Mádi László (Fidesz)

1995. december 3.

MÁDI LÁSZLÓ, a Fidesz-Magyar Polgári Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Megismerkedve az előttünk lévő "Törvényjavaslat az egyes törvényeknek a Munkaerőpiaci Alap létrehozásával kapcsolatos módosításáról" című előterjesztéssel, egy még a régi rendszerbeli vicc jut az ember eszébe, amely így szólt: Mi a szocializmus? Válasz: A szocializmus szakadatlan harc azok ellen a nehézségek ellen, amelyek nem lennének, ha nem lenne szocializmus.Az előttünk lévő törvényjavaslattal is valami hasonló a helyzet: a kormány szakadatlan harcot folytat azoknak az ellentmondásoknak a feloldásáért, amelyet egyébként folyamatosan saját maga produkál. Jó ideje már, hogy hitegetik a tisztelt Házat a foglalkoztatási törvény átfogó módosításával. Erre ugyan még nem került sor, ellenben több alkalommal kezdeményezett a kormány úgynevezett technikai jellegű módosításokat. A kormány által technikainak tekintett módosítások azonban valójában alapjaiban változtatták meg a szociális partnerek együttműködésének jellegét a munkanélküliség kezelésében.

(16.10)

Mert ne felejtsük el, hogy a most előttünk lévő, megint csak elsősorban technikai jellegű módosítások nem előzmény nélkül valók. A munkaügyi alapok elkülönített és decentralizált rendszere azon a felismerésen alapult, hogy a munkanélküliség kezelése és az aktív foglalkoztatáspolitika az a terület, ahol eredményt csak akkor lehet elérni, ha az ebben érintett partnerek, nevezetesen a központi és helyi állam, a munkáltatók és a szakszervezetek együttműködnek, közösen vállalnak terheket és nemcsak a feladatok teljesítésében, de a felelősség vállalásában is megosztoznak.

Az eddigi decentralizált alapok rendszerében világosan elkülönültek a feladatok mind forrás, mind felhasználói oldalról. Lehetett tudni, hogy a passzív ellátásokat a szolidaritás elve alapján a munkáltatók és a munkavállalók finanszírozzák, és világos volt az is, hogy az aktív foglalkoztatáspolitika elsősorban az állam felelőssége. A Foglalkoztatási Alap befizetéseinek konstrukciójában egyértelmű volt, hogy az állam elismeri: a privatizáció során felelősséggel tartozik a magánosításban vesztesek kárpótlása és újbóli munkához juttatása tekintetében. Éveken át az érdekegyeztetés legsikeresebb területe éppen a foglalkoztatáspolitikai érdekegyeztetés volt, amelynek összhangját jelentős mértékben az új szocialista-liberális kormánykoalíció erőszakos magatartása bontotta meg.

Emlékezhetünk a pótköltségvetés körüli huzavonára és a tavalyi költségvetés előtt lezajlott konfliktusra. Mindkét esetben a kormány saját foglalkoztatáspolitikában viselt, kétségkívül meglévő felelősségére hivatkozva erőszakolt keresztül a szociális partnerek által ellenzett változtatásokat. Csökkentette anyagi szerepvállalását a foglalkoztatáspolitika finanszírozásában és egyúttal megnyirbálta a terhek nagyobb részét viselő munkáltatók és munkavállalók döntési, beleszólási jogosítványait. Csak emlékeztetni szeretnék a korábbi módosításokat megelőző, illetve kísérő viták hangulatára, a kész helyzetek előállítására, a fenyegetőzésekre és zsarolásokra és arra a tényre, hogy a tisztelt Ház kormánypárti többsége szavazta meg a pusztán technikai módosításokat.

Most, amikor az előttünk lévő tervezetet vizsgáljuk, megintcsak rejtve a sorok mögött kiolvashatóan és az államháztartási, illetve költségvetési törvénnyel történő egybevetés által derül ki számunkra, hogy az újabb technikai javallat valójában a foglalkoztatáspolitika állami finanszírozása további csökkenésének és a költségeket ténylegesen finanszírozó munkáltatók és munkavállalók beleszólási lehetőségei további korlátozásának elleplezésére szolgál. A tények kemény dolgok! Elég, ha különösebb kommentár nélkül figyelembe vesszük az új alap által ellátandó feladatok korábbi költségvetési előirányzatait, és napnál is világosabb, hogy míg 1993-ban mintegy 130 milliárd forint volt a rendelkezésre álló összeg, addig a mostani kb. 100 milliárd ennél jelentősen kevesebb. Reálértékben számolva, márpedig egy ilyen inflációs időszakban reálértékben kell számolni, kevesebb mint fele. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy 1993-ban a 130 milliárdban még nem volt benne a mostanra már véglegesen ide sorolt jövedelempótló támogatás. Ki kell tehát mondani, hogy ezt a tervezetet nem elsősorban a foglalkoztatáspolitika koncepciózus modernizálása, hanem a költségvetési étvágy diktálta.

