Kis Gyula József (MDF)

1995. november 20.

DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök asszony. Köszönöm a figyelmet, tisztelt Ház.

Egy különös pillanatban vagyunk most itt, ugyanis meglepve tapasztaljuk, hogy a kormány immár harmadszor kíván fejjel a falnak menni, noha kétszer már megütötte magát ez ügyben.

Harmadszor teszi, noha már két alkalommal igen részletesen, sőt azt hiszem egyre hatásosabban elmondtuk ellenérveinket ezzel az előterjesztéssel kapcsolatban. A hatásosságra azért merek hivatkozni, mert immár a kormánypárti képviselők is ugyanezeket az elveket kezdik hangoztatni. Ezzel kapcsolatban szegény kormány most már csak két választ tud mondani. Az egyik az, hogy ez a legkevésbé rossz megoldás, ami nem jelenti azt, hogy jó megoldás lenne, mert a legkevésbé rossz is rossz. Akkor az a kérdés, hogy miért van szükség egyáltalán a legkevésbé rossz megoldásra is, arra, ami mindenképpen rossz.

A másik, hogy átmeneti mindez a rendelkezés, és majd hogyha lesz idejük megvárni a gazdaság jobbra fordulását, akkor át fogják dolgozni az egészet.

Nem tudom, mennyi időben reménykednek, de az biztos, hogy nem lehet átmenetinek tekinteni egy olyan javaslatot, amely nem átmeneti következményekkel jár. Ugyanis átmenetileg le lehet mondani egy járdának a megépítéséről, legfeljebb addig sárban tocsogunk; átmenetileg le lehet mondani arról, hogy meleg vízben mosakodjak, legfeljebb egy kicsit borzongani fogok de átmenetileg sem lehet lemondani a gyerekekről. Egy nő vagy teherbe esik, vagy nem, félig nem eshet teherbe senki; egy gyerek vagy megszületik, vagy nem, félig nem születhet meg senki; és aki ma nem születik meg, az holnap vagy holnapután, amikor a gazdaság helyzete jobbra fordul, már nem tud szülni. Tehát ezek végzetes, irreverzibilis változások, amelyek átmenetiségével kecsegtetni magunkat igencsak azt a reményt próbálja elhitetni az egyes képviselőkkel, hogy amikor ebben a kérdésben szavaznak, felmenthessék magukat a természeti törvények meggyalázásának lelkiismereti vádja alól, ugyanis ez a törvény erről szól.

Itt nem szociál- vagy társadalmi-politikai kérdésekről van szó, hanem alapvető biológiai törvényről, a fajfenntartás törvényéről, amely minden élőlénynél megelőzi az önfenntartás törvényét, és csak néhány rövidlátó és hidegvérű hal, elevenszülő hal falja fel kisdedeit, a fejlettebb, melegvérű emlősöknél ez már nem szokás. Itt pedig ez történik.

Itt arról van szó, hogy azt a társadalmi szerződést, ami abból áll, hogy egy falka vagy egy társadalom, egy embercsoport saját fennmaradása érdekében gondoskodni köteles az utódairól, azt a klasszikus családmodellt, ami a háromgenerációs családban úgy jelent meg, hogy eltartották a gyerekeket, mert majdan ők tartják el a mai felnőtteket, és mindeközben gondoskodtak az idősökről, ezt a modern társadalom a családról áttette az egész közösségre, az országra, ha tetszik: ránk, az országért felelős képviselőkre. Nekünk kell egy három generációt átívelő gondoskodást megvalósítani annak érdekében, hogy a társadalom fennmaradjon.

Ez a fennmaradási kényszer azt jelenti, hogy beruházási pénznek, ráfordításnak kell tekinteni mindazt, amit a gyerekek felnevelésére az egyes ember fordít. Beruházás, amelyet úgy kell megosztani, hogy a jövő érdekében nagyobb áldozatot vállaló gyerekes családokat a társadalom azon tagjai is támogassák, akik nem hozzák meg ezt az áldozatot, mert felélik azt a jövedelmet, amit más a jövő érdekében beruház, ha tetszik, a gyerekek felnevelésére.

