Mészáros István László (SZDSZ)
DR. MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt képviselőtársaim! Önök, akik ilyen késői órában ittmaradtak, én azt hiszem, hogy jól tették, ugyanis egy olyan centenáriumhoz érkeztünk, amelyről méltó itt a Házban megemlékezni. Holnap lesz ugyanis 100 éve annak, hogy Ferenc József szentesítette a vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikket. Ezzel a törvénnyel fejeződtek be a múlt század végének egyházpolitikai reformjai. Egyébként zárójelben jegyzem meg, hogy ebből az alkalomból centenáriumi megemlékezésre kerül majd sor pénteken a parlament felsőházi termében. A megemlékezés szervezője a Művelődési és Közoktatási Minisztérium.
Tisztelt Ház! Mivel a reformok csomagszerűen több törvényben öltöttek testet a múlt század végén, ez a törvény nem szakítható el, nem értékelhető a csomag többi eleme nélkül.
A nem sokkal korábban elfogadott, polgári házasságról szóló törvény például lehetővé tette a szabad társválasztást, ami ugye, ma teljesen természetes. A gyermekek vallásáról szóló törvény feljogosította a szülőket arra, hogy kiskorú gyermekeik vallásáról maguk döntsenek. Az izraelita vallás egyenjogúsításáról rendelkező törvény pedig egy nem keresztény felekezetre terjesztette ki az egyenlőség és a viszonosság elvét. Ebbe a sorba illeszkedett még egyébként az állami anyakönyvezésről szóló törvény is.
Tisztelt Ház! A vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény ugyancsak fontos jogokat rögzített. Először rögzítették Magyarországon mindenkit megillető, tehát egyéni jogként a vallásszabadságot. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a polgári átalakulás előtt a vallás szabad gyakorlása már a szabadságot én most a korabeli viszonylatban értem , intézményekhez kötődött ilyen intézmények voltak az egyházak vagy városokhoz, földterületekhez tapadt. Emlékeznek biztos, képviselőtársaim a tanulmányaikból az "akié a föld, azé a vallás" kitételre, és utalni szeretnék például Erdélyre, az ottani városokra, amelyek, a városok valóban fellegvárai voltak annak idején a vallás szabad gyakorlásának.
A vallásszabadság egyéni oldalának kidomborítása azt jelentette, tisztelt Ház, hogy mindenki jogot nyert arra, hogy vallását szabadon válassza meg, valamely felekezetbe önként belépjen, illetőleg onnét önként kilépjen, vagy adott esetben akár vallástalan maradjon. A társulási szabadság korlátozott mértékben bár, de a vallás területén is elismerést nyert, lehetővé vált, hogy az azonos hitet valló polgárok vallásfelekezeteket létesíthessenek. Ez azért volt nagy eredmény, tisztelt képviselőtársaim, mert a polgári átalakulást megelőzően Európa-szerte nem jogszabályok, hanem legtöbbször csak véres vallásháborúk árán szerveződhettek meg az uralkodó vallástól eltérő irányzatok. A korabeli Erdély ritka kivétel volt ez alól.
Tisztelt Ház! Szólnom kell azonban a Ferenc József által 100 évvel ezelőtt szentesített törvény fogyatékosságairól, hibáiról is. Ugyanis ilyenek is voltak. Adós maradt a törvény az állam és az egyház viszonyának a rendezésével. Adós maradt a törvény előtti egyenlőség következetes érvényesítésével. Nem nyúlt továbbá a pénzügyi kérdésekhez. Pedig, tisztelt képviselőtársaim, a század egyházpolitikája, mármint a múlt század egyházpolitikája nemcsak a törvény előtti egyenlőség iránti küzdelemtől, az úgynevezett elkeresztelési ügyektől, a polgári házasság iránti igénytől volt hangos, hanem az egyházi pénzügyek is folyamatosan a viták kereszttüzében álltak. Elég, ha csak arra utalok, hogy '48-ban például megszüntették a kötelező tizedfizetést, illetőleg a vallási alapok az egész múlt század során szintén a viták kereszttüzében voltak.
