Sepsey Tamás (MDF)

1995. december 4.

DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Egy olyan törvénymódosítás kapcsán, amelyik a kárpótlást érinti, óhatatlanul foglalkozni kell alapdolgokkal. Ezek közül az egyik véleményem szerint, hogy a kárpótlás a magyar nép adóssága a magyar néppel szemben. Bár nem a magyar nép követte el, hanem a korábbi két diktatúra uralkodó elitje kényszerített olyan jogszabályokat az országra, amelyek következtében több mint egymillió magyar ember vesztette el a tulajdonát, száz- és százezreket hurcoltak külföldre, deportáltak, kényszermunkára vitték őket, százakat és százakat végeztek ki, embertelen ítéletek alapján.

Amikor ebben az Országgyűlésben nagyon sokszor közgazdasági szakemberek amellett érvelnek, hogy a Nyugattól felvett kölcsönöket az utolsó fillérig kamatos kamattal vissza kell fizetnünk, akkor mindig elgondolkodtató számomra, hogy ugyanezek a gazdasági szakemberek, amikor arról van szó, hogy a magyar állampolgárokkal szemben fennálló adósságunkat törlesszük, széttárják a kezüket és azt mondják: elnézést, de erre az ország gazdasága nem megfelelő. Nem tudja teljesíteni ezeket a feltételeket, amelyek a mi kárpótlási törvényünkben úgy fogalmazódtak meg, hogy a kárpótlás részleges. Nem az elvett vagyont adja vissza, nem kamatos kamattal fizet vissza, nem az elvett szabadságot adja vissza, hanem utólag, 50, 40, 30 évvel a nagyon szomorú események után, valami nagyon csekély, valami nagyon részletes jóvátételt próbál nyújtani.

Megpróbálja, mert erkölcsi kötelessége az országnak, hogy a bűnösöket, mint ahogyan néhányszor elmondtam, néven nevezzük, és a fiatal nemzedék, amelyiknek homályos emlékei vannak a múlt történéseiről, szembetalálkozzon magával azzal a ténnyel, hogy mindazok, akik a múlt időszakot aranykornak állítják be, nem mondanak igazat, mert az aranykor mögött az van, hogy gátlástalanul, erkölcstelenül elrabolták, elorozták mások nehéz munkával megszerzett javait. És ha valaki meg mert szólalni, akkor ment az internáló táborokba, börtönökbe, a recski táborba, a hortobágyi pusztára és számtalan olyan helyre, amelyet az ördögi hatalom kiagyalt, hogy az ellenkezőket elhallgattassa. Ezeknek az embereknek próbált '91-ben ez az Országgyűlés részleges jóvátételt nyújtani.

Azt se felejtsük el, hogy a Magyar Köztársaság jogállam. A jogállamiság azt jelenti, hogy soha, egyetlenegy kormány a demokráciában nem hivatkozhat arra, hogy az adott törvény végrehajtása során őt felelősség nem terheli, mert amikor ezt a törvényt az Országgyűlés elfogadta akkor még nem kormánypártként , nem szavazta meg. Ez valami olyan arcpirító cinizmus, amikor ezek a fölszólalások elhangzanak ebben a parlamentben a demokrácia örve alatt, hogy én azért nem hajtom végre ezt a törvényt, mert nem én szavaztam meg és nem tekintem szívügyemnek.

Ez egyrészt éles ellentétben áll a Szocialista Párt választási programjával és a koalíciós pártok kormányprogramjaival is, mert mindannyian azt ígérték, hogy a kárpótlási eljárást befejezik. Másrészt ellentétben áll a jogállamiság eszméjével. Harmadsorban: nem felel meg a valóságnak.

Nem fogom ismételni azoknak a képviselőknek a nevét, akik jelenleg szocialista pártiak, illetve szabaddemokrata pártiak, de megszavazták a politikai üldözöttek kárpótlásáról szóló törvényt, megszavazták az úgynevezett második vagyoni kárpótlási törvényt, amely az 1949 előtti tulajdoni sérelmek miatt ad részleges jóvátételt.