(12.00)

Ez az állampolgári jogon, alanyi jogon járó támogatási rendszer. Tehát nem egy szociális kényszer, hanem egyszerű gazdasági kényszer. A társadalom fennmaradásának gazdasági kényszere, és a faj fennmaradásának, az hiszem, hogy bármely társadalmi törvény magasabbrendű emberi nem fennmaradásának biológiai kényszeréből ered.

Nem lehet a természeti törvényeknél. Ráadásul ezt a megoldást oly módon felvezetni, ahogy három hónapja történik, igencsak cáfolja a szakszerűséget, hiszen minden szakértő úgy értelmezi a rászorultság elvét, amit természetesen mi is elfogadunk, hogy a rászorultság egyénre nem értelmezhető. Ez csak csoportra érvényesül.

A jelen helyzetben Magyarországon az előterjesztés szerint 20 százalék nem jogosan, nem azért kapja a családi támogatást, mert rászorult, hanem azért, mert a rendszernek ennyi a hibaszázaléka. Húsz százalék, hiszen ennyitől ígéri a pénzügyminiszter megvonni a családi támogatásnak ezt a formáját. Tehát van egy 20 százalékos hiba, hogyha csoport-rászorultságot érvényesítek, a sokgyerekeseket, a gyereküket egyedül nevelő szülőket vagy a fogyatékos gyereket nevelő családok csoportját.

Tény: 20 százalékot hibázik a rendszer. De mennyit fog hibázni az új? Ma a magyar gazdaságban 30-40 százalékra teszik a fekete, be nem vallott jövedelmek arányát. Ma a magyar adórendszer, ami a kiszámítás alapja lesz, azt tükrözi, hogy a vállalkozók a létminimum körüli, a minimálbér körüli jövedelemmel rendelkeznek.

Tessék elhinni, hogyha az előző feketegazdaságban meg sem jelenő, és a fehér- vagy szürkegazdaságban ily mértékben megjelenő tényleges jövedelmeket tekintjük, akkor ennek a hibahatára az előzőnél 30, az utóbbinál becsült értékben 20, összesen 50 százalék. Magyarul: egy eddig 20 százalékos hibahatárú rendszerről át akarunk térni egy 50 százalékos hibahatárú rendszerre. Nincs olyan szakember, aki ennek a racionalitását, ésszerűségét, elfogadhatóságát eddig itt bizonyítani tudta volna, pedig ma, mint mondom, harmadszor vitatjuk a törvényt. Nincs ilyen. Mert nem lehet ilyen, mert azért szakmai tisztességből nem mondhat ellent a társadalomtudósok eddigiben letett és írásban is elénk került véleményének.

Ha viszont ez így van, és a célzottságban ekkora romlás következik be, akkor ezt nem hívhatom a legkevésbé rossz rendszernek, ezt egy rosszabb rendszernek hívhatom csak az eddiginél. S mi indokolja, hogy egy rosszabb rendszerre térjünk át? A társadalmi igazságosság? Rendkívül jó szlogennek hangzik, hogy miért fizessen a pénzügyminiszter családjának is családi pótlékot az állam.

Csak éppen itt nem arról van szó, hogy többet akarunk fizetni bárkinek, hanem arról, hogy kevesebbet akarunk fizetni, mint eddig, ahol fordítva működik a logika. A felső jövedelmi tizedben 2,5 ezrelék, az alsóban 2,5 százalék a családtámogatás reformjának része a jövedelemben. Tehát tízszer többet vonok el, mint amennyit a magas jövedelműeknél elvonok. Itt nem adok, hanem veszek, hiszen végül is az egészben 13 milliárdot megspórolni kíván a költségvetés, akkor pedig ne tessék társadalmi igazságosságra hivatkozni, hanem arra, hogy ezt a pénzt innen tudom csak elvenni.