(21.10)
Tisztelt Ház! Nézzük először az állam és az egyház viszonyával kapcsolatos kérdést. Az állam és az egyház viszonyának az elválasztás révén történő rendezése egészen 1990-ig váratott magára. Jelenlegi törvényünk, az 1990. évi IV. törvény rendezte ezt, kimondva a 15. § (1) bekezdésében azt az akkor már alkotmányban létező elvet, hogy a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. Kimondta továbbá a törvény azt, hogy az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható. Kimondta továbbá az 1990. évi IV. törvény azt, hogy az állam az egyházak irányítására, felügyeletére szervet nem hozhat létre.
Tisztelt Ház! Az állam és az egyház kapcsolattartása ideális formájának az ügycentrikus formát tartom. Azt a formát, amelyben az egyházak ügyeinek intézése nem speciális állami egyházügyi szerveken keresztül történik, hanem a mindenkire érvényes normál eljárási rendben, mindig az adott ügy szerint illetékes hivatalban.
Azt a tényt tisztelt Képviselőtársaim , hogy az egyházi ügyeknek a kormányban jelenleg címzetes államtitkára, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban külön főosztálya van, kényszerűségből veszem tudomásul. Az ingatlanvisszaadás lebonyolítása és az államot és az egyházat pénzügyi téren jelenleg is összefonó támogatási rendszer üzemeltetése az, amely ezt a struktúrát élteti. Ezért ezt a struktúrát átmenetinek tartom, tisztelt képviselőtársaim. Az átmenetiség tényét éppen azért nem árt hangsúlyozni, mert célszerű elkerülni az állandósítás látszatát.
Tisztelt Ház! Az állam és az egyház elválasztásával az állam az egyházi ügyektől távolabb került, és ez nagyon helyes. A vallási ügyekbe történő be nem avatkozásnak, a vallási, világnézeti pártatlanság, elfogultság követelményének azonban nemcsak az államhatalmi ágak szintjén, hanem mindenütt érvényesülnie kell, ahol közhatalmat gyakorolnak. Így az önkormányzatok szintjén is.
Nem lenne jó, tisztelt képviselőtársaim, ha az állami távolságot az önkormányzatok "közelsége" váltaná fel. Ez annál is fontosabb, mivel a hatalom decentralizálása folytán az önkormányzatok lassan sokkal inkább meghatározzák az ember életterét, mint a központi államhatalom. A polgármesterek vagy az önkormányzati képviselőtestület többségének vagy az önkormányzati bizottságok elnökeinek világnézete, vallása nem vezethet az "Akié a föld, azé a vallás" elvének "Akié az önkormányzat, azé a vallás" formájában történő újbóli életre keltésére.
Tisztelt Ház! Ami a második kérdéskört illeti, a hiányosságok közül, azaz a törvény előtti egyenlőség kérdéskörét, itt azt kell aláhúzzam, hogy törvény előtti egyenlőség nélkül nincs valódi vallásszabadság. Hosszú és rögös volt az út, tisztelt képviselőtársaim, amely az uralkodó vallás kényszerétől a vallási tolerancián, türelmen keresztül elvezetett a vallási jogegyenlőségig.
A vallási jogegyenlőségért folytatott küzdelem az emberi méltóság és az egyéni szabadság iránti küzdelem része volt, és jelentős mértékben hozzájárult a polgári szabadságok mai létezéséhez. Ennek a küzdelemnek hazánkban többek között jelentős állomása volt az 1848. évi XX. törvénycikk, amely bevetté nyilvánította az unitárius felekezetet, egyenlőséget és viszonosságot állapított meg a bevett felekezetekre nézve. Nem véletlen, hogy ezt megelőzően az 1848-as 12 pont egyike nemcsak a polgári, hanem a vallási tekintetben is követelte a törvény előtti egyenlőséget.
A szabadságharc leverése után tudjuk nagyon jól, hogy más intézményekhez hasonlóan ennek a törvénynek a végrehajtása is meghiúsult. Azonban a kiegyezés után, amikor újra állandósultak az egyházpolitikai reformok a politika napirendjén, megszületett az 1868. évi LIII. törvénycikk, amely egyenlő jogokat biztosított a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezeteknek. Az 1895. évi XLII. törvénycikk pedig az izraelita vallás egyenjogúsítását fektette le.
