Pokorni Zoltán (Fidesz)
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A napirend előtti hozzászólás címe: "Sztrájkok, tüntetések, demonstrációk." Valamennyien tudjuk, hogy ezekben a hetekben, sőt ha úgy tetszik, hónapokban fel kell készülnünk arra, hogy itt a Ház előtt, a Kossuth téren, a Pénzügyminisztérium előtt, a Művelődési Minisztérium előtt, nagyobb közintézményeink előtt egy-egy szakmai csoport, az állampolgárok kisebb-nagyobb közössége demonstrál, tüntet, és ha tüntetésének nem látja foganatját, akkor pedig az érdekérvényesítés egyik igen kemény és reményeink szerint végső eszközéhez nyúl: beszünteti a munkát és sztrájkol.Sok vita volt már erről itt, ebben a Házban, ezek a viták mind megmaradtak a szakmai keretek között. Nem estünk abba a hibába, hogy bármelyik párt politikai értelemben igyekezett volna kisajátítani egy-egy ilyen tömegmozgalmat és magáénak tudni, erre a pódiumra felpattanva magának politikai tőkét szerezni. Ugyanakkor ettől való félelmünkben arra sem fordítottunk meggyőződésem szerint elég figyelmet, hogy értékeljük ezt a jelenséget.
Meghagytuk ezt a hírlapíróknak, a glosszaíróknak, és saját felelősségünket ebben a tapasztalt jelenségben nem mértük fel kellőképpen.
Azt gondolom, fontos, hogy a Ház szembesüljön azzal ki-ki a maga módján, a maga lelkiismerete előtt , hogy mennyi a felelőssége, mennyi a része abban, hogy a polgárok ma már nap mint nap a Parlament elé vonulnak, tüntetnek, demonstrálnak, sztrájkolnak. Mi az oka ezeknek a demonstrációknak? Azon túl, hogy a pedagógusok életkörülményei megalázóak, a könyvtárosok nettó 21 vagy 19 ezer forintot keresnek és nem sokkal többet az orvosok , és hasonló rossz körülmények között élnek az egyetemi oktatók is.
Mi az oka ezen túl? Meggyőződésem, hogy van ilyen oka és ez megfogalmazható: a bizonytalanság. Sajnos, egyetlenegy szakmai csoport, egyetlenegy ágazat sem tudhatja ma, hogy mit hoz neki a holnap, hogy mire kell felkészülni a következő évben, mert ennek a kormánynak, a Horn-kormánynak talán a közúti közlekedés koncepciójától eltekintve egyetlenegy ágazatra vonatkozóan sincs szakmailag, illetve a kormány által elfogadott koncepciója. Nincs ilyen.
A polgárok vagy ha úgy tetszik az emberek felteszik azokat a kérdéseket, hogy hová vezet mindaz, amiről itt a pénzügyminiszter úr vagy a Pénzügyminisztérium szól a legtöbbet a többiek inkább halkabban, csak asszisztálnak hozzá -; hová vezet mindez, mi értelme van mindennek, mi vár rá személy szerint, mi vár az ő szakmájára. Ezeket a válaszokat nem kapja meg. Márpedig furcsa módon az emberek ezekre a kérdésekre választ keresnek, mert nem tudnak olyan bizonytalanságban élni, amely csak a jelen pillanatra kárhoztatja őket.
Talán még emlékeznek irodalmi élményükből Mihail Bulgakov "A Mester és Margarita" című regényére; a pokol ott jelen idejű. A pokol azt jelenti, hogy megfosztattak a szovjet polgárok a jövőtől, mint ahogyan megfosztattak a múlttól is. Csak a jelenben élhettek, és ilyen értelemben a pokol a folyamatos jelen pillanata.
Azok a polgárok, akiknek a számára nincs elfogadható jövő egyéni sorsukra vagy szakmai csoportjuk számára remélhető perspektíva azok számára az élet előbb vagy utóbb elviselhetetlen lesz. És akkor is az utcára fognak vonulni, ha adott esetben tudják, hogy konkrét követelésük esetleg nem állja meg a helyét. A lelkük mélyén érzik, hogy nem maradhat minden úgy, ahogyan most van. De mert nem nyújtott számukra senki perspektívát és fogódzót, ahhoz ragaszkodnak, ami éppen adott, ki-ki fogja azt, amije van, és nem képes már konstruktív tárgyalásokra, nem képes semmilyen módon megállapodásra.
Önöktől, tőlünk várják a válaszokat a polgárok, azért küldték önöket ebbe a Házba, a Parlamentbe, hogy válaszolják meg ezeket. A válaszok minőségéről lehet vitatkozni, de az a tény, hogy nem adnak ezekre a kérdésekre válaszokat, meg sem kísérlik azokat, azt gondolom, mindenképpen a mi felelősségünk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)