Miért? Mert a gyerekeknek nincs szavazati joga, úgy tűnik, politikailag kisebb veszteség ezt a csoportot támadni, mint például a nyugdíjasokat. Én azt hiszem, hogy ezt egy kormány sem teheti meg akkor, amikor a mai, ma még nem szavazó gyerekek jövőre, vagy azután előbb-utóbb szavazni fognak, és egyetlenegy kormány sem teheti meg, ha komolyan hisz abban, hogy fenntartható a társadalom és fenntartható az a gazdasági növekedés, amihez munkaerőre lesz szükség 10, 20, 25 év múlva.

Tehát nem igaz, hogy ez célzottabb, nem igaz, hogy igazságosabb és nem igaz, hogy szükséges, hiszen az infláció a két éve nem emelkedő családi pótlékok következtében egyszerűen felfalta ezt a támogatást. Két éve még 38 százalékát fedezte a gyereknevelés költségeinek a családi pótlék egy kétgyermekes családban, ez ma az infláció kétéves növekedését figyelembe véve már nem 38, hanem maximum 20 százalék lehet. Húsz százalék tehát az, amit a társadalom fordít ebben a mai rendszerben arra, hogy gondoskodjék a jövőjéről.

Az, hogy legkevésbé rossz, már csak azért sem igaz, mert például a személyi jövedelemadó-rendszerben egyszerűen a gyerek utáni adójóváírás bevezetése ami nem egy új technika, két éve még, meg egy éve is még így működött , egyszerűen visszaállítható lenne, a személyi jövedelemadónál erre majd javaslatot is teszünk, sőt már tettünk, tehát ez írásban megjelent javaslat, úgyhogy vannak kevésbé rossz módszerek a gyerekszám figyelembevételére.

Végül arról kéne szólni, hogy ez jóléti kiadásnak vagy szociális ellátásnak ezek idézetek az előbb hallottakból semmiképpen nem tekinthető. Ez még arra a célra sem felel meg, amire eredetileg szolgálna, hogy a gyereknevelés költségeihez méltányos módon hozzájáruljon a társadalom.

Ha viszont egy rendszer, amit be akarnak vezetni, rosszabb, mint az eddigi, minden hozzászólásból kiderült, a jelenleginél, akkor az a kérdés csupán, hogy miért, mi szükség van erre.

Miért nem teszi meg a kormány, hogy az alkotmánybírósági döntésekre hivatkozva vagy bármire hivatkozva elfelejtse ezt az ötletet, amit egy márciusi vasárnap reggelén, fejfájástól gyötörve, a másnapi világbanki látogatástól félve kitalált valaki? Miért szükséges ragaszkodni ahhoz, ami értelmetlen? Tessék ezt megmagyarázni nekünk, talán a zárszóban.

Tessék arra gondolni, hogy a természet elleni tragikai vétség minden sorstragédia alapja, Oidipusz királytól Rank doktorig, Hamleten keresztül mindenki azzal követte el a tragikai vétséget, hogy egy természeti törvényt megsértett, és a hybris, a gőg, a megátalkodottság következtében nem volt hajlandó ezt elismerni.

Minden ilyen esetben, hiszen erről szól az egész drámairodalom, bekövetkezett a tragédia vége, bekövetkezett a büntetés. Ne tessék egy ilyen büntetést, egy ilyen, sors által várható büntetést a fejükre vonni politikusként, nyilván nem megvakulni fognak, mint Oidipusz tette volt, de nagy király lehetett volna, ahogy Hamletről mondják, hogyha nem követi el ezt a tragikus vétséget. Gondoljanak arra, hogy nagy politikusok lehetnének, ha egy kicsit bölcsebben döntenek ebben az értelmetlenül előterjesztett javaslatban, és visszavonják, elfelejtik. Megígérhetem, hogy mi is el fogjuk akkor felejteni, hogy megkísérelték. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)