Sajnos, tisztelt képviselőtársaim, ebben a folyamatban az 1895. évi XLIII. törvénycikk amelyet száz évvel ezelőtt szentesített Ferenc József nem hozott előrelépést, sőt kifejezetten visszás helyzetet teremtett azzal, hogy a "bevett" egyházak csoportja mellett megteremtette az úgynevezett "elismert" egyházak csoportját, és ezzel közjogilag egy egyházi rangsort létesített.
Ebből a csoportosításból született meg a gyakorlatban harmadik kategóriaként az úgynevezett "tűrt" felekezetek csoportja. Azoké a vallási közösségeké, amelyek mind a bevett, mind az elismert státuszon kívül rekedtek vagy maradtak. Ennél a pontnál érdemes felidézni, hogy mit mondott Eötvös József a törvény előtti egyenlőség tárgyában 1868. június 24-én a "szabad egyház szabad államban" közismert elvét megfogalmazó, híres képviselőházi beszédében.
Tehát 1868. június 24-én hangzott el a beszéd, amelyből idézek: "A vallásoknak valóságos egyenlőségét, a valóságos viszonyosságot, általában azon viszonyt, amelyben a vallásnak alkotmányos államban az államhoz állnia kell, csak úgy lehet létesíteni, ha egy, minden felekezetre egyaránt szóló általános törvény hozatik. Oly törvény, melyben a különböző vallásfelekezeteknek egymás közti viszonya és viszonyai az államhoz az egyenlőség elve szerint tökéletesen egyformán határoztatnak el. Azonban ily törvény hozatalánál első feltétel, hogy a viszony, amelyet a különböző vallások az állam irányában elfoglalnak, tökéletesen ugyanaz legyen." Majd később így folytatja Eötvös: "Egyről azonban, tisztelt Képviselőtársunkat ezt azért mondja, mert interpellációra válaszolt és az egész Házat biztosíthatom, hogy azon percben, melyben ily törvénynek a Ház elé terjesztése lehetségessé válik, a kormány egy óráig sem fog késni annak előterjesztésével, mert először az 1848. évi XX. törvény teljesítését kötelességének ismeri, mert másodszor meg van győződve, hogy oly országban, melynek polgárai különböző vallásokhoz tartoznak, az egyetértés csak a különböző felekezetek függetlensége és viszonyossága mellett tartathatik fenn, végre, mert valamint újabb időben minden egyház átlátta, hogy a vallási érzelemnek és a vallásosságnak fenntartása semmi által nem biztosíttatik úgy, mint a szabad egyház által a szabad államban."
Tisztelt Ház! Abból, amit elmondtam, az 1895. évi XLIII. törvénycikk idevágó passzusairól, kitűnik, hogy ez a törvény bizony nem teljesítette azokat az elvárásokat, amelyeket Eötvös József megfogalmazott. Nagyon szemléletes például az, amit Sághy Gyula képviselő úr elmondott 1894. október 18-án, csütörtöki napon a képviselőházi vitában. Ebből a beszédből is idézni szeretnék: "Hiszen ezen kategóriák felállítása mellett ezek a bevett és a törvényesen elismert kategóriák, amelyekről szóltam az előbb az állam tulajdonképpen felekezeti talajra helyezkedik, mert a bevett vallásokban lényegileg állami vallásokat konstituál, ezekkel szemben egyéb vallásokat nem államiaknak deklarál, amivel a vallások erkölcsi értékében tesz különbséget, megkülönböztetvén privilegizált és nem privilegizált vagy jobban és kevésbé privilegizált erkölcsi értékben első és második vallásokat, sőt esetleg majd még harmadrendű vallásokkal is fogunk találkozni." Zárójelben jegyzem meg, amint erre utaltam, ez a gyakorlatban így is történt: a tűrt felekezetek váltak a harmadrendű vallásokká. Mármint azok a vallások, amelyeket a tűrt felekezetek tagjai követtek. "A modern jogállam jogegyenlőségi irányzata, tisztelt Ház, nem ismerheti többé a közszabadságok terén a privilegizálás rendszerét."
Tisztelt Ház! Azt hiszem, a mai nap sem lehet ezt jobban megfogalmazni. Mindig fölüdítő egyébként olvasni a száz évvel ezelőtti, sőt még régebbi parlamenti felszólalásokat, úgyhogy az ember ilyenkor csak rájön arra, hogy bizony sokszor történik az meg, hogy az élet előremenetele által a dolgok és a színvonal sokszor nem jobbak lesznek, hanem alatta maradnak bizonyos színvonalnak.