Akkor tehát, amikor a kormány beterjeszt egy törvényjavaslatot a vagyoni eljárások részleges lezárására, akkor ezeket a dolgokat figyelembe kell vennünk. És nem lehet folytonosan ebben a parlamentben mindig, minduntalan elmondani ezeket, hogy a felelősség közös. És ennek az Országgyűlésnek, ennek a kormánynak nem lehet az a célja, hogy még egyszer kifossza a kárpótlásra jogosultakat azáltal, hogy mesterségesen elértékteleníti a kárpótlási jegyeiket, hanem csak egyetlenegy célja lehet: tekintsük ugyanolyan szintű adósságnak a kárpótlást, mint amilyen szintűnek tekintjük a külföldiekkel szemben keletkezett adósságot, és az ország megpróbálja a hazánk fiaival szemben fönnálló adósságot ugyanolyan feltételek mellett törleszteni, mint azoknak a kölcsönét törleszteni, akik nagyon jól tudták, hogy milyen célra adják, nagyon jól tudták, hogy milyen rendszer továbbélését hosszabbítják meg. Ennek ellenére a mai napig elvárják, hogy miután már bőven visszatörlesztettük a fölvett összeget, ez az ország továbbra is külföldre vigye ki megtermelt jövedelmének nagyon nagy részét.

A kárpótlásnak részben az volt a célja, hogy abból az állami tulajdonból, amit részben összeharácsoltak, azok kaphassanak elsősorban, akiktől elvették a vagyont vagy elvették a szabadságot. Ezért aztán az a folyamat, ami nagyon reményt keltő volt, igen elbizonytalanodott, főleg 1994 tavaszát követően, a választások után. Azóta nincs az eredeti kárpótlási jogosultaknak vagyoni kínálata. Azért vannak botrányos földárverések, azért van ez az ország ilyen lelkiállapotban, mert ráébredt a lakosság döntő többsége: nem hihet a kormánynak.

A kormány szava mindig üres ígéret, és amikor számon kérjük ezeket az ígéreteket, akkor sok esetben semmitmondó mosollyal tárja szét a kezét a felelős miniszter vagy éppen a miniszterelnök: mit tehet erről? Pedig tehet. Személyesen ő tehet, személyesen a kormány tehet arról és a kormányzó pártok, hogy nem akarnak végrehajtani olyan törvényeket, amelyek a magyar lakosság sok százezres rétegét érintik.

(12.50)

Igaz, hogy a jogosultak időskorúak. Sokan meghalnak közülük, sokan reményeikben csalatkoznak. Ha ez a cél tisztelt Képviselőtársaim , akkor mondja ki a kormány. Mondja ki a kormány, ne pedig egy olyan törvényjavaslatot terjesszen a Ház elé a vagyoni kérdések lezárása kapcsán, amelyről jogászként azt tudom mondani, hogy semmitmondó. Semmitmondó ez a törvényjavaslat, mert nemcsak a hatályos jogszabályokkal áll ellentétben, hanem nem szükséges, nem időszerű, tele van olyan szakaszokkal, amelyek feleslegesek, amelyeket részben a kormány saját hatáskörben megoldhatna, részben más törvények rendezik. Harmadsorban pedig tisztelt képviselőtársaim ennek a törvényszövegnek a megfogalmazása számos esetben olyan szerencsétlen, hogy messze nem azt a hatást fogja kiváltani, amit a jogalkotó elképzel.

Az első szakasz az elintézési határidőkről szól. Államtitkár úr említette, hogy ezt a határidőt egyébként is módosítani kell, mert erről a törvényről a zárószavazás december 28-án lesz. Hatálybalépését követően a december 31-i határidő már eltelt, tehát teljesen formális a kormánynak ez a javaslata. Formális volt egyébként akkor, amikor beterjesztette. Mert ha október végén beterjeszti a kormány, hogy december 31-e legyen a végső határidő, sokkal egyszerűbb lett volna, miután közigazgatási szervezet ez az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal és van egy miniszteri felügyelet, a miniszternek kell elrendelnie a hivatal elnöke számára, hogy tessék az ügyekben döntést hozni.

Mert jogszabályban közigazgatási szerv döntésének végső határidejét nem lehet megszabni. Nem lehet megszabni azért, mert egyrészt az államigazgatási eljárási törvény 37. § (1) bekezdése azt mondja, ha közigazgatási szerv döntése valamely más hatóság előzetes kérdésben történő határozatától függ, akkor az eljárást fel kell függeszteni.

Ha az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalnál, illetve a megyei hivataloknál van olyan ügy és van , amelyben fel lett függesztve az eljárás, mert bírósági döntésre vár a hivatal, akkor azt mondani, hogy december 31-ig hozzon a hivatal döntést, jogilag kizárt. Fogalmilag kizárt, mert a döntés attól függ, hogy majd a bíróság milyen álláspontot fog kialakítani. Erre utalt egyébként a 104/1991. számú kormányrendeletnek a 19. § (2) bekezdése, amikor kimondta, ha ugyanarra a vagyontárgyra két személy nyújt be kárpótlás iránti igényt az egyik telekkönyvön kívüli tulajdonszerző, másik a telekkönyvi tulajdonos , akkor a hivatalnak fel kell függesztenie az eljárást, a feleket bírósághoz kell küldeni, s majd a bíróság először állást foglal abban, hogy ki adhat be kárpótlás iránti igényt, ki a valódi tulajdonos. Ezt követően lesz abban a helyzetben a hivatal, hogy döntsön.

