Kis Gyula József (MDF)
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy egy idézetet felolvassak:"Papíron az adókulcsok egyaránt magasak és erősen progresszívek. Hatásuk azonban két különböző módon is elenyészhet: először is részben egyszerűen úgy hatnak, hogy az adózás előtti jövedelmek elosztását egyenlőtlenebbé teszik; másodsorban az adókikerülés törvényes és más módjait az úgynevezett kiskapukat bátorítják: az értékcsökkenés leírását, az állami és önkormányzati kötvények kamatainak adómentességét, a tőkenyereség különösen kedvező elbírálását, a költségszámlákat és más indirekt fizetési módokat, az eredeti jövedelem tőkenyereséggé konvertálását és egy sor más, számban és fajtában áttekinthetetlen technikát. Azonos gazdasági helyzetű emberek nagyon különböző adókat fizetnek, attól függően, hogy éppenséggel honnan származik a jövedelmük és hogy milyen lehetőségeik vannak az adók elkerülésére."
Úgy érzem, ez meglehetősen pontosan leírja a mai magyar adórendszer hibáit; a különös csak az, hogy mindezt Milton Friedman 1964-ben az amerikai adórendszerről mondotta volt. Meg kell hát kérdeznem a tisztelt kormányt és a kormánypárti képviselőiket, hogy ha Milton Friedmant zászlaikra tűzve, ugye, a liberális gazdaságpolitika elveit vallják, akkor miért nem veszik figyelembe Milton Friedman kritikáját az adórendszerről. Ugyanis arról van szó, hogy a közteherviselés, a méltányosság megközelítésére ígéretet tesznek tettek, tesznek és tenni fognak a jövőben várhatóan , hiszen ez meghirdetett céljaiknak felel meg.
Persze a közteherviselés igazságosságáról körülbelül a múlt század közepe óta vitatkoznak a társadalompolitikusok, és mára rengeteg tapasztalat gyűlt össze a világ legkülönbözőbb országaiban arra, hogy mi módon lehet megközelíteni a társadalmi igazságosság fogalmát. Mindenki egyetért azzal, hogy minden állampolgárnak méltányos részt kell vállalni a közterhekből, méltányosan kell hozzájárulni a kormányzat, illetve a költségvetés kiadásaihoz.
A kérdés az, hogy a méltányosságot mi módon lehet meghatározni. Az egyik felfogás az úgynevezett haszonelven nyugszik; ezt már Adam Smith tehát igencsak a XIX. század (sic!) elején kitalálta, és azt mondja, hogy aszerint kell adóznia az állampolgárnak, hogy mennyi részt vesz igénybe a befolyt adók közkiadásaiból. A dolognak egyetlenegy hibája van: feltételezi, hogy a kiinduláskor az elosztásnak egy helyes állapota létezik ami korántsincs így a társadalmakban , és feltételezi, hogy a jövedelem újraelosztását és a közösségi szolgáltatásokat világosan el lehet egymástól különíteni. Ez nincs így! Ezért mára inkább a fizetőképesség elvét tekintik a méltányosság alapjának, vagyis azt, hogy minden adóalanynak a fizetőképességével arányosan kell hozzájárulnia az adókkal a közteherviseléshez.
A fizetőképesség méltányos figyelembevételét viszont további két szempont szerint lehet tekinteni. Az egyik a vertikális függőleges méltányosság; ez azt mondja, hogy a különböző jövedelműek különböző mértékű adókat fizessenek. Ez a rendszer elterjedt, ezek a progresszív adótáblák, a sávos progresszivitás a századforduló óta Európa legtöbb országában most már Magyarországon is működnek. Nem beszélek itt arról, mert mindenki erről beszél, hogyan lehet ezt a függőleges, vertikális méltányosságot megteremteni, a különböző jövedelmű csoportok milyen mértékben legyenek terhelhetők. Az egész eddigi vita erről szólt, és várhatóan az ez utáni vita is erről fog szólni. Itt csak megjegyezni kívánnám mondom, nem fejtegetném ezt részletesen , hogy nagyon nehéz ezt a függőleges méltányosságot is megteremteni egy olyan országban, ahol a szürke- és a feketegazdaság oly mértékű; egy olyan országban, ahol a jövedelmek a tőke- és a munkajövedelmek adórendszerbeli különbségeként másként és más mértékben adóznak. És akkor még nem beszéltem az adóeltitkolások és adókikerülések dúsan burjánzó lehetőségeiről...
S azért egy megjegyzést hadd tegyek a függőleges méltányosság megvalósításához. Akkor, amikor minden új adótábla bármelyik, amelyik forgalomban van a legalacsonyabb jövedelműek adóterhelését a tavalyihoz képest 20 uszkve 40 százalékkal kívánja emelni, akkor véleményem szerint ezzel is gond lesz, és nagyon nehéz lesz ezt méltányosként és igazságosként elfogadni.
De mondom, a másik kérdés számomra sokkal izgalmasabb: ez a vízszintes vagy horizontális méltányosság. Ez azt jelenti, hogy az azonos jövedelmi helyzetben lévők viszont egyenlő mértékben fizessenek adókat és erre, ennek megközelítésére még csak kísérlet sincs az adórendszerben! Ugyanis nem gondolhatjuk komolyan, hogy egy kereső egyedül ugyanolyan anyagi helyzetben van, mint hogyha abból az egy keresetből négy vagy öt eltartottról kell gondoskodnia! Megfelel ez az egyenlő áldozatvállalás elvének? Különösen Magyarországon, ahol a társadalomtudósok véleménye szerint sokkal jobban meghatározza az egyes személy anyagi helyzetét az, hogy milyen családban él; jobban meghatározza a gazdasági, társadalmi helyzeténél az eltartottak, a gyerekek száma az egyén anyagi helyzetét.