Tisztelt Ház! Azokat a jogi különbségeket, amelyeket e hármas kategóriába sorolás felidézett, itt nem akarom részletezni. Ezek miatt a különbségek miatt fogalmazták meg többen egyébként azt a kritikát annak idején, hogy a törvény nem is annyira a vallásszabadságról, hanem valójában bizonyos vallások szabad gyakorlásáról szól.
A szabadság és viszonosság tulajdonképpen csak a bevett felekezetekre terjedt ki. Az úgynevezett elismert felekezetek tevékenysége olyan mértékű hatósági korlátozás alá esett, hogy önállóságukról nem lehet beszélni, az névleges maradt.
(21.20)
Jellemző, hogy kevesebb joggal rendelkeztek, mintha tagjaik ugyanazt a vallási tevékenységet nem felekezeti formában, hanem normál polgári egyesület formájában végezték volna. Éppen ezért valószínűleg nemcsak az engedélyező főhatóság önkénye, hanem ez is közrejátszott abban, hogy a második világháború végéig mindössze két vallási közösség, a baptista és az iszlám alakult elismert felekezetté, holott az országban, mint tudjuk, számos más közösség például nazarénus, metodista, adventista, pünkösdi és még sorolhatnám létezett.
A dolgokhoz hozzátartozik például az iszlám felekezetnél, hogy ennek az elismerése az első világháború alatt történt meg, és köztudott, hogy akkor Törökország oldalán Magyarország ugyanannak a szövetségi rendszernek volt része, amelynek Törökország, tehát az iszlám elismerésének a politikai célzata elég nyilvánvalónak látszik.
Az elismert felekezetiség sáncain történő kívülrekedés vagy maradás, tisztelt képviselőtársaim, viszont tálcán kínálta a vallási és etnikai másságot nem toleráló s a vallási kisebbségeket szektának bélyegző Horthy-rendszernek a lehetőséget a kisfelekezetek működésének totális ellenőrzésére, betiltására, tagjaik rendőri felügyelet alá helyezésére és internálására. Bár itt is meg kell jegyezzem zárójelben, hogy valójában ezt elemezni most csak jogelméleti kérdés, igazából a bevett status sem oltalmazta meg például az izraelita hitfelekezetet a teljes jogfosztástól.
Nem is csoda, tisztelt képviselőtársaim, hogy az 1947. évi XXXIII. törvénycikk, amely megszüntette az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennálló különbségeket, mindössze ennek a törvénynek három paragrafusát tartotta életben, azt a három paragrafusát, amely az új felekezet alapításra vonatkozik. A rendezést ezen a területen is az 1990. évi IV. törvény hozta, hiszen az l947. törvény meghozatala után nem sokkal beköszöntött a kommunista korszak, amely mint tudjuk, általános vallásellenességéről volt egyrészt híres, másrészt alkalmatlan volt mindenféle szabadságjog biztosítására, és ez alól nyilvánvalóan a vallásszabadság sem volt kivétel.
Tisztelt Képviselőtársaim! A törvények szintjén ma tehát a jogegyenlőség elve létezik. Remélem, hogy az új alkotmány kidolgozása során a vallásszabadságnak ez a sarkalatos tétele az új alkotmányba is bekerül.
A gyakorlatban viszont, tisztelt Ház, többször érhetők tetten diszkriminációs tendenciák. Különösen helyi szinteken tapasztalhatók olyan esetek, amikor az egyenlő elbánás elvéből mindössze az "elbánás" marad. Tudomásul kell vennünk azt, tisztelt képviselőtársaim, a kisebbségi kérdés nemcsak nemzeti, hanem vallási területen is létezik. Eredetileg is innét eredt egyébként, amire például jó bizonyítékul szolgálnak az 1555-ös augsburgi vallásbéke vagy az 1648-as vesztfáliai béke vonatkozó cikkelyei.
A vallásos társadalom nem homogén tehát tisztelt Ház, ellentétben azonban a nemzeti kisebbségekkel, a vallási kisebbségek nem igényelnek kedvezményes megkülönböztetést vagy hogy a mostanság használt szóval éljek pozitív diszkriminációt. Mindössze azt igénylik, hogy jogaikat tartsák tiszteletben, hagyják őket békén.
