételi oldalon is bizonyos determinációval jár. Magyarországon jelenleg az általános forgalmi adókulcs 25 százalék, a fogyasztási adók időnként elég keményen megemelésre kerülnek, követve az inflációt.

A szociológusok arra is rámutattak most már Nyugaton talán jobban, mint itt , hogy az alacsonyabb, kisebb jövedelemmel rendelkezőknek a jövedelméből arányosan egyébként több megy el fogyasztásra, mint a nagy jövedelműekéből és bizonyos fogyasztási struktúrában gondolkodva a nagyobb jövedelműek sem fogyasztanak többet arányosan, sőt lehet, hogy abszolút értékben sem, mint a kisebb jövedelemmel rendelkezők. Szerintem nálunk egy ilyen típusú átrendezésre akkor kerülhet sor és lehet, hogy ez a következő 4-5 évben majd bekövetkezik , amikor a mindenkori kormányzat, a parlament átgondolja a teljes adóstruktúrát. Átgondolja azt, hogy az a forgalmi adó fogyasztási rendszer, amely ma működik, mennyiben szolgálja a költségvetést, tehát milyen bevételeket hoz, és van-e ezen a területen lehetőség adott esetben azon adók pótlására is, amely adókat szükségszerűen a jövedelemadó területén kell csökkenteni. Azaz nem lehet a fogyasztási, forgalmi típusú adókat jobban súlyozni abban az esetben, ha a jövedelemadók területén nem enged az állam az adókulcsokból. Ettől persze eltérő kérdés az, hogy az adóalap szélesítése bekövetkezik-e vagy sem, mert azért a társadalmi igazságosságot elsősorban az szolgálja, ha az adóztatás mindenkire kiterjed, és lehetőség szerint megpróbál minél szélesebb jövedelemterületet befogni.

A másik kérdés, hogy a személyi jövedelemadó területén, amennyiben a kormányzat egyszer majd egy valóságos reformban gondolkodik, nem vezetheti be azt egyetlen tollvonással, mert ki kell elemezni azt az oldalát is, hogy nálunk az adók nemcsak a központi költségvetés kiadásait szolgálják, hanem bizonyos mechanizmuson keresztül a helyi önkormányzatok is részesednek a bevételekből. Azaz az adóstruktúrát megreformálni nem lehet anélkül, hogy a helyi önkormányzatok finanszírozási rendszerét is újra nem gondoljuk. El kell dönteni azt, hogy a most létező mechanizmus, vagyis hogy a személyi jövedelemadó egy bizonyos hányadát megkapja a helyi önkormányzat, így, ebben a formában tartható-e, és miért jó ez az önkormányzatoknak, vagy miért rossz, ha rossz, az állami költségvetésnek.

Ebben a felfogásban tehát azt hiszem, hogy az eddigi gondolkodásnak meg kell majd fordulnia, tehát valahonnan alulról kell felépíteni az adóztatási rendszerünket, és amit nem kell központi költségvetési forrásként bevonni, azt bizony lent kell hagyni ott, ahol keletkezik, és ahol adott esetben felhasználják, azaz a helyi önkormányzatoknál.

Ezeket az általános megállapításokat azért szerettem volna elmondani, mert az elmúlt napokban is több hozzászóló felvetette ezeket a kérdéseket, és bizony bennem is, mint kormánypárti képviselőben, többször felmerült az, hogy ha már készítünk egy új jövedelemadó törvényt, akkor miért nem próbálunk meg egy teljesen más alapokon álló törvényt hozni. Főképp akkor, ha maga a kormányprogram is tartalmaz e tárgyban iránymutatást.

Azzal zárom, hogy beláttam, a mai helyzetben nem lett volna helyes, ha egy minimális előkészítés után és különösebb adószociológiai és egyéb kutatások után bevezettünk volna egy teljesen más elveken alapuló jövedelemadóztatási rendszert, mert annak hatásai nemcsak az állami költségvetésre kiszámíthatatlanok, hanem magukra az állampolgárokra is.

A másik ügy, amiről szólnék, az adótábla. Többen odáig mentek el, hogy tulajdonképpen miért tárgyalunk egy olyan törvényjavaslatot, amelynek nincs adótáblája. Szerintem van adótáblája a törvényjavaslatnak, és nem két adótáblája, az más kérdés, hogy más a mechanizmusa ennek az adótáblának, mint a korábbinak. Azt is el kell fogadni a kormányzati felvetések közül, hogy egy adótörvényben és főképp a jövedelemadó törvényben talán a legfontosabb rész, ha szabad különbséget tenni, mindig az adótábla.

(8.30)

Nem véletlen, hogy az adótáblát a mindenkori következő év költségvetési előirányzataihoz próbálják igazítani, amennyiben igazítani kell, illetve figyelembe veszik azt is, hogy az inflációs várakozások hogyan alakulnak, illetőleg az állami költségvetés kiadási szerkezete mennyiben tér el a korábbiaktól, milyen kiadási növekmény várható. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni ezeket az összefüggéseket, és azt csinálni, hogy lerögzítünk egy adótáblát mondjuk szeptemberben, és azt mondjuk, hogy e mellől viszont nem lépünk el akkor sem, ha az egyébként párhuzamosan tárgyalandó '96. évi költségvetésben bármilyen változás következik is be. Ezért tehát én nem tartom olyan nagy problémának.

Azonban azon lehet és lehetne gondolkodni, hogy amennyiben tudjuk, hogy az adótáblával milyen célokat próbálunk meg elérni, akkor vajon helyes-e az, hogy a marginális adókulcsot, tehát a felső határadókulcsot változatlan mértékben próbáljuk meghagyni, az eddigieknek megfelelően. Nem kellene valóban egy kicsit feljebb menni azzal a 44 százalékkal, legalább 50 százalékig? Mert, bár ettől általában óvakodnak a gazdaságpolitikusok és az adóval foglalkozók, de azt hiszem, az még sehol sem bizonyosodott be, egyik országban sem, amit az a bizonyos Laffer-görbe kimutat elméletileg, hogy tehát bizonyos pontnál ez az 50 százalékos kulcs, az adóbevételek nem növekednek, hanem adott esetben csökkennek. Tehát a gyakorlat azt mutatja, hogy bizony, itt még van tartalék, és főképp Magyarországon, ahol az elmúlt egy-két évben bizonyos rétegek jövedelmei olyan mértékben emelkedtek, amely mérték most már jóval az 550 ezer vagy 1 millió forinton felül esik.

Tehát azt javasolom, hogy egy kisebb adókulccsal indulva és ezzel azt is el tudnánk érni, hogy az alacsonyabb jövedelműeket kevésbé terheljük a felső határadókulcsot próbáljuk az eddigi fölé emelni. Ezzel talán a költségvetés többlet-bevételre tesz szert, feltéve, ha az adóhatóság az adóellenőrzései folyamán az eddigieknél is konzekvensebben próbál meg eljárni.

A harmadik ügy, amelyet említek, az egyéni vállalkozók átalányadózásával kapcsolatos. E Ház falai között az utóbbi napokban, hetekben...