Ugyanúgy maga a kárpótlási törvény, az első kárpótlási törvény 12. § (5) bekezdés b) pontja is megfogalmazza, hogy a hivatalnak bizonyos esetekben fel kell függesztenie az eljárást. Ha pedig az eljárás fel van függesztve, akkor miért akarjuk arra kötelezni a hivatalt, hogy döntsön olyan ügyben, amelyben az előkérdés még nem tisztázott.

Másrészt igen tisztelt képviselőtársaim közel másfélmillió ügyet adtak be a kárpótlási törvények alapján. S ezért hadd mondjam Solymosi képviselőtársamnak: másfélmillió embernek a javát szolgálni nem lehet. Ha másfélmillió emberből százezer, kétszázezer vagy háromszázezer csalódott, de ha négyszázezer csalódott, viszont egymillió-egyszázezer úgy, ahogy elégedett, akkor a jogalkotó talán elérte a célját.

A kárpótlási törvényeknél sohasem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hány embert érint. Sosem szabad figyelmen kívül hagyni, ha egyesek vagy egy község lakossága úgy érzi, hogy hátrányt szenvedett, nem biztos, hogy a másik község lakossága úgy érzi, és egyetlenegy elégedetlenségi hullám miatt nem szabad az egész folyamatot negatívnak tartani, és azt mondani rá, hogy ez eleve rossz volt.

A kárpótlási folyamatnak a mérlegelése, az eredményeknek a bemutatása majdnem egy emberöltőt vesz majd igénybe. Ez egy olyan történelmi léptékű jogalkotás, amelynek pozitívumai és negatívumai azonnal nem mutatkoznak, csak hosszabb idő távlatában.

Tehát ami azon ügyeket illeti, amelyekben ez a törvény december 31-éig kíván végső határidőt adni, képzeljék el képviselőtársaim, hogy csak 676 ügy az elbírálatlan. Póthatáridőben 531 175 ügyet, vagyoni ügyet adtak be. Ebből november 26-áig a megyei kárrendezési hivatalok első fokon 530 499 ügyet elbíráltak. A kettőnek a különbözete olyan minimális szám, amelynek az esetében jogilag az előbb indokoltam, hogy miért kizárt a végső határidő, gyakorlatilag meg teljesen lényegtelen. Az ügyeknek nem 98,2 százalékában, mert az az előterjesztés benyújtásakor helytálló volt, hanem még nagyobb százalékában már elsőfokon rendezést nyertek az ügyek. Ezt követően pedig azt hiszem nincs szükség arra, hogy végső határidőt adjunk.

Ugyanúgy pedig túlzás a fellebbezésnek az elbírálására hathónapos határidőt adni.. Túlzás tisztelt képviselőtársaim , mert ha ennyi ügy nincs elbírálva elsőfokon, s korábban hetente mondjuk született 100-150 ügyben elsőfokú határozat, akkor ugyan mennyi lehet a másodfokú elbírálásra váró határozat. Ha itt hathónapos határidőt adok, akkor az államigazgatási eljárási törvénynek a viszonylag szűkebb időtartamú határidőit igencsak bővítem. Erre megint azt kell mondani, felesleges szabályozás. Az Áe. megmondja, hogy a határidők milyenek. Bizonyos szempontból az első kárpótlási törvény elsőfokon ez alól felmentést ad, az elsőfokú eljárások befejeződtek, tehát erre nincs szükség.

Azt csak mint kodifikációban némi jártasságot szerzett személy jegyzem meg, jó lenne, ha legalább egyes törvényeknek a címét jól tudnák leírni azok a személyek, akik a jogszabályokat előkészítik és beterjesztik az Országgyűlésnek. Tudniillik az első kárpótlási törvénynek az a címe, hogy "A tulajdonviszonyok rendezése érdekében az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény."

Igen tisztelt képviselőtársaim láthatják, hogy mind az első szakaszban, mind a második szakaszban ennek a törvénynek a címe kicsit megrövidül, kicsit átalakul. Azt hiszem, elvárható lenne a minisztériumok szakembergárdájától, a Miniszterelnöki Hivatal felduzzasztott és megerősített szakembergárdájától, hogy eldöntse: ha egy törvénynek a címét akarom idézni, előveszem a Magyar Közlönyt és onnan átmásolom, nem pedig fejből próbálom idézni, mert ez viszonylag hosszabb cím.

A 2. § a termőföld-árverésekkel kapcsolatos. Ha tisztelt képviselőtársaim emlékeznek rá, az első földalap tekintetében a végső határidőt egy kormányrendelet állapította meg. Azért, mert az első kárpótlási törvény ezt a továbbiakban nem fogom hangsúlyozni felhatalmazta a kormányt, hogy a végrehajtással kapcsolatos összes szabályt rendeletben szabályozza. Ezek közé tartozott az is, hogy mikor kell megkezdeni az árveréseket, és ehhez tartozott az is, hogy mikor kell befejezni az árveréseket.

Most azért meg kell kérdeznem önöket, ha annyira elfoglalt az Országgyűlés, hogy ma is hajnalig fogunk ülésezni, szükséges-e olyan jogszabályokkal foglalkoznunk, amelyeket a kormány saját hatáskörében, törvényi felhatalmazás alapján megoldhat? Mert ha az első földalap tekintetében megtehette, akkor a második földalap tekintetében miért ne tehetné meg? Megvan rá a jogi lehetősége. S még lesz számtalan ilyen paragrafus ebben a törvényben , s én elképesztőnek tartom, hogy az Országgyűlés elé olyan jogszabályt terjesztenek, amelynek a meghozatala nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe.

Másodsorban nézzék meg képviselőtársaim ennek a paragrafusnak a megfogalmazását.

(13.00)

Ez az 5. §-ra vonatkozik. "E törvény 2. §-ával meghatározott földalap árverési meghirdetésére 1996. március 31-én követően nem kerülhet sor." Nem a megtartására, igen tisztelt képviselőtársaim. Ez a törvényhely azt jelentené, hogy a megyei kárrendezési hivatal 1996. március 31-én meghirdeti, hogy 1996. december 16-án fog tartani árverést mondjuk a Szikszói Állami Gazdaság ilyen és ilyen helyrajzi számú földjére. Azt hiszem, államtitkár úr nem vitatja, hogy ebből a szakaszból az következik, hogy meghirdetni március 31-e előtt lehet, megtartani 31-e után is lehet. Ha a kormány azt akarja, hogy meghatározott időn túl ne kerüljön sor árverésre, akkor nem a meghirdetést kell szabályozni, tisztelt képviselőtársaim, mert azt a Ktt. szabályozza, amikor kimondja, hogy legalább 30 nappal az árverés előtt meg kell hirdetni. Hanem meg kell mondani mint ahogy megtette a korábbi kormány a végrehajtási rendeletében , hogy milyen időpont után nem tartható meg árverés a I. földalapra. Itt is azt kéne megmondani, hogy melyik időpont után nem tartható árverés a II. földalapra. A meghirdetés a megyei kárrendezési hivatalnak egy közigazgatási aktusa, a megtartás pedig az árverés érdemi része.

Másrészt: tessék megnézni a 104. számú kormányrendelet I. földalapra vonatkozó részeit. Azt át kell ebbe ültetni, mert foglalkozni kell azokkal az árverésekkel, amelyeket a bíróság vagy az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal utólag kifogás elbírálása során megsemmisít. Ugyanis van egy olyan lehetőség a törvényben, hogy árverési kifogással lehet élni árverési szabálytalansággal szemben, és a bíróságnak vagy az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalnak jogi lehetősége van megsemmisíteni az árverést. Ha megsemmisíti, ez azt jelenti, hogy az ott létrejött jogügyletek nem mennek teljesedésbe. Viszont ennek nem lehet az az eredménye, igen tisztelt képviselőtársaim, hogy ne lehessen azt az árverést megismételni. Tehát akkor a megsemmisített árverést még egyszer meg kell hirdetni, még egyszer meg kell tartani.

Ha a törvényben azt szabályozzuk, hogy nem lehet és nincs kivétel, akkor tényleg nem lehet, és akkor minden további nélkül el lehet érni azt rosszindulatúan, hogy tényleg meg fogja semmisíteni a bíróság az adott árverést, mert jogosulatlan személyek vettek rajta részt, de a föld megmarad az állam tulajdonában, mert immár nem lehet meghirdetni.

Visszatérve, képviselőtársaim, a 2. §-ra: úgy vélem...