Ez a kérdés a világon mindenütt és nagyon régóta probléma. Magyarországon is voltak kísérletek az adó-visszatérítések családnagyságtól függő megoldásaira; ezt az elmúlt években fokozatosan felszámoltuk. A megoldásra engedjenek meg hiszen ellenzéki képviselőként konstruktívnak illik lennem elmondanom néhány példát, hogyan oldják meg ezt a világ különböző helyein.
Meg lehet oldani a személyi adózás rendszerén belül is ami nálunk van , és meg lehet oldani az együttes adózás különböző módszereivel. A személyi adózás rendszerén belül létezik az adóalap-kedvezmények rendszere. A fejlett országok többsége ezt alkalmazza: Belgium, Nagy-Britannia, Finnország, Görögország, Japán. Itt az eltartottakon kívül még a dolgozó feleségre is kiterjednek adóalap-kedvezmények. Az adómentes minimum meghatározása az eltartottak számától függ például az Egyesült Államokban. Az adóbeszámítás, adókedvezmény rendszere vagyis az a módszer, hogy egy fix összeg vagy az adó meghatározott százaléka levonható legyen a megállapított adó összegéből használtatik a gyerekek számát figyelembe véve Kanadában, Norvégiában, Olaszországban, Portugáliában; és további adókedvezmény jár a kereső házastárs felesége után Ausztriában, Ausztráliában, Dániában, Izlandon, Kanadában, Olaszországban, Spanyolországban és Svédországban. Ebben a rendszerben azonban előfordulhat, hogy a kedvezmény nagyobb a befizetendő adónál, ezért néhány helyen ezt átvihetik az alacsonyabb keresetű házastárs adójából való levonásra; másutt visszaigényelhetik ez a visszaigénylés már a negatív adó felé vezet, ami megint csak egy hosszabb és külön fejtegetést igényelne.
A másik nagy csoport az együttes adózás módszere, ahol összeadják a család jövedelmét már a keresők jövedelmét a család jövedelmeként , és ez az összeadott összeg valami módon az adó alapja. Ezt a rendszert alkalmazza Franciaország, az Egyesült Államok, Írország, Németország, Portugália és Svájc. Ezen belül különbözőképpen veszik figyelembe az eltartottak számát; eltérő adótáblákat használnak például Norvégia és Svájc adórendszerében, attól függően, hogy egy- vagy többkeresős-e a család.
A jövedelemmegosztási rendszer splittinget használja az együttes adózás formái közül az Egyesült Államok.
(9.20)
Ebben a rendszerben a két vagy több kereső jövedelmét összeadják, osztják kettővel és ez az adókivetés alapja.
A családi együtthatók rendszere, amely Franciaország és Luxemburg sajátja, közelíti meg legjobban a tényleges egy főre eső, azonos szintre hozott adóterhelést. Ott az történik, hogy a család összjövedelmét megszorozzák egy együtthatóval, mert öt ember nem ötször annyi pénzből él meg mint egy, hanem van egy csökkenés, hiszen a közös költségek azonosak. De ez egy egyszerű technika, mondjuk 3,7-tel szorozzák meg az ötfős családot és az így kiszámított összegre vetik ki aztán az adót.
Mindebből látható, hogy nagyon sokféle technika létezik. Sajnálattal kell megállapítani, hogy ezek közül egyik sem igyekszik az eddigi és a mostani adórendszerben a vízszintes méltányosságot megvalósítani. Ez pedig nagyon fontos lenne a tényleges terhelhetőség, az állampolgárok igazságosnak érzett adóterhelése érdekében. Enélkül nem várható el ugyanis, hogy ne kapjon erkölcsi felmentést az az adózó, aki úgy érzi, hogy igazságtalan a számára kivetett adó, és ne nyúljon az adóelkerülés különböző módszereihez, különösen egy olyan országban, ahol kulturális hagyományai alapján sokkal több népdal szól, sőt kizárólag csak a betyárokról szólnak a népdalok, fináncokról és az adóellenőrökről én nem ismerek egyet sem.
Ebben az esetben ez egy olyan adórendszer, amelynek a Milton Friedman-féle megközelítése: "Liberálisként nem tartom igazolhatónak a többkulcsos jövedelemadózás tisztán csak jövedelem-újraelosztási célra történő felhasználását. Ez számomra nem más, mint bizonyos emberektől hatalmi kényszerrel elvenni valamit, hogy azt odaadjuk másoknak, és ezzel teljes összeütközésbe kerüljünk az egyéni szabadsággal." Úgy látszik ezt a kormány az évek során történő módosításaival elfogadja, jómagam azonban inkább Ludwig Erhard konzervatív gazdaságpolitikus véleményét vallom, aki azt mondja, hogy "Te, állam, ne törődj az én dolgaimmal. Ne tégy mást, csak hagyj meg nekem a jövedelmemből annyit, amiből tisztességesen megélhetek, és gondoskodhatom családom jövőjéről." Márpedig véleményem szerint, legalábbis eredményei alapján, Ludwig Erhard legalább annyira jó közgazdász volt, mint Milton Friedman. Köszönöm szépen. (Taps.)