Mindent összegezve, e témáról a jogegyenlőség témájáról megállapítható, hogy a törvény előtti egyenlőség területén az 1895. évi törvény tanulsága az, hogy nem lehet a vallásszabadság súlyos sérelme nélkül különböző egyházi kategóriákat létesíteni, már ami a jogosítványokat illeti. Hogy miért emlegetem ezt esetünkben, tisztelt Ház, miért vetődhet fel ez a kérdés? Azért, tisztelt képviselőtársaim, mert e gondolat hangsúlyozásának az egyházfinanszírozási rendszer majdani átalakítása bizony aktualitást ad. Azért ad ennek aktualitást, mert máris hallatszanak olyan hangok, hogy a történelmi és a kisegyházak finanszírozását eltérő modellekkel kellene megoldani. Ehelyett szerintem a nagyobb és a kisebb létszámú felekezetek között a ténylegesen létező különbségekből fakadó eltérő érdekeket meg kellene próbálni integrálni. Az érdekegyesítés politikája révén van lehetőség és remény egy olyan modell kialakítására, amelyet minden érintett magáénak érezhet. Ráadásul egy egységes modell egyáltalán nem mond ellent annak, hogy azon belül esetleg egyes részelemek igazodjanak a létszámbeli eltérésből, illetőleg a történelmi múltból fakadó sajátosságokhoz.
Végezetül, tisztelt Ház, az előzőeknél rövidebben szeretnék még szólni a pénzügyekkel kapcsolatos hiányosságokról is. Az egyházi önállóság vagyoni és pénzügyi alapjainak megteremtése a legnagyobb előttünk álló feladat az egyházi ügyek területén. Meg kell hogy jegyezzem, ami az egyházi vagyoni viszonyokat illeti, az egyházi ingatlantörvény tett egy lépést, de ez még inkább összefonta pénzügyi területen az egyház és az állam viszonyait, inkább a még erőteljesebb összefonódást eredményezte, semmint a szétválást, tudniillik azóta még nagyobb költségvetési igényei vannak az egyházaknak, és ez érthető is, hiszen valamiből gondoskodni kell az átvett ingatlanok karbantartásáról és fenntartásáról.
Rendkívül szomorúnak tartom, tisztelt Ház, hogy a kormányzat, noha van programja, mindeddig nem tett komolyan vehető lépést ezen a területen. Senki nem gondolta, s nem is gondolja, hogy egy kormányzati ciklus elégséges a kérdés rendezéséhez, és ez egyébként azért is igaz, mert a zökkenőmentes átállás miatt, mindannyian tudjuk, mindenképpen fokozatos életbeléptetésre lesz szükség, és hosszabb átmenetiséggel kell majd számolni az új finanszírozási rendszernél.
A kezdő lépéseket azonban, tisztelt képviselőtársaim, minél előbb meg kellene tenni. Az ügyet ki kellene mozdítani a holtpontról. Ezt mi, képviselők bajosan vállalhatjuk fel mármint ami a modell kialakítását illeti , hiszen csak a kormányzatnak van megfelelő szakmai háttere ahhoz, hogy a mélységéig megvizsgálja a finanszírozással kapcsolatos elképzeléseket; csak a kormányzatnak van megfelelő politikai súlya ahhoz, hogy az érintettekkel szükséges egyeztetéseket lefolytassa.
Ezt a képviselők nem tudják átvállalni, így mi csak ösztökélni tudjuk a kormányt a cselekvésre, és ezt meg is fogjuk tenni.
Jó lenne, ha nem kellene Irányi Dániel képviselő úr példáját követni, akinek huszonháromszor kellett megkísérelnie a tisztelt Ház napirendjére vétetni a szabad vallásgyakorlás ügyét, mire a kormányzat felhagyott a halogatással, és Wekerle Sándor miniszterelnök úr vezérlete alatt végül 1893-ban beterjesztette az egyházpolitikai reformokat szolgáló törvényjavaslatokat.
Tisztelt Ház! Eme késői órában különösen köszönöm azok figyelmét, akik ittmaradtak, és megtiszteltek azzal, hogy meghallgatták ezt a beszédet.
Köszönöm szépen. (Erőteljes, hosszan tartó taps az SZDSZ padsoraiban.)