Ha korábban igaz volt az, hogy a kormány által erőltetett technikai módosításokat éles viták, disszonáns hangok kísérték, akkor ez most fokozottan is igaz. A szociális párbeszéd legalábbis maga által annak nevezett kormányának miniszter asszonya a nyáron úgy tudatta a közvéleménnyel a munkaügyi piacok összevonását, hogy erről előzetesen nem konzultált megfelelően a szociális partnerekkel. A kormány úgy döntött a decentralizált alapok megszüntetéséről, hogy előtte a munkaügyi alapok összevonásáról nem egyeztetett. Utóbb megkezdődött valamiféle alkudozás, de a kormány fokozatos elutasításával találkozott. S az a helyzet, hogy előttünk van egy több törvényt módosító törvényjavaslat, amelynek alkotmányos problémáira Surján László képviselőtársam már a múlt héten utalt, olyan javaslat, amelyet a szociális partnerek elutasítanak. Pontosabban informálisan tudunk arról, hogy létezik valami, az előttünk lévőhöz képest eltérő változat, amelyet a munkavállalók állítólag elfogadnak, de a munkáltatók, akik egyértelműen a legjelentősebb befizetők, továbbra is élesen ellenzik. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a kormány korábbi és mostani meggondolatlan rögtönzései és erőszakos egyoldalú lépései következtében véglegesen elveszni látszik a szociális partnerek közötti bizalom. Tehát miközben a költségvetés nyer néhány milliárdot, odavész a kooperatív szellem, az együttműködési készség és a felelősség közös vállalásának igénye a foglalkoztatáspolitikában.

Kérdés az, hogy ez nem túl nagy ár-e mindezekért. Ismét kész helyzet elé vagyunk állítva. Nem vonhatjuk kétségbe a foglalkoztatáspolitikában meglévő állami felelősséget, és ezt respektálnunk kell akkor is, ha megértjük a munkáltatók és a szakszervezetek ingerültségét, ellenérzéseit. Attól tartunk, hogy az alap létrehozása körüli huzavonák során a vita átpolitizálódott, a szakmai kérdések és viták átfogó politikai alkudozások részévé váltak, és ennek nyilvánvaló vesztesei a munkanélküliek, a munkára váró fiatalok és a munkájukat végleg elvesztő polgártársaink lesznek. Nyilvánvalóan disszonáns az előttünk lévő törvénytervezetben az a megoldás, amely a létrehozandó Munkaerőpiaci Tanács konstrukciójában ölt testet. Egyet lehet érteni ugyanis azzal, hogy az alapot, ha már létrejön, tripartit testület irányítsa, s belőle számíthatóan konfliktusokra látva, hogy a három fél között a kormány egyenlőbb az egyenlőnél, hisz amennyiben a tanács nem jut konszenzusra, a kormány szabad kezet kap a cselekvésre.

Nem kell feltétlenül hátsó szándékot feltételezni, nem gondolom, hogy a kormány kifejezetten azért javasolja a fenti megoldást, hogy a saját maga által meghiúsított konszenzusok révén szabadulhasson meg a kötözködő partnerektől. Természetesen, ha a felek közötti újkeletű bizalmatlanságra gondolunk és arra, hogy ezt a helyzetet mint már jeleztem elsősorban a kormány idézte elő, akkor nem csodálkozhatunk például azon, hogy a munkáltatók teljes függetlenséget követelnek az alap irányításában. Azt már tényleg csak mellesleg vetem fel, hogy nem világos, hogyan fog létrejönni ez a munkaerőpiaci tanács, ha netán a munkáltatók nem kívánnak részt venni benne. Vajon erre a helyzetre van-e valami elképzelése a kormánynak?

Problémásnak tűnik az egységes alap és az elkülönített alaprészek közötti viszony is. Tartunk tőle, hogy itt a kompromisszumkészség jegyében megint egy félreértéseket generáló fából vaskarika keletkezett. Ellentmondásosnak tűnik a fiatalok munkanélküli segélyezésének javasolt megszüntetése. Miközben azt tapasztaljuk, hogy a kormány az aktív foglalkoztatáspolitika szerepének növelése jelszavával éppen az aktív foglalkoztatáspolitika mozgásterét korlátozza, biankó felhatalmazást kér a segélyezés eltörléséhez és egy majd megoldandó aktív politika érdekében. Nem lehetne ezt éppen fordítva tenni? Elő kellene hozni a munkahelyeket teremtő, a fiatalok munkában történő elhelyezkedését segítő tervet, és ennek elfogadása esetén lehetne majd esetleg a már meglévő konstrukciót megszüntetni.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Összefoglalóan tehát meg kell állapítanunk, hogy:

1. a kormány a beterjesztett javaslat kapcsán drasztikusan csökkenti a foglalkoztatáspolitikára szánt pénzek mennyiségét,

2. centralizál, elvonja a szociális partnerek jogosítványait,

3. nem csökkenti a járulékot, viszont kivonul az aktív foglalkoztatáspolitikából,

4. a fiatalok helyzetét súlyosbítja, így úgy szüntet meg egy ellátást, hogy e közben nem teremt újat,

5. lerombolja a jelenlegi rendszert, és nem épít helyette, nem ad perspektívát új rendszer megalkotására.

Azt gondolom, tisztelt Ház, hogy a törvényjavaslat a szocialista kormány ígéreteivel és korábbi politikájával messze ellentmondásban áll, és éppen ezért a Fidesz-frakció nevében nem javasoljuk elfogadásra. Ugyanakkor arra kérem a tisztelt Házat és elnök urat, hogy a beadandó módosító indítványok érdekében az általános vitát csak a holnapi napon zárjuk le